Előfizetés

A gyász és az öröm ünnepén

Hanti Vilmos
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:45
1939. szeptember 1-jén a német katonák bevonultak Lengyelországba FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON
2015 szeptember elseje kétarcú évforduló. A gyászé, hiszen 76 évvel ezelőtt rohanta le a hitleri Németország a szomszédos Lengyelországot, és ezzel belekergette a világot egy olyan háborúba, amelyben összesen több mint 73 millió katona és civil halt meg. Az öröm évfordulója, hiszen 70 évvel ezelőtt gyakorlatilag ekkor ért véget a második világháború. A Hitler ellenes szövetségbe tömörült mintegy 70 ország közös akarata volt, hogy soha többé ne ismétlődhessen meg a fasizmus rémuralma.

A II. világháború befejezésének 70. évfordulóján világszerte fejet hajtanak a zsarnokság ellen, a szabadságért folytatott háborúban elpusztult katonák és civilek, a szörnyűségek valamennyi áldozatának emléke előtt. Európa népei együttélésének új szakasza kezdődött a potsdami konferenciával, ahol a legendás kerek asztal körül helyet foglaló győztes hatalmak szövetséges vezetői megfogalmazták a háború utáni európai rend keretfeltételeit, amelyeknek hozzá kellett járulniuk ahhoz, hogy a fasizmus és a háború soha ne indulhasson el még egyszer német földről. Ez a cél - az európai történelem ezt követő eléggé turbulens szakasza ellenére - megvalósult.

70 éve katonai győzelmet arattunk a fasizmus fölött, de napjainkban azt tapasztaljuk, hogy embertelen eszméjét máig nem sikerült elpusztítani. Új módszerekkel, új ruhát öltve próbál teret nyerni. Másképpen mutatkozik a balti országokban, Ukrajnában, Magyarországon, vagy akár Görögországban, Franciaországban, de ott van az intolerancia és a barbarizmus az iszlámnak nevezett terrorizmus képében is, amelynek visszaszorítása manapság legalább akkora kihívást jelent a világ számára, mint az egykori Hitler-ellenes koalíció létrehozása. Az emberiség precedens nélküli új kihívás előtt áll, amelynek hatékony kezelése csakis az emberi értékeket, az emberi méltóságot tiszteletben tartó erők összefogásával lehetséges.

Tapasztaljuk, hogy világ néhány országában a kormányok engedményeket tesznek szélsőjobbos erőknek és ezzel lejáratják a parlamenti demokráciát. Nyíltan vagy alig burkoltan dicsőítik a hitleri Németország mellett harcoló katonákat, az SS-szel kollaboráló egyéneket és csoportokat. Megszüntetik a II. világháború hőseinek közterületi emlékműveit, utcatáblákról lekerülnek az ellenállók nevei, s egyes esetekben fasiszta, rasszista politikusok nevei, szobrai kerülnek a helyükbe. Nyílt történelemhamisítás folyik, amelyet felkarolnak bizonyos politikai pártok, magukénak vallanak radikális csoportok, s ezek a szellemi „mérgek” bekerülnek mind az iskolai tankönyvekbe, mind a közbeszédbe. Az antifasiszta ellenállás történeti múltja, személyiségei egyre kevesebbszer jelennek meg a közoktatásban, a közbeszédben, aminek következtében alig marad esély a múlt valóságos történetének bemutatására.

A fasiszta, neonáci nézetek napjainkban leginkább a kirekesztés, az idegengyűlöletet, a burkolt vagy leplezetlen rasszizmus képében jelentkeznek. Felütötte fejét az etnocentrizmus, amely szerint a saját etnikum vagy etnikai csoport mindennek a középpontja, és minden más csoport dolgait, viselkedését, értékeit ehhez viszonyítja. Ebből táplálkozik napjaink szélsőséges ultra-nacionalizmusa. Nem szabad felednünk: a káros nézetek képviselői előbb csak beszélnek, de a szavakat - mint korábban is - borzalmas tettek követhetik!

Mindezeket az ordas nézeteket a demokratikus közösségeknek el kell szigetelniük, a fiatalabb nemzedékeket meg kell ismertetni múltunk igaz történetével. És a legfontosabb tanulságával: vannak helyzetek, amikor az agresszió, a népirtás, az emberiesség elleni vagy háborús bűncselekmények, az etnikai tisztogatás esetében cselekedni, ellenállni kell és nem szabad meghunyászkodni. A sok bizonytalanságot, megbékéltetési próbálkozásokat és téves helyzetfelismeréseket követően csak a Hitler-ellenes szövetség létrejötte tudott véget vetni a fasizmus pusztításainak.

