Terrorhullám Irakban

Legalább ötvenen vesztették életüket Irakban egy robbantásos merényletben. Az ország keleti részén, Bakubában két bomba is robbant. Az egyik egy piactéren lépett működésbe, s a detonációban több mint negyvenen haltak meg, a sérültek száma pedig a százat is meghaladja. Nem sokkal az első detonációt követően egy másik pokolgép is felrobbant, ennek következtében körülbelül tíz személy vesztette életét, az áldozatok száma azonban folyamatosan növekszik.

A merényletekért az Iszlám Állam (IS) vállalta a felelősséget. A szélsőséges dzsihadista csoport azt közölte, hogy síiták életét akarták kioltani. A város az Iránhoz közeli Dijala tartományban fekszik, a lakosság túlnyomó része síita vallású.

Az IS ellenőrzése alatt tartja Irak és Szíria jelentős részét. A dzsihadisták néhány hete ugyanebben a térségben, Han Bani Szaad városában hajtottak végre pusztító terrortámadást, amelyben több mint százan haltak meg. Januárban ugyanakkor a bagdadi kormányzat még azt jelentette be, hogy a tartományban vereséget mértek az IS-re. Ettől függetlenül azonban gyakoriak a merényletek.

Szerző

A fagyi visszanyal

Akár hiszik, akár nem, kerekded sárgolyóbisunk fellelhető anyagi javainak felét, az összlakosság egyetlen százaléka vágja zsebre. Hét és negyedmilliárd közül úgy 72-73 milliónyi a szerencsés csillagzat alatt született. A kilencvenkilenc százaléknyi „resztli” pedig marakodhat a másik felén. Akik nyilván annyit is érnek. Ha már egyszer többre nem futja a tehetségükből, érjék be ennyivel. Kussoljanak, s maradjanak veszteg. De ha mindenképpen ordibálhatnékjuk támad, azt jobb, ha otthon teszik. Csak errefelé ne egye a fene őket… Pedig eszi, mivelhogy csórók az istenadták. Mert szűkebb pátriájukban még annyi sem jut nekik a közösből, mint ama bizonyos kilencvenkilenc százaléknyi „resztlinek” az átlaga.

Jut persze más. Például „csengőfrász”, amit manapság már nemcsak az uzsorástól lehet kapni. Az iraki, szíriai, nigériai álmoskönyvek szerint az ajtórésen bekandikáló kalasnyikovok csöve sem hat kifejezetten nyugtatóan az odabent gubbasztókra. Pláne nem a legényekre. Akiket köztudomású, hogy visznek. Persze „megoldás” azért mindenre van. Mondjuk, rögvest be is állhatnak gárdistának az Iszlám Állam seregébe, a Boko Haramba, vagy éppenséggel az Al Kaidába, de végső soron a tálib mozgalom is megteszi. Ha meg netán finnyás lenne, húzná az orrát egy-egy lefejezés vagy olajban sütés láttán, ráadásul még a paradicsomi hurik sem jelentenének számára különösebb vonzerőt, s eléggé el nem ítélhető módon úgy gondolja, hogy húsz valahány évesen még tartogat számára valamicskét az élet, akkor igyekezzék időben lelépni. Itt van mindjárt az öreg kontinens…

Szegény Európa! Óh, mennyire sajnálom! Most itt áll megfürödve, mint egy magatehetetlen gólem az ólomlábain, s egyvégtében siránkozik. Hullathatja is a könnyeit az eltékozolt évszázadokért és évtizedekért. Amikor még tenni lehetett volna a nagyvonalúan harmadik világnak elkeresztelt, velejéig kiszipolyozott egykori gyarmatbirodalmáért. De nem tett. Inkább üzletelt vérnősző hadurakkal és diktátorokkal, gátlástalan maffiózókkal és szerencselovagokkal, de még Bokassára és Idi Aminra hajazó bornírt tébolydaszökevényekkel is.

Hiába no, az üzlet felülír mindent. Olajat amortizálódott fegyverekért, támaszpontokat katonai tanácsadókért. Akkoriban ment minden, mint a karikacsapás. Csak azt nem vették észre két zsíros üzlet között, hogy odalent a mélyben, hol a nyomor tanyázik, tort ült a néphülyítés, s ilyen meg olyan tavaszok szökkentek szárba szép egymásutánjában. Hogy nyomukban ott lihegjenek hataloméhesen az új hadurak, új diktátorok, új tébolydaszökevények.

