Nyitás után zuhant a görög tőzsde

Publikálás dátuma
2015.08.04. 07:34
Meglehetősen nyomott volt a hangulat a görög tőzsdén FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/MILOS BICANSKI
Mintegy öt hétig tartó zárva tartást követően tegnap nyitotta meg kapuit az athéni tőzsde. Szakértők már eleve nagy, 15-20 százalékos zuhanásra számítottak. Az esés azonban kezdetben még az ő elképzeléseiket is felülmúlta. Rögtön a nyitás után ugyanis a csökkenés 23 százalékos volt, így a börze indexe 615,12 pontra ment vissza, amire három éve nem volt példa.

Később valamelyest javult a helyzet, dél körül 19,95, majd 17,8 százalékos volt a visszaesés, a kezdeti pánik alábbhagyott. A zárásra -16,23 százalékot könyveltek el. A nagy mínuszt elsősorban a siralmas helyzetben lévő bankrendszer idézte elő: három pénzintézet esetén a visszaesés 30 százalékos volt, s a bankok teszik ki a tőzsde értékének körülbelül egyötödét. (Ennél nagyobb csökkenés nem is engedélyezett a napi forgalomban, s felfüggesztik a papírokkal a napi kereskedést.)

Szakértők szerint az esés ma is folytatódik, s továbbra is a pénzügyi rendszer kiegyensúlyozatlansága határozza meg a kereskedést. Több napba telhet, amíg magára talál az athéni tőzsde. Pénzügyi szakemberek már hetekkel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy a görög bankrendszer jelenlegi állapotában fenntarthatatlan, s a négy nagybankból valószínűleg csak kettő marad, csak így lehet csökkenteni a súlyos veszteségeket.

Ugyanakkor több nagyvállalat részvényei is komoly veszteségeket szenvedtek el, köztük a PPC áramszolgáltató, az Opap szerencsejáték vállalat, továbbá az OTE távközlési cég, amelynek a német Deutsche Telekom is résztulajdonosa. A Skai televízió szerint a nyitás után 40 perccel a veszteség már elérte a 10 milliárd eurót. A visszaesés oka az is, hogy a görög részvényesek csak akkor tudnak vásárolni részvényeket, ha ehhez kellő külföldi forrásokat biztosítanak. A külföldi befektetőkre nem vonatkoznak korlátozások.

A tőzsde megnyitásáról szóló miniszteri rendeletet múlt héten írta alá Euklid Calakotosz pénzügyi tárcavezető. A tőzsdét, valamint a bankokat még június végén zárták be. A tegnapi visszaesések kapcsán egyes szakértők úgy vélték, hogy a bankok papírjait nem lett volna szabad kereskedésre felkínálni legalábbis addig, amíg nem teszik közzé a görög bankok állapotát felmérő stresszteszt eredményét.

A Reuters úgy értesült, Athén első részletben 24 milliárd eurót igényel a hitelezőktől azzal a céllal, hogy stabilizálja pénzügyi rendszerét. A kormányzat augusztus közepéig kívánja befejezni a hitelezőkkel folytatott megbeszéléseket. Ezt követően 86 milliárd eurót kaphat. A 24,36 milliárdos első hitelrészletből 10 milliárd eurót költhetnek a bankok feltőkésítésére, 7,16 milliárdot fordítanak az európai pénzügyi és stabilitási mechanizmus alapjából kapott átmeneti kölcsön visszafizetésére, 3,2 milliárdot pedig az Európai Központi Banknak (EKB) fizetnek – közölte a Sziriza kormánypárthoz közel álló Avgi című lap.

Athénban tegnap folytatódtak a tárgyalások a hitelezőkkel. Hétfőn a nyugdíjrendszer átalakítása, valamint az adókérdések voltak terítéken, ma pedig a privatizáció témáját veszik górcső alá. Az amerikai közgazdász, Peter Galbraith nem számít arra, hogy perbe fognák a Janisz Varufakisz volt pénzügyminiszter által kidolgozott B terv miatt, amely révén szinte egy gombnyomásra vezették volna be a drachmát Görögországban.