Napjaink háborúi, helyi konfliktusai miatt mára Európában igen jelentős lett a menekültek száma. E probléma jelenleg az öreg földrész legnagyobb, legérzékenyebb kihívásává vált. Ezek az emberek döntő többségükben nem önként hagyják el hazájukat, hogy a világ egy másik részén keressenek védelmet. Az EU minden tagállamának közösen és humanitárius szellemben kell részt vennie e precedens nélküli súlyos kihívás kezelésében. Európa nem épülhet az elzárkózásra, a nyitottságnak és a toleranciának kell jellemeznie.

A 70 évvel ezelőtti Hitler-ellenes antifasiszta koalíció bebizonyította, hogy különféle világnézetű emberek fontos célok érdekében össze tudnak fogni. Ma is valami ilyesmire volna szükség: a világ országai csakis közös erővel számolhatják fel a véres konfliktusokat. Az egykori antifasiszta ellenállók milliói nem azért áldozták életüket hét évtizeddel ezelőtt, hogy utódaik ma tétlenül nézzék a fasizmus és más embertelen eszmék megjelenését és erősödését.

Paskai, a hullámvölgy érseke

Simon Zoltán
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:40
Budapest díszpolgárává avatásán FOTÓ: NÉPSZAVA
Jelentéseket írt az állambiztonsági szolgálatoknak, majd esztergomi érsek, Magyarország prímása, bíboros lett. Ferencesnek készült, filozófiát tanított, jelentései visszafogottak voltak, prímási időszaka alatt a pápa kétszer is Magyarországra látogatott. Rövid pályakép Paskai Lászlóról.

„Az európai egyház komoly próbatételnek van alávetve a szekularizáció miatt, ami most elural mindent az emberek gondolkodásában. Az én véleményem szerint előbb-utóbb ez változni fog (...). Kétezer év alatt az egyház életében bőven voltak hullámhegyek és hullámvölgyek. Most épp Európában hullámvölgy van, de jön majd a hullámhegy is.”

Tavaly januárban a Mandinernek nyilatkozta ezt az augusztus 17-én elhunyt Paskai László. A volt esztergom-budapesti érsek, Magyarország prímása, nyugalmazott bíboros, maga is olyan időszakban állt a magyar katolikus egyház élén, amely az egyik legmélyebb hullámvölgynek számít az egyház hazai történetében. Ugyanakkor vezetése idején történt meg a rendszerváltás, amellyel a katolikus egyház is visszanyerte korábbi jogait. Temetésén utóda, Erdő Péter azt mondta: olyan időszakban vezette a (…) Főegyházmegyét, amikor megváltozott az ország és az egyház egész élete. „Olyan idők voltak azok, amelyek mindenkitől állóképességet, nyitottságot, új ötleteket kívántak. Olyan személyes tulajdonságokat, amelyek valóban különlegesek.”

Paskai pályája – hasonlóan a katolikus egyház 1945-90 közötti időszakához – meglehetősen ellentmondásos. Mint Ungváry Krisztián történész kiderítette, a főpap csaknem tíz éven keresztül - 1965 és 1974 között - kapcsolatban állt az állambiztonsági szolgálatokkal. Pedig karrierje előtte is töretlen volt; a kikeresztelkedett zsidó családból származó Paskai a piaristáknál tanult Szegeden, majd belépett a ferences rendbe. 1951-ben szentelték pappá, 1952-55 között Szegeden püspöki szertartó, 1955-től filozófia tanár, 1965-től már a Központi Papnevelő Intézet spirituális, 1973-78 között pedig rektora. 1965-től tanított a Hittudományi Akadémián előadóként, 1967-78 között professzorként.

A magyar katolikus egyház élére, mint esztergomi érsek 1945-ben Mindszernty József került, miután elődje, Serédi Juszticián, bíboros-prímás márciusban elhunyt. Már abban az évben feloszlatták a katolikus egyesületeket, 1947-ben törvény szüntette meg a katolikus egyház kiváltságait. 1948-ban pedig államosították a felekezet iskoláit, földbirtokait már korábban elvették. Egy évvel később elfogadták az új alkotmányt, amely kimondta: „a Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának módját. A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól.” 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket is.

