Előfizetés

Tombol az erőszak Törökországban (is)

Tovább tombol az erőszak Törökországban. Szélsőségesek egy csoportja szerdára virradóra megtámadta a kurd parlamenti párt, a HDP ankarai irodáját. Mintegy tucatnyian vonultak fel a székház előtt nacionalista jelszavakat skandálva, majd köveket dobáltak az épületre, s leverték a homlokzatról a pártlogóját. 

A párt a Twitteren azt közölte, hogy miközben támadást intéztek a párt székháza ellen, a rendőrség semmit sem tett. Később a rendőrök szétzavarták a megmozdulás résztvevőit, sűrű füst lepte el a helyszínt. A közösségi médiára felkerült képek tanúsága szerint súlyosan megrongálták az épület belső részét is, néhány helységét felgyújtották.

Már hétfőn és kedden is számos városban intéztek támadásokat a kurd párt objektumai ellen, miután egyre több török katona és rendőr hal meg a kormánycsapatok és a Kurd Munkáspárt (PKK)közötti véres összecsapásokban. A nacionalisták azzal vádolják a HDP-t, hogy a PKK „politikai szárnya”. Ezt azonban a HDP cáfolja. A párt a kormány és a PKK közötti tűzszünet felmondása óta mindkét felet önmérsékletre szólította fel.

Alanyában felgyújtották a HDP helyi irodáját. Mintegy 2000-en vonultak fel, török zászlókat lengettek. Törökországban november elsején rendezik meg az előrehozott parlamenti választást. Amennyiben a HDP bekerül a parlamentbe, úgy az AKP kormánypárt ezúttal sem szerzi meg az abszolút többséget. A legutóbbi felmérések tanúsága szerint a párt akár 15 százalékos eredményre is szert tehet. Kérdés azonban, hogyan alakul népszerűsége, ha folyamatosan összemossák a PKK-val.
A török felhasználók nem tudták elérni a Twittert, a helyi hatóságok rendszeresen elérhetetlenné teszik a közösségi médiát válság kitörése esetén. A HDP egyik vezető politikusa lakonikusan jegyezte meg: amíg senki sem hal meg, addig nem érdekes, hogy a párt székházait támadják. Ugyanakkor Ahmet Davutoglu miniszterelnök is elfogadhatatlannak nevezte a HDP objektumaival szembeni támadásokat.  Többször támadták az ellenzéki Hürriyet című lapot is. Szemtanúk lövésekről is beszámoltak.

Egyházi passzivitás

Nem hatott számomra az újdonság erejével Erdő Péter bíboros minapi nyilatkozata, miszerint az egyházak nem jogosultak arra, hogy befogadjanak menekülteket, különben embercsempészekké válnának. Lehetett volna azonnal válaszolni az esztergom-budapesti érseknek evangéliumi intelemmel, hiszen Jézus Krisztus az utolsó ítéletkor a mennyországba indulóknak mondja: „idegen voltam és befogadtatok engem”. (Mt 25,35) A Magyar Katolikus Püspöki Kar leköszönő elnöke persze pontosan tisztában volt vele, hogy érvelése nem helytálló. A több ezer kilométeres úttól elcsigázott, gyakran gyermekekkel érkező földönfutók befogadása, ellátása szabályszerű regisztrációjuk után a hatályos törvények értelmében sem lett volna üldözendő tevékenység.

Valójában az akarat hiányzott a történelmi egyházak fokozottabb szerepvállalásához menekültügyben. Az olcsó kifogás mögött komoly megfontolások húzódnak meg. A nemzeti katasztrófával felérő „fülkeforradalomban” az ancien régime időszakát visszasíró főpapok óriási lehetőséget látnak a szekularizáció semmissé tételére. Nem alaptalanul. A működésképtelenség határán lévő társadalmi ellátórendszereknek is jól jönnének azok az irdatlan összegek, amelyeket Orbán állama az érintett felekezetek számára juttat a kollaboráció ellentételezése képen. Az egyházi kézbe átjátszott oktatási intézmények különleges privilégiumokat élveznek. Az oktrojált Alaptörvény megszövegezésében aktívan részt vettek bizonyos főpapok. Csupán néhány példával érzékeltettem, trón és oltár szövetsége mennyire gyümölcsözőnek bizonyult mindkét fél számára.

Hogyan képzelhetjük, hogy a klérus képviselői éppen a menekültügy kapcsán tennék kockára a fentebb felsorolt „eredményeket”? Abban biztosak lehetünk: ha baloldali kormány lenne hatalmon hazánkban, záporoznának a kritikus hangok egyházi oldalról. Humánumot, szakszerűséget, következetességet kérnének számon a főpapok a kabineten. A sokat emlegetett „elmúlt nyolc évben” a püspöki kar tagjai olyan kérdésekben is nyilvánosan állást foglaltak, amelyekben egyáltalán nincs kompetenciájuk. Már akkor élhettünk a gyanúperrel, hogy tudatosan favoritjuk elsöprő választási győzelmét készítették elő. Ha nem így lenne, most miért burkolóztak volna hallgatásba, deklarált elveiket is megtagadva?