Galbraith, a Texasi Egyetem professzora, aki közismerten jó kapcsolatban van Varufakisszal, cáfolta, hogy annak a „bandának” lett volna a tagja, amely az országba vissza akarta hozni a régi fizetőeszközt. A Telegraphnak elmondta, nem is vették fel vele a kapcsolatot a görög hatóságok az üggyel kapcsolatban.

Szerző

Végveszélyben a török-kurd béke

Publikálás dátuma
2015.08.04. 07:32
A kurdok között sok női fegyveres is harcol FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/AHMET SIK
Zsákutcába jutott a török-kurd megbékélési folyamat. Mind Recep Tayyip Erdogan török államfő, mind a Kurd Munkáspárt (PKK) azt közölte, hogy a jelenlegi körülmények közepette értelmetlen folytatni a támadásokat. A török hadsereg már legalább száz embert ölt meg a PKK állásai elleni légitámadások során, a kurdok ezzel szemben véres merényletek sorát hajtották végre Törökország déli részén az eltelt bő egy hét alatt.

Az Európai Unió aggódik a török-kurd békefolyamat miatt, s annak folytatására szólította fel a török kormányt, az Egyesült Államok viszont nagyon csendes, mivel másfél hét óta használhatja a török légitámaszpontokat az Iszlám Állam (IS) állásai elleni bevetésekre. Washington szolidaritását fejezte ki Törökországgal, csakúgy, mint a NATO.

A békefolyamat zsákutcába került. Talán hosszú évekre. Majdnem ugyanott tartunk, mint a kilencvenes években, amikor a PKK szinte naponta hajtott végre merényleteket és szabotázsakciókat az ország déli részén. Pedig két éve még azt gondolhattuk, hogy az lesz az igazi áttörés éve a török-kurd viszonyban. A béke kulcsa, úgy látszott, Abdullah Öcalan lesz, aki 1978-ban alapította meg a Kurd Munkáspártot.

A PKK kezdetei

1984-ben a PKK fegyveres felkelést indított az ankarai kormányzat ellen a kurd függetlenségért. Öcalan Szíriában élt, majd számos más országban bukkant fel, mígnem 1999-ben a török titkosszolgálat a CIA és a Moszad segítségével elfogta. Öcalant azóta is a Márvány-tengeren lévő börtönszigeten, Imraliban tartják fogva. Ezer katona ügyel rá mindmáig.

1993-ban a PKK körülbelül 900 támadást hajtott végre Törökország területén. A szervezet azonban saját honfitársai ellen is brutálisan lépett fel. Több mint ezer alkalommal fordult elő, hogy lerohantak egyes falvakat, mert meg akarták büntetni az ott élőket, akik szerintük együttműködtek a török hatóságokkal. Több régióban lényegében saját államot hoztak létre, amelyet teljesen elszigeteltek a külvilágtól.

A török hadsereggel szembeni vereségek hatására azonban ez a szám 1995-re kevesebb mint 200-ra csökkent. A PKK ellen mind hatékonyabban lépett fel a török katonaság. A Kurd Munkáspárt ezzel együtt egyre kevesebb ellenállást tudott tanúsítani. Ekkor kezdett tudatosulni a munkáspárti vezetőkben, hogy nem lehetnek képesek megnyerni a háborút, esélyük sincs legyőzni a török haderőt, s kikiáltani a kurd függetlenséget.

A kurdok európai és amerikai lobbitevékenységgel próbálták ellensúlyozni a hadszíntéren elszenvedett vereségeket. Washingtonban nem kecsegtette sok siker a diplomáciai erőfeszítéseket, hiszen az Egyesült Államok számára Törökország fontos atlanti szövetséges. Akadtak ugyanakkor európai parlamenti képviselők, illetve nem kormányzati szervezetek, amelyek hajlandóak lettek volna felkarolni a kurd ügyet. Ehhez kapcsolódik, hogy az Európai Unióbeli kurd diaszpóra nem jelentéktelen. Egyes becslések szerint mintegy 800 ezer kurd él Németországban, 150 ezer Franciaországban, 80000-100000 Svédországban és 250 ezer Nagy-Britannia területén.