Mindszentyt 1948 decemberében letartóztatták hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés gyanújával, majd 1949 elején életfogytiglani börtönre ítélték. A katolikus püspöki kar elnöke Grősz József, kalocsai érsek lett. A Vatikán nem állított esztergomi érseket, hanem több egymást követő apostoli kormányzót nevezett ki. A püspöki kart képviselő Grősz 1950-ben írta alá a magyar katolikus egyház és az állam szerződését.

Mindszenty 1956 őszén kiszabadult, majd november 4-én a budapesti amerikai nagykövetségen keresett menedéket. 1963-tól tárgyalások kezdődtek a Vatikán és a magyar állam között, aminek eredményeképpen 1964-ben részleges megállapodás született: több érseket és püspököt nevezett ki a pápa a magyar állam jóváhagyásával. Az egyezmény nem érintette az esztergomi érseki tisztséget, s így a magyar egyház vezetőjét, Mindszentyt sem. Miután a főpap 1971-ben elhagyta az amerikai nagykövetséget, előbb Rómába, majd bécsi emigrációba vonult. Miután nem mondott le címéről, 1973-ban VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket egyházjogilag megüresedettnek nyilvánította, de érseket csak Mindszenty 1975-ös halála után nevezett ki.

Mindszenty utóda 1976-tól Lékai László, egykori püspöki titkára lett, s a pápától megkapta a bíborosi címet is. Lékai halála után egy évvel, 1987-ben lett Paskai – akkor már veszprémi püspök, illetve kalocsai koadjutor érsek - az esztergomi érsek, még előtte 1986-ban átvette a magyar katolikus püspöki kar vezetését. Bíborossá 1988. júniusában kreálta a pápa.

Paskai ekkor már megszakította kapcsolatát a szolgálatokkal, utolsó ismert jelentése 1974 májusi. Ungváry az M-37075 számú "Tanár" fedőnevű hálózati személy munkadossziéjából dolgozott, akinek személyi adatai egybeestek Paskaiéval. Először 1965-ben környékezték meg, ám ő "kifejezetten jóindulatú jelentéseket adott, mindenkiről csak olyat mondott, ami állambiztonsági szempontból az illetőre nézve előnyös információt jelentett". Tartótisztje elégedetlen is volt emiatt. Beszervezése lassan haladt; ügynöki minősítést csak 1972-től kapott, majd 1973-ban "titkos megbízott" (tmb) lett. Ungváry szerint Paskai jelentéseinek hangneme, személytelen és semmitmondó volta később sem változott. Ugyanakkor úgy vélte, Paskai nyilvános tevékenysége ellentétes a "Tanár" visszafogottságával, püspökként az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és az állambiztonság meghosszabbított karjaként nyomta el a kisközösségi mozgalmakat. Mindszenty kapcsán még 1987-ben is azt nyilatkozta a Wochenpresse című lapnak, hogy Rákosi "a megegyezést kereste", és Mindszenty "makacsságával" tönkretette egyházát. Ungváry szerint Paskainak nem kellene szégyellnie 1975-ig tartó ügynöki tevékenységének dokumentumait: ami abból kiderül, az inkább mellette szól. A 2006-os Ungváry írásra Paskai nem reagált, Veres András, a püspöki kar titkára úgy fogalmazott: "Nem ért bennünket váratlanul a cikk megjelenése, viszont annak időzítése egyértelműen politikai indíttatású.”

1990-ben Németh Miklós miniszterelnök és Casaroli bíboros aláírták a Vatikán és a magyar állam közötti diplomáciai kapcsolat újrafelvételét. 1990-től a püspöki kar vezetőjévé Seregély István egri érseket választották, sokak szerint Paskaival való elégedetlenség miatt. Korábban – évszázadokon át - a püspöki kar elnöke mindig egyben az esztergomi érseki tisztség birtokosa is volt. Pedig Paskai addigra kezdeményezte a kárpátaljai katolikus egyház újjászervezését és meghívta II. János Pál pápát Magyarországra. (A lengyel pápa 1991-ben és 1996-ban is ellátogatott hazánkba, előtte csaknem ezer évig nem tette tiszteletét Magyarországon az Apostoli Szentszék vezetője.) 1991-ben hazahozatta és újratemette Mindszenty maradványait, 1994 pedig elindította boldoggá avatását. Paskai hívta össze 1994-ben a főegyházmegye zsinatát. 2002-ben, elérve 75. életévét benyújtotta lemondását, amit a pápa el is fogadott. Utóda az esztergomi érseki székben Erdő Péter lett, aki a bíborosi címet is megkapta.

