Az én kis "migránsaim"

Még mielőtt valaki felháborodna azon, hogy a földi pokol elől menekülő emberek sorsát holmi koszvadt macskákéihoz hasonlítom, jelzem: eszembe sincs, ám a történetek dilemmáiban kétség kívül ott az általánosíthatóság.

Már három macskánk van, noha soha nem voltam az a tipikus macskamániás, rettenetesnek találom például a macskaszőrt a lakásban, és amit a "macskások" oly ellenállhatatlannak mondanak ezekben a végtelenül egoista kis lényekben, az engem gyakran felbőszít: egyszóval, finoman szólva MÁS A KULTÚRÁJUK, a BŐR (szőr) SZÍNÜKRŐL nem is beszélve, és hajaj a GENETIKÁJUK!

Az ELSŐT a házvásárláskor sózták a nyakunkba, az ultimátum szerint vagy megölik, vagy marad velünk. (a házzal) Itt még könnyű volt a döntés, naná, hogy nem fognak itten macskafejek hullani, elfér a kertben. (ja, persze, az összes fotelben, ágyon, mindenfelé)

Aztán két évre rá megjelent a kertben a MÁSODIK. Kicsi, sovány, elszánt. Persze, hogy enni adunk neki, én igyekszem távolabbra (hátha) anyósom azonban nem hajlandó az óvatosságra, a rettegő, de közben bátor kis jószág pár nap múlva már az ajtónk előtt falatozik, igaz, utána visszatér a maga által kijelölt búvóhelyére, az egyik bokor alá a kertben. Én magamban sikoltozom, nem kell még egy macska, még egy adag macskaszőr, ami ráadásul csak engem zavar a családban, vagyis egyedül próbálok küzdeni ellene. (iszonyú energiák, kevés siker, és amúgy egy kutya is van, sáros lábbal trappol fel, szőrös ő is, és ugat is) Ám jön az ősz, a hűvös idő, stb, a dilemma pedig drámaivá válik: mit tehetünk egy olyan helyzetben, amikor egy ÉLŐLÉNY BAJBAN VAN, HOZZÁD FORDULT SEGÍTSÉGÉRT, másfelől azért OTT VAGY TE, A SAJÁT ÉLETED, ÉRDEKEID, ENERGIÁD ÉS - nem elhanyagolható - AZ ANYAGI HELYZETED. A macskát etetni kell, orvoshoz vinni, almot és sok egyebet finanszírozni. A döntés megint nem lehetett más, a MÁSODIK boldog, nagy termetű, a szőrét mindenhol vígan hullató macska lett.

És most megjelent a HARMADIK, kicsi sovány, (Cérnának neveztük) még a másodiknál is elszántabb. Rövidre fogom: nem tehettünk mást, nem tudom, érthető-e ez, vagy magyaráznom kell a dilemmát és a "döntést", ami valójában nem lehet igazi döntés, mert nem mi hoztuk meg, hanem ő, egész egyszerűen kész tények elé állított minket. Most ott lábadozik egy kisszobában, jelentős orvosi költség terhelte a szűkös kasszát, sikerült egy rejtett heréjű kis jószágnak pont minket kiszemelnie.

Az ember egyszerűen nem lehet szemét, embertelen, keményszívű, mert akkor nem ember többé, de az is abszurd lenne, ha két, három évente újabb jelentkező miatt egy pokoli macskafalka lakhelyévé válna az otthonom. Ezzel a kis lokális dilemmával én és a családom vívja a maga küzdelmét, igyekezve egyensúlyozni az emberség és a saját érdek között, ám ami Magyarországon, Európában és a világon történik az egyszerűen a "migránsok" csúnya hangzású szóval lefedett emberi drámákkal, azok emberséges megoldásához, vagy legalább enyhítéséhez akkora erők és források rendelhetők segítségül, hogy nincs mentség a kemény szívre, az önös érdekek hangoztatására, és nem finomítok: az aljasságra. Hogy fogja Európa kiheverni, - ha egyáltalán - hogy MEGINT így bánik emberekkel...? Ennek az általános emberi közérzetre jóval nagyobb és rombolóbb hatása lesz, ráadásul hosszú távon, mintha közösségként anyagi javainkat, energiáinkat áldoznánk be embertársaink megsegítésére.

Na, jó, nincs időm írással lopni a napot, megyek megetetem a lábadozó HARMADIKAT, és takarítom a szőrt az ELSŐ és a MÁSODIK után. Így megy ez.

Szerző
László-Bencsik Judit

Ráér

Borzasztóan irigykedem az Orbán-kormány tagjaira. Nemcsak az ország jobbá tételéhez évek óta adott lehetőségeik, a személyes munka- és életkörülményeik, hanem most már leginkább a főnökük miatt is. Nem szimpatizálok persze különösebben Orbán Viktorral, sőt, egyenesen undorodom a miniszterelnök egyes politikai húzásaitól - például a társadalom folyamatos megosztására törekvésétől és hatalomvágyától -, de azt aztán senki sem mondhatja, hogy ne lenne kegyes az övéivel.