Ha meg akarjuk érteni azt az ásatag ideológiát, amely a II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a bezárkózást, intoleranciát és izolációt hirdeti, fel kell idéznünk Henri Boulad néhány hónappal ezelőtti nyilatkozatát, amelyet a Kossuth Rádiónak adott. A tudós jezsuita szerzetes korábban már kifejezte csodálatát Orbán Viktor politikája iránt. A bevándorlás kapcsán most azt nyilatkozta: „a nyitottság, a tolerancia, az emberi jogok nevében eladjuk a házainkat, eladjuk az országunkat, eladjuk a kultúránkat és eladjuk az identitásunkat.” Zavarban vagyok, mert a felsorolt értékek a keresztény eszmevilág részét képezik.

Lehet, hogy éppen az jelent veszélyt identitásunkra, ha nem ezen értékek mentén cselekszünk?

Egyházi passzivitás

Nem hatott számomra az újdonság erejével Erdő Péter bíboros minapi nyilatkozata, miszerint az egyházak nem jogosultak arra, hogy befogadjanak menekülteket, különben embercsempészekké válnának. Lehetett volna azonnal válaszolni az esztergom-budapesti érseknek evangéliumi intelemmel, hiszen Jézus Krisztus az utolsó ítéletkor a mennyországba indulóknak mondja: „idegen voltam és befogadtatok engem”. (Mt 25,35) A Magyar Katolikus Püspöki Kar leköszönő elnöke persze pontosan tisztában volt vele, hogy érvelése nem helytálló. A több ezer kilométeres úttól elcsigázott, gyakran gyermekekkel érkező földönfutók befogadása, ellátása szabályszerű regisztrációjuk után a hatályos törvények értelmében sem lett volna üldözendő tevékenység.

Valójában az akarat hiányzott a történelmi egyházak fokozottabb szerepvállalásához menekültügyben. Az olcsó kifogás mögött komoly megfontolások húzódnak meg. A nemzeti katasztrófával felérő „fülkeforradalomban” az ancien régime időszakát visszasíró főpapok óriási lehetőséget látnak a szekularizáció semmissé tételére. Nem alaptalanul. A működésképtelenség határán lévő társadalmi ellátórendszereknek is jól jönnének azok az irdatlan összegek, amelyeket Orbán állama az érintett felekezetek számára juttat a kollaboráció ellentételezése képen. Az egyházi kézbe átjátszott oktatási intézmények különleges privilégiumokat élveznek. Az oktrojált Alaptörvény megszövegezésében aktívan részt vettek bizonyos főpapok. Csupán néhány példával érzékeltettem, trón és oltár szövetsége mennyire gyümölcsözőnek bizonyult mindkét fél számára.

Hogyan képzelhetjük, hogy a klérus képviselői éppen a menekültügy kapcsán tennék kockára a fentebb felsorolt „eredményeket”? Abban biztosak lehetünk: ha baloldali kormány lenne hatalmon hazánkban, záporoznának a kritikus hangok egyházi oldalról. Humánumot, szakszerűséget, következetességet kérnének számon a főpapok a kabineten. A sokat emlegetett „elmúlt nyolc évben” a püspöki kar tagjai olyan kérdésekben is nyilvánosan állást foglaltak, amelyekben egyáltalán nincs kompetenciájuk. Már akkor élhettünk a gyanúperrel, hogy tudatosan favoritjuk elsöprő választási győzelmét készítették elő. Ha nem így lenne, most miért burkolóztak volna hallgatásba, deklarált elveiket is megtagadva?

Ha meg akarjuk érteni azt az ásatag ideológiát, amely a II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a bezárkózást, intoleranciát és izolációt hirdeti, fel kell idéznünk Henri Boulad néhány hónappal ezelőtti nyilatkozatát, amelyet a Kossuth Rádiónak adott. A tudós jezsuita szerzetes korábban már kifejezte csodálatát Orbán Viktor politikája iránt. A bevándorlás kapcsán most azt nyilatkozta: „a nyitottság, a tolerancia, az emberi jogok nevében eladjuk a házainkat, eladjuk az országunkat, eladjuk a kultúránkat és eladjuk az identitásunkat.” Zavarban vagyok, mert a felsorolt értékek a keresztény eszmevilág részét képezik.

Lehet, hogy éppen az jelent veszélyt identitásunkra, ha nem ezen értékek mentén cselekszünk?