Míg Lékai és Paskai kinevezése a magyar állam és az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával történt, 1990-től már nincs szükség az állam előzetes hozzájárulására, Erdőt már a pápa személyesen választotta a jelöltek közül. Paskai 80 éves koráig még tagja volt a Bíborosi Kollégiumnak, így Erdő kinevezésével egy ideig két magyar bíboros is a pápaválasztó konklávé tagja volt, amire korábban még nem volt példa.

Lesz-e magyar aggiornamento?

Giczy György
Publikálás dátuma
2015.08.29. 10:30
Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek búcsúztatta elődjét FOTÓ: MTI/KOVÁCS ATTILA
Paskai László bíboros halála a magyar katolikus egyház egy jelentős korszakának lezárulását és egy küszöbönálló változás eljövetelét jelzi. Joggal tehetnénk fel a kérdést: lesz-e aggiornamento? Ezt a fogalmat 1962-ben a zsinatot összehívó pápa, XXIII. János használta, s korszerűsítést, újjászületést jelent, mégpedig abban az értelemben, hogy az egyháznak minden korban fel kell fedeznie az idők jeleit, amelyek a saját és az egész emberiség jövőjének olykor ugyan rejtőzködő, de mindig jelenlévő hírnökei. Posztmodern világunk pluralizmusában a közös jövőnkre mutató jeleket nehéz felismerni, de ha rátaláltunk, akkor követnünk kell, mint a napkeleti bölcseknek a betlehemi csillagot.

Paskai László visszavonulása nem a nyugdíjazásával kezdődött. Már jóval korábban, a rendszerváltást követően egyre kevésbé töltött be kezdeményező szerepet az ország vallási életében: 1990-től nem ő, hanem az egri érsek lett a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, s így a bíboros tevékenysége jórészt az esztergomi főegyházmegye irányítására összpontosult. Önkéntes visszavonulása jelzi, hogy önmagát az elmúlt rendszer emberének tartotta s ezért nem akart a megújhodás reményével érkező rendszerváltás tehertétele lenni. Szűkebb körben elhangzó kijelentéseiből azonban kiviláglott, hogy a püspöki kar gyakori közszereplést vállaló tagjainál jobban és mélyebben megértette a változások jelentőségét. Bölcsessége megóvta attól a hibától, amelyet néhány, az alázat erényét kevésbé gyakorló püspöktársa elkövetett: ő sohasem érezte feljogosítva magát arra, hogy beleszóljon pártpolitikai ügyekbe.

Vállalta múltját

Volt bátorsága botlásainak a beismeréséhez. Amikor a főegyházmegye vezetését átadta utódjának, nyilvánosan kért bocsánatot mindazoktól, akiket akarva vagy akaratlanul megbántott. Ilyen megnyilatkozás csak nagy ritkán szokott elhangzani leköszönő főpapok részéről. Visszafogottsága, múltjának vállalása teszi rokonszenvessé a személyiségét.

Mivel Paskai László főpásztori tevékenysége a szocialista éra alatt kezdődött és a rendszerváltás egyházpolitikai értelemben is új útkeresésnek számító időszakában folytatódott, nemcsak a korfordulóra vonatkozó visszaemlékezésre ad alkalmat, hanem azzal összefüggésben egy átfogóbb, jövőbe mutató elemzésre is.

A rendszerváltás előtt – Lékai bíboros és utódja, Paskai László regnálása idején – kialakult egyoldalú szemlélet, amely az egyházi életet s egyáltalán a katolicizmus erejét az intézményrendszer restaurációs eredményei alapján értékelte, jórészt átöröklődött a rendszerváltást követő időkre is. Az egyházi vezetőkben az a meggyőződés alakult ki, hogy az intézményi struktúra helyreállítása és minél szélesebb körű kiterjesztése magával hozza a hit tudatos megvallásának erősödését és a hívők létszám-gyarapodását. Ennek a téves feltételezésnek meglehetősen szerteágazó történelmi gyökerei vannak.