Lassú megbékélés

Miután a kurdok belátták, esélyük sincs a török katonai túlerővel szemben, a szervezetet ráadásul lefejezték az amolyan szektavezérnek tekintett Öcalan elfogásával, úgy látszott, 1999-ben nyugvópontra került a konfliktus. A PKK már megkezdte egységeinek visszavonását Irakba. Akkor azonban a török hadsereg támadást intézett ellenük, s minden kezdődött elölről. Igaz, már távolról sem olyan intenzitással, mint korábban.

A 2000-es évek közepétől Öcalan már nem támogatja a fegyveres felkelést, s a kurd és a török nép békés egymás mellett élésének fontosságát hirdeti. 2006-ban ügyvédje révén olyan közleményt hozott nyilvánosságra, amelyben tűzszünetet hirdetett, s a Törökországgal való békekötés mellett foglalt állást. 2010-ben ugyan már úgy nyilatkozott, értelmetlen a párbeszéd Ankarával, 2013-ra nagyon előrehaladtak a béketárgyalások, olyannyira, hogy 2013 márciusában Öcalan bejelentette, elérkezett az idő a békekötésre, s politikai megállapodást kell találni. Májusban meg is kezdte a kivonulást az országból a PKK, mintegy kétezer harcos hagyta el az országot. Úgy tűnt, lezárul az 1984 óta tartó konfliktus, amelyben összesen mintegy negyvenezer ember vesztette életét.

Az áttörést nemcsak Öcalan felhívásai tették lehetővé, hanem az is, hogy a PKK már nem követelte a teljes kurd rész elszakítását Törökországtól, hanem széleskörű autonómiára törekedett, valamint kulturális és politikai jogaik elismerését az alkotmányban. A másik fontos tényező, hogy Törökország legfontosabb külpolitikai törekvése a 2000-es években még az uniós csatlakozás volt, s Brüsszel a kurdokkal való viszony normalizálására ösztökélte Ankarát. Törökországban egyébként összesen körülbelül 13 millió kurd él.

Minden jó, ha jó a vége – gondolhattuk, az Iszlám Állam (IS) térnyerése Irakban és Szíriában azonban teljesen új helyzetet idézett elő. Felértékelődött a kurdok szerepe, hiszen egyedül ők jelentettek Szíriában igazi ellenállást a szárazföldön az IS dzsihadistái ellen. Washington számára annyira fontosak lettek a kurd harcosok, hogy titkosszolgálati információkat is megosztottak velük. Ez a közeledés azonban nem volt Ankara ínyére.

Amikor éppen két hete a dél-törökországi Surucban az IS egy öngyilkos merénylője 32 embert ölt meg, majd az iszlamisták átlőve a szíriai-török határon megöltek egy török tisztet, Ankara stratégiaváltást jelentett be, s terrorellenes harcot hirdetett. Ennek azonban éppen úgy része lett a PKK egységeinek bombázása, mint az IS szíriai állásainak támadása. Sőt, egyre inkább úgy tűnt, hogy az igazi célpont a PKK.

Terror fenyeget

Visszatér-e a nyolcvanas évek terrorja? Az akkori és a mai helyzet több szempontból sem hasonlítható össze.. Szakértők szerint érezhetően nőtt a kurd nemzettudat a kobani harcokkal, amikor kurd fegyveresek próbálták kiűzni az észak-szíriai városból az iszlamistákat. Ez pedig a Kurd Munkáspárt pozícióját is megváltoztathatja.

Akad azonban egy fontos török belpolitikai fejlemény is. A június elején megrendezett török parlamenti választáson bejutott a parlamentbe a kurdok pártja, a HDP, az a párt, amely bekerülésének köszönhetően szűnt meg a Recep Tayyip Erdogan által fémjelzett AKP abszolút többsége a törvényhozásban. A HDP a PKK-hoz képest mérsékelt politikai erő, amelyikkel lehet tárgyalni. A HDP-re a törökök jelentős része nem tekint afféle szélsőséges erőként, amire az is bizonyíték, hogy Isztambulban különösen jól szerepelt a tömörülés. Ennek az is lehet az oka, hogy akadtak törökök, akik az egyetlen igazi ellenzéki pártnak tartották a HDP-t. Selahattin Demirtasnak, a HDP elnökének különösen jó kapcsolatai vannak egyes török politikusokkal, közéleti személyiségekkel.