Aztán mintha mi sem történt volna. Dörgedelmek a szószékekről, az expedíciós hadtestek is, meg a bombázók is teszik a dolgukat – miközben a pult alatt zavartalanul folyik tovább az üzlet. A lóvé pedig számolatlanul áramlik az Új Idők Új Utálatosaikhoz, kik a megszerzett kutakból tizedáron mérik az olajat, cserébe – viszonzásul - a déli szövetséges a kurdokat bombázza.

A népek pedig vagy nem értenek ebből az egészből semmit, vagy pedig nagyon is értik, ami körülöttük zajlik. Így aztán ki ezért, ki meg amazért fut, amerre lát. A nadrágos Európa meg értetlenkedik és rettegni méltóztatik.

De azért néphülyítésre még futja.

Szerző
Hámori András író

A fagyi visszanyal

Akár hiszik, akár nem, kerekded sárgolyóbisunk fellelhető anyagi javainak felét, az összlakosság egyetlen százaléka vágja zsebre. Hét és negyedmilliárd közül úgy 72-73 milliónyi a szerencsés csillagzat alatt született. A kilencvenkilenc százaléknyi „resztli” pedig marakodhat a másik felén. Akik nyilván annyit is érnek. Ha már egyszer többre nem futja a tehetségükből, érjék be ennyivel. Kussoljanak, s maradjanak veszteg. De ha mindenképpen ordibálhatnékjuk támad, azt jobb, ha otthon teszik. Csak errefelé ne egye a fene őket… Pedig eszi, mivelhogy csórók az istenadták. Mert szűkebb pátriájukban még annyi sem jut nekik a közösből, mint ama bizonyos kilencvenkilenc százaléknyi „resztlinek” az átlaga.

Jut persze más. Például „csengőfrász”, amit manapság már nemcsak az uzsorástól lehet kapni. Az iraki, szíriai, nigériai álmoskönyvek szerint az ajtórésen bekandikáló kalasnyikovok csöve sem hat kifejezetten nyugtatóan az odabent gubbasztókra. Pláne nem a legényekre. Akiket köztudomású, hogy visznek. Persze „megoldás” azért mindenre van. Mondjuk, rögvest be is állhatnak gárdistának az Iszlám Állam seregébe, a Boko Haramba, vagy éppenséggel az Al Kaidába, de végső soron a tálib mozgalom is megteszi. Ha meg netán finnyás lenne, húzná az orrát egy-egy lefejezés vagy olajban sütés láttán, ráadásul még a paradicsomi hurik sem jelentenének számára különösebb vonzerőt, s eléggé el nem ítélhető módon úgy gondolja, hogy húsz valahány évesen még tartogat számára valamicskét az élet, akkor igyekezzék időben lelépni. Itt van mindjárt az öreg kontinens…

Szegény Európa! Óh, mennyire sajnálom! Most itt áll megfürödve, mint egy magatehetetlen gólem az ólomlábain, s egyvégtében siránkozik. Hullathatja is a könnyeit az eltékozolt évszázadokért és évtizedekért. Amikor még tenni lehetett volna a nagyvonalúan harmadik világnak elkeresztelt, velejéig kiszipolyozott egykori gyarmatbirodalmáért. De nem tett. Inkább üzletelt vérnősző hadurakkal és diktátorokkal, gátlástalan maffiózókkal és szerencselovagokkal, de még Bokassára és Idi Aminra hajazó bornírt tébolydaszökevényekkel is.

Hiába no, az üzlet felülír mindent. Olajat amortizálódott fegyverekért, támaszpontokat katonai tanácsadókért. Akkoriban ment minden, mint a karikacsapás. Csak azt nem vették észre két zsíros üzlet között, hogy odalent a mélyben, hol a nyomor tanyázik, tort ült a néphülyítés, s ilyen meg olyan tavaszok szökkentek szárba szép egymásutánjában. Hogy nyomukban ott lihegjenek hataloméhesen az új hadurak, új diktátorok, új tébolydaszökevények.

Aztán mintha mi sem történt volna. Dörgedelmek a szószékekről, az expedíciós hadtestek is, meg a bombázók is teszik a dolgukat – miközben a pult alatt zavartalanul folyik tovább az üzlet. A lóvé pedig számolatlanul áramlik az Új Idők Új Utálatosaikhoz, kik a megszerzett kutakból tizedáron mérik az olajat, cserébe – viszonzásul - a déli szövetséges a kurdokat bombázza.

A népek pedig vagy nem értenek ebből az egészből semmit, vagy pedig nagyon is értik, ami körülöttük zajlik. Így aztán ki ezért, ki meg amazért fut, amerre lát. A nadrágos Európa meg értetlenkedik és rettegni méltóztatik.

De azért néphülyítésre még futja.

Szerző
Hámori András író