Magától értetődő, hogy az anyagi lehetőségeitől megfosztott egyház működésének tárgyi feltételeit az államnak kellett megteremtenie. Ebben múlhatatlan érdemei vannak a Németh-kormánynak, a katolikus kormányfő egyházi tapasztalatainak, Glatz Ferenc művelődésügyi miniszter széleskörű történelmi ismereteinek és nem utolsó sorban az egyházi ügyekkel foglalkozó főosztályvezetőnek, később címzetes államtitkárnak, Platthy Ivánnak, aki a konkrét ügyeket egy évtizeden keresztül, 1989-től 1999-ig rendkívüli munkabírással és példás figyelemmel intézte. A Németh-kormány működésének egyházpolitikai jelentősége azért is felbecsülhetetlen, mert olyan folyamatokat indított el, amelyeket az első szabadon választott országgyűlés az ellenzék – főleg az SZDSZ és a Fidesz – akadékoskodása következtében nem tudott volna elindítani.

Az egyház működésének feltételeihez kétségtelenül hozzátartozik az infrastruktúra, ám a materiális-tárgyi kereteket az egyháznak önállóan kellett volna kitöltenie. Ez azonban csak részben sikerült. Az anyagi gyarapodás a belső tartalmat illetően sokszor kétértelmű eredményekhez vezetett. A rendszerváltáskor ugyanis az volt a kérdés, hogy a hívő családok találnak-e gyermekeik neveltetéséhez megfelelő számú egyházi iskolát, napjainkban azonban már vannak olyan települések, ahol közel és távol csak egyházi iskolák működnek, ami viszont a nem-vallásos családok iskolaválasztási jogát korlátozza.

Világnézeti kérdésekben a kényszer - a még oly szelíd kényszer is - a szándékolttal ellentétes eredményhez vezethet. A „túlteljesítés” nem feltétlenül az egyház számlájára írandó, inkább azoknak a politikusoknak a túlbuzgóságára vezethető vissza, akik népszerűségük növelése érdekében az egyház társadalmi presztízsét akarják aprópénzre váltani.

Ha azonban ehhez az egyház partner, akkor a saját tanításával kerül szembe, amely a lelkiismereti szabadságot - világnézeti elkötelezettségtől függetlenül – az ember elvehetetlen tulajdonának tartja.

Sorsközösség a társadalommal

A hazai hierarchia vezetőinek többsége a rendszerváltás előkészítésétől távol maradt. A társadalommal szemben mutatkozó lépéshátrányát azóta sem sikerült egészen ledolgoznia. A közvélekedés a katolikus egyházat mindmáig az államhatalomhoz viszonyuló szervezetnek tartja és jóformán semmit sem tud annak társadalmi küldetéséről.

A főpapság nem is nagyon igyekszik eloszlatni ezt a hiedelmet. A kelleténél jobb viszonyt ápolnak a mindenkori hatalommal, mert abból, hogy az egyházat elválasztották az államtól még nem következik, hogy egymás számára idegennek kellene lenniük. S ez rendben is volna, ha a hazai katolikus egyház a növekvő szegénység láttán a pápai szociális enciklikák tanítását komolyan véve szót emelne a társadalmi igazságosság érvényre juttatásáért - a vele jó viszonyt ápoló kormányzatnál. Vagy ezzel éppen az a bizonyos jó viszony kerülne veszélybe?

Ha egészségügyi intézményeink többségében a betegek gyógyításához szükséges szakmai és az alapvető higiéniai feltételek is hiányoznak, akkor a legelesettebbek személyi méltósága sérül, ami mellett az egyház sem mehet el szó nélkül. Ha igaz az, miként a kormány mondja, hogy a migráció Magyarországnak rendkívül nagy gondot jelent, akkor ebben az ügyben a Magyar Katolikus Püspöki Karnak is nyilatkoznia kellene, ahogy azt más országok püspöki karai is megtették, s nem utolsó sorban, maga Ferenc pápa. Alapvető tévedés azt hinni, hogy a nyomorral, az ember tragikus mértékű kiszolgáltatottságával való törődés kizárólagosan a karitatív szervezetek belügye s nem az egyház egészének, minden tagjának evangéliumi kötelezettsége.

Egyházunk és a Vatikán

A magyar katolikus egyház történelme folyamán mindig hűséges volt a pápasághoz, de annál is jobban függött a világi hatalomtól. Az úgynevezett keresztény kurzus idején aligha lehetett kétségbe vonni a magyar egyház Róma-hűségét, de mégis elengedte a füle mellett a pápai szociális enciklikák tanításait, s belement a világi hatalom által teremtett látszatba, amit a jezsuita Bangha páter szavai találóan jellemeztek: „Keresztény Magyarországot akarnak, minél kevesebb kereszténységgel”.

A pártállam idején a konzervativizmus volt hivatva bizonyítani az egyházi személyek pápaság iránti hűségét. Napjainkban ez is örökletesnek bizonyul: most is idézik Ferenc pápát, hivatkoznak rá, de kijelentéseinek gyakorlati következményei, az egyház életének megújításában való hasznosítása nem kerül a napirendre.

Az egykori marxista-keresztény párbeszéd nevezetes szereplője, Ancsel Éva filozófus írja: „Jézus tanítványainak többsége sem Júdás, sem Tamás, sem Péter vétkét nem követte el, ”csupán” elaludtak azon az éjszakán, amikor virrasztaniuk kellett volna. Az elalvó tanítványok utódai vagyunk – alvajárók, s ez ügyesebb bűn, mint a júdásoké.”

Ideje volna felébredni! De hát, ha maguk az apostolok is elaludtak, akkor minek az alapján várhatunk többet az apostolutódoktól, a püspökeinktől?

Jézus apostolai azonban a Szentlélek eljövetele, azaz az egyház megalakulása előtt estek áldozatul a testi gyengeségből fakadó gyarlóságnak, de azt követően rendíthetetlenül hirdették Isten szabadító üzenetét. Ami most már minden utód és követő elháríthatatlan feladata.

A megújulás feltétele

A zsinat „Lumen gentium” kezdetű dogmatikai konstitúciója az egyházat - szentírási terminológiával - Isten népének nevezi, s noha megkülönböztethetők a tagok és a funkciók, „mégis teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus teste építésében” (32. nr.). Alois Müller luzerni teológiai professzor az idézett dokumentum-részlethez a következőket fűzi hozzá:

„Ilyen csúcskijelentéseket azonban a zsinat sohasem tett anélkül, hogy hozzá ne kapcsolta volna a hagyományos tanítás pótkocsiját, esetünkben így: Bár egyeseket Isten akarata tanítóknak, misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára. S eképpen a zsinati kijelentések magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy egyik vagy másik irányban olvassuk őket. A történeti-kritikai hermeneutika értelmében mindazonáltal érvényes az, hogy az új, továbbvivő gondolatok specifikálják az általános, már ismert tételeket s nem pedig a tudatosan újnak szántakat kell utólag leszállítani a már mindig is mondottak szintjére. Ha nem így lenne, a zsinat maga nyilvánította volna ki saját felesleges voltát.”

A piramisszerkezetű, hierarchikus felépítésű és statikus egyház-kép helyett egy élő közösség jelenik meg, amelynek minden tagjára, papokra és világiakra – a „Lumen gentium” tanítása szerint - egyenértékű feladat hárul.

De hogyan vállalhatna egy világi hívő felelősségteljes feladatot abban, amiben őt meg sem kérdezik? Ha a világi hívek közül nem ők maguk, hanem a hierarchia tagjai választják ki azokat, akik érdemi megszólalásra jogosultak? Hogyha még azokba a korábban világiakkal betöltött pozíciókba is papokat ültetnek, miközben a lelkipásztorkodás egyre nagyobb létszámhiánnyal küzd? Az alsópapság túlterheltsége miatt a világiak hitbeli tájékozódási igényét nem képes megfelelő színvonalon kielégíteni. Az információhiány, az evangélium, az örömhír átadásának elégtelensége miatt egyre kevesebb hívőben ébred fel a papi hivatás. Ez a 22-es csapdája: az egyik hiányosság okozza a másikat, s az utóbbi az előbbit. A felcserélhető okok és okozatok végeredménye: ez év nyarán voltak olyan egyházmegyék, ahol egyetlenegy papot sem szenteltek.

Ha a katolikus egyház vezetése a magyar társadalom egészével folytatandó párbeszéd helyett csak a politikai vezetést tartja méltónak a párbeszédre, ha a lelkipásztorkodó papság nem képes a hívek szellemi-lelki igényeit „nagykorúságuknak” megfelelő színvonalon kielégíteni, akkor az egyház mozgástere fokozatosan beszűkül és az emberek máshová, adott esetben az ezoterikus vallásosság közéletünket is veszélyeztető szélsőségei felé fordulnak, amelyek a Szent István-i hagyományokat tagadva egy új-pogány, antiszemita és rasszista ideológia elterjesztésében érdekeltek. A katolikus egyháznak a felelőssége és halaszthatatlan feladata, hogy hívei körébe ezeknek az eszméknek a beszivárgását meggátolja s hogy az egész magyar társadalmat mérgező ideológia minél hamarabb megszűnjön.

Ezért sem lehet sokáig várni az aggiornamentóval.