Aysegül Aydin, a Coloradói Egyetem professzora, a kurd-török viszonyról szóló „Lázadás zónái” című könyv szerzője a Hürriyetnek adott interjújában elmondta, hogy az utóbbi harminc év több mint tízezer kurd vonatkozású cikkének átböngészése után megállapította: soha korábban nem volt példa arra, hogy egy kurd gyökerű pártról ennyire pozitívan írjanak a török sajtóban. Ennek – mint mondja – az lehet az oka, hogy a HDP elsődlegesen nem etnikai alapú pártként határozta meg magát. A politikai erő számára ez lehet a jövő útja. Kissé hasonló stratégiát követ, mint a szlovákiai Híd, amely szintén nem etnikai magyar pártnak tartja magát, hanem egy ideológiát képvisel.

A HDP további sorsát az is meghatározhatja, miként alakul a párt és a PKK, illetve a HDP és Abdullah Öcalan viszonya. A török felmérések szerint országosan 54 százalék tartja választhatónak a HDP-t, ami azt jelzi, hogy a török ajkú lakosság is választhatónak tartja. A HDP ezért is óvatosan határozza meg magát a PKK-val kapcsolatban. Jól tudja, ha egyértelműen kiáll a PKK mellett, sok szavazót veszíthet el Törökország területén. A HDP a PKK-t is önmérsékletre szólította fel.

Demirtas a Die Weltnek adott interjújában elismerte, hogy 1991-ben ő is csatlakozni kívánt a PKK-hoz. „Akkoriban naponta öltek meg embereket, telepítettek ki falvakat. 19 éves voltam, s úgy éreztem, nincs lehetőség a törvényes politika általi érvényesülésre. A világ nem figyel oda ránk. Ezért úgy döntöttem, a hegyekbe megyek. Ám letartóztatták azt a futárt, akinek magával kellett volna vinnie. Vádat emeltek ellenem, de felmentettek. Később aztán másként döntöttem, mert úgy véltem, a politika terepén eredményesebbek lehetünk” – emlékezett.

Az idei választási kampány idején a török kormánypárt egyes képviselői felszólították a HDP-t arra, határolódjon el egyértelműen a PKK vezetőjétől. Demirtas a választási hadjáratban nem foglalkozott az Öcalan-kérdéssel, inkább az ehelyett a kormány túlkapásaira, a demokrácia ellenes intézkedésekre koncentrált. Hogy ez a stratégia mennyire sikeres volt, mi sem bizonyítja jobban: miközben a tavaly márciusi önkormányzati választáson országosan még hét százalék voksolt a HDP-re, idén júniusban már elérte a 13 százalékot, tehát majdnem megkétszerezte támogatóinak arányát. (Demirtas egyébként 9,8 százalékos eredményt ért el a tavaly augusztusban megrendezett elnökválasztáson.) A kiváló eredményt egyfajta szolidaritási hullám is előidézhette. A kurd kabinet elsősorban a HDP-t támadta, s a párt kampánygyűléseit többször érte merénylet.

A kabinet támadásainak részben az lehet az oka, hogy Demirtas többször vádolta Ankarát az Iszlám Állam dzsihadistáinak támogatásával. A választás után is inkább a demokrácia szemszögéből közelített a HDP a PKK, s Öcalan ügyéhez. Amikor júniusban szigorították Öcalan őrizetét az Imrali börtönben, a HDP egyik képviselője óvatosan annyit mondott, hogy ez a lépés aligha szolgálja a török-kurd megbékélési folyamatot.

Demirtas láthatóan pontosan tisztában van azzal, mindenáron el kell kerülnie, hogy összemossák a munkáspárttal, s Öcalannal. A török-kurd kérdés mindenesetre már nem ítélhető meg ugyanabból a szemszögből, mint a nyolcvanas-kilencvenes években, hiszen a kurdok parlamenti képviselettel rendelkeznek. A HDP lehet a garancia arra, hogy ne uralkodjon el újra a terror. Legalábbis remélhetőleg. Félő ugyanis, hogy Erdogan célkeresztjébe egyre inkább a HDP kerül, s a PKK elleni akció csak elterelő hadművelet arra, hogy leszámoljon a kurdok demokratikus politikai erejével.

Kurdok országa
A Kurdisztán, azaz a kurdok országa elnevezést a perzsa nyelvből származtatják. A 19. században az Oszmán Birodalomban Kurdisztán tartomány rövid ideig széleskörű autonómiával rendelkezett, ez azonban nem felel meg annak a Törökország, Irak, Irán és Szíria által körbezárt területnek, amelyen manapság a kurdok élnek. Törökországban például elsősorban az ország keleti része számít a kurdok fellegvárának, de a PKK elleni háború miatt később sokan költöztek át a nagyvárosokba, Mersinbe, Adanába vagy Isztambulba. Iránban 4-4,5 millióra becsülik a kurdok számát.
A kurdok származását illetően többféle elmélet látott napvilágot. John Limbert történész például azt hangsúlyozza, hogy különbséget kell tenni Kurdisztán és a kurdok között. Az ókori forrásokban több olyan népnév is szerepel, amely a kurdokra utal. Ilyen például a karda, vagy a perzsa gord elnevezés. Egy Kr. előtti 3. évezredből származó lexikon alapján sok történész úgy vélte, a karduchoi lehetett a kurdok elődje, ezt azonban Limbert vitatja. Egy másik szakértő, Godfrey Rolles Driver szerint a Van-tótól délre élő kardák lehetnek a urdok elődjei.
Theodor Nöldeke viszont úgy véli, a görög kyrtioi elnevezés utalhat a kurdokra. Vlagyimir Fjodorovics Mimorszkij szerint a kurd nyelv médből származik, szerinte azonban nem szabad összemosni a nyelv és a biológiai származás közötti összefüggéseket. A legtöbb történész is a méd-elméletet vallja. Arshak Safrastian a kassziták leszármazottainak tartja a kurdokat.Annyi bizonyos, hogy a kurdok a 7. században tértek át iszlám hitre, amikor Umar ibn al-Hattab kalifa hadserege kurd területeket foglalt el.
Nyelvi sajátosságaikat és hagyományaikat azonban megtartották. Bár a kurdokat több nép próbálta rákényszeríteni arra a 13-16. század között, hódoljanak be nekik, ők mégis leginkább az Oszmán Birodalmat segítették, mivel a perzsák nem adtak autonómiát a kurd fejedelmeknek. Az első világháború idején a kurd területek elsősorban a török és orosz csapatok hadszínterévé vált. Az 1920-as sevresi békeszerződés aztán elismerte a kurd népnek az autonómiához és függetlenséghez való jogát, ez azonban mind a mai napig nem valósult meg.



Szerző

Manipulál az orosz média

Publikálás dátuma
2015.08.04. 07:31
Ukrán katonák gyakorlatoznak az ország keleti részén. A fi atalok tömegesen menekülnek a katonai behívók elől, a kisebbségek lak
Autonómiát követelnek a bukovinai románok, Románia támogatásában is bíznak, adta hírül több ukrajnai, moldovai és romániai hírforrás. Rövidesen kiderült, álhírről van szó, amelyet a Kreml-közeli orosz média indított útjára. Vélhetően arra építik dezinformációs kampányukat, hogy az ukrajnai nemzeti kisebbségek, így a magyarok sem, tolonganak a katonai behívók átvételéért és hátrányosnak tartják a tervezett közigazgatási reformot is.

Csernovciban a bukovinai románok közgyűlésén autonómiát követeltek a bukovinai román lakosság számára, különleges státust Észak-Bukovinának, mert a közösség nem érzi magát biztonságban a munkácsi lövöldözés óta. A közgyűlés résztvevői számítanak Románia támogatására is, ezért kívánságaikat eljuttatták Kijeven kívül Bukarestbe is, jelent meg a hétvégén Ukrajna több ukrán és magyar nyelvű médiumában, de a moldovai valamint romániai híradásokban is.

Mindez állítólag egy csernovci rendezvényen hangzott el, a Bukovinai Románok Közgyűlésén. (A Romániával és Moldova Köztársasággal határos ukrajnai térségben nagyszámú román kisebbség él, mintegy 600 ezren, amennyiben a moldávként nyilvántartott románokat is ide számoljuk. Észak-Bukovina pedig történelmileg nem Ukrajna része volt, tartozott a Moldvai Fejedelemséghez, a román királysághoz, az Osztrák-Magyar Monarchiához egyaránt.)

Ezen a bizonyos rendezvényen állítólag Dorina Chirtoaca ukrajnai román vezető azt mondta, hogy manapság a bukovinai románok történetük egyik legnehezebb korszakát élik át. „Egy olyan országban vagyunk, ahol háború van, tönkremegy az ipar és a mezőgazdaság. A bukovinai románok között a legnagyobb a munkanélküliség Ukrajnában. A fiatalok elmennek. Elmennek a vállalkozók, a munkaképes lakosság. Ha ez így folyik tovább, a szívünknek kedves Bukovina helyén hamarosan egy sivatag lesz. Ezért szükséges egy román autonóm terület kialakítása Bukovinában. Saját törvényhozó és végrehajtó hatalomra van szükség, saját rendőrségre és költségvetésre” – mondta Chirtoaca a híradás szerint.

Csakhogy mégsem mondta, sőt a bukovinai románoknak nincs ilyen nevű vezetője. Az ukrajnai román hírportál, a BucPress.eu gyorsan cáfolt. A tényleges román vezetők elmondták, „információs támadás áldozata lett” az ukrajnai román közösség, aminek az a célja, hogy „destabilizálja a bukovinai helyzetet, hogy a donbászi konfliktus talaján a toleráns Bukovinában is etnikai konfliktust szítson”.

A BucPress szerint Csernovciban senki sem ismeri az eredeti híradásban megnevezett román vezetőket, Chirtoaca mellett egy Cornelia Rusut említenek még név szerint. Az állítólagos közgyűlésről sincs senkinek tudomása, amelyen egyhangúlag szavaztak volna a régió különleges státusa mellett. A ténylegesen létező Mihai Eminescu Román Kulturális Egyesület elnöke, Vasile Bacu a portálnak megerősítette, Csernovciban nem volt ilyen rendezvény, nem létezik Román Közgyűlés és a két említett személy sem.

Kiderült, orosz manipulációról van szó. Elsőként az orosz NR24.org közölte, de gyorsan megjelent a Kreml szócsövének számító SputnikNews nemzetközi hírszolgálat angol nyelvű honlapján és átvette az International Business Times, a világ egyik legolvasottabb üzleti portálja. Az eredeti, NR24.-es beszámolót fotókkal támasztották alá. A bukovinai románok szerint azonban, csak első látszatra tűnnek hitelesnek ezek a fotók. Ha tényleg egy román szervezet román autonómiát követelt volna, akkor legalább a nevét, amely a fotón is látszik a háttérben, nem ukránul, hanem románul írták volna ki, emelte ki az ukrajnai román portál.

A BucPress közleményében úgy fogalmaz, hogy a hírt átvevő médiumok közvetve vagy közvetlenül az orosz propaganda és információs háború áldozatai lettek. De mindenekfölött az ukrajnai-bukovinai román közösség az áldozat, szögezte le a csernovci portál.

Az orosz manipuláció azért lehetett sikeres, mert az ukrajnai nem orosz nemzeti kisebbségek sem érzik úgy, mintha etnikai paradicsomban élnének. A katonai behívók előli menekülés ugyan országos jelenség, de egyértelműen a soknemzetiségű, vagy valamely etnikai kisebbség által többségben lakott régiókban a legerőteljesebb. Ezek a kisebbségek nem érzik magukénak az ukrán-ukrán, ukrán-orosz testvérháborút és egyáltalán nem rajonganak a kijevi hatalom határozottan kisebbségellenes politikájáért, amely ugyan elsősorban az orosz kisebbséget célozza, de nyilván ugyanúgy hátrányosan érinti a más nyelvűeket is.

Éppen ezért a jelenleg zajló hatodik mozgósítási hullám elől is a kisebbségek nagyobb számban menekülnek, a hatalom pedig egyre erőszakosabb