2017-re össze kell kapnia magát az Orbán-kormánynak, mert az már a bizalom megtartásának éve lesz - mondta például Lázár János a keddi kormányzati konferenciát követő sajtótájékoztatón. A Miniszterelnökséget vezető miniszter szavaiból kiderült, noha a kormányfő nem mindennel tűnt elégedettnek a szigorúan zárt ajtók mögött, ám láthatóan kizárólag a közvélemény szórakoztatására megrendezett konferencián, a lassan öt és fél éve kormányzó csapatának mégis további egy évet adott ahhoz, hogy "a szükséges lépéseket megtegye".

Nekem nincs ilyen mázlim, általában néhány órán belül teljesítenem kell a főnökeim utasításait. "Egy belpolitikai rovatvezetőnek időnként illik publicisztikát írni" - mondta például tegnap a tőle jól megszokott, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal egyik főszerkesztő-helyettesem. Róla persze sokkal több jót el tudnék mondani, mint Orbánról, de tegnap azért mégiscsak felmerült bennem: mennyivel keménykezűbb főnök ő a miniszterelnöknél. Én ugyanis éppen ma vagyok hatodik éve a Népszavánál, de még sosem kaptam tőle egy évet arra, hogy "a szükséges lépéseket" megtegyem.

Persze egy-egy cikk megírása, vagy egy napilap belpolitikai rovatának irányítása nyilván össze sem mérhető az ország vezetésével. De az azért mégiscsak komikus, hogy az alkotmányozással sietni kellett, a Fidesz-holdudvart szolgáló "lexek" gyakran egyetlen nap alatt mentek át a parlamenten, a média megregulázása, a trafik- vagy földmutyi, a menekültellenes intézkedéssorozat nem tűrt halasztást, például a gyűlölködő plakátkampányról is sürgősséggel kellett dönteni, ezért elkerülték a közbeszerzést is.

Viszont a kormányzás - na, az ráér.

Szerző
Biró Marianna

Ráér

Borzasztóan irigykedem az Orbán-kormány tagjaira. Nemcsak az ország jobbá tételéhez évek óta adott lehetőségeik, a személyes munka- és életkörülményeik, hanem most már leginkább a főnökük miatt is. Nem szimpatizálok persze különösebben Orbán Viktorral, sőt, egyenesen undorodom a miniszterelnök egyes politikai húzásaitól - például a társadalom folyamatos megosztására törekvésétől és hatalomvágyától -, de azt aztán senki sem mondhatja, hogy ne lenne kegyes az övéivel.

2017-re össze kell kapnia magát az Orbán-kormánynak, mert az már a bizalom megtartásának éve lesz - mondta például Lázár János a keddi kormányzati konferenciát követő sajtótájékoztatón. A Miniszterelnökséget vezető miniszter szavaiból kiderült, noha a kormányfő nem mindennel tűnt elégedettnek a szigorúan zárt ajtók mögött, ám láthatóan kizárólag a közvélemény szórakoztatására megrendezett konferencián, a lassan öt és fél éve kormányzó csapatának mégis további egy évet adott ahhoz, hogy "a szükséges lépéseket megtegye".

Nekem nincs ilyen mázlim, általában néhány órán belül teljesítenem kell a főnökeim utasításait. "Egy belpolitikai rovatvezetőnek időnként illik publicisztikát írni" - mondta például tegnap a tőle jól megszokott, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal egyik főszerkesztő-helyettesem. Róla persze sokkal több jót el tudnék mondani, mint Orbánról, de tegnap azért mégiscsak felmerült bennem: mennyivel keménykezűbb főnök ő a miniszterelnöknél. Én ugyanis éppen ma vagyok hatodik éve a Népszavánál, de még sosem kaptam tőle egy évet arra, hogy "a szükséges lépéseket" megtegyem.

Persze egy-egy cikk megírása, vagy egy napilap belpolitikai rovatának irányítása nyilván össze sem mérhető az ország vezetésével. De az azért mégiscsak komikus, hogy az alkotmányozással sietni kellett, a Fidesz-holdudvart szolgáló "lexek" gyakran egyetlen nap alatt mentek át a parlamenten, a média megregulázása, a trafik- vagy földmutyi, a menekültellenes intézkedéssorozat nem tűrt halasztást, például a gyűlölködő plakátkampányról is sürgősséggel kellett dönteni, ezért elkerülték a közbeszerzést is.

Viszont a kormányzás - na, az ráér.

Szerző
Biró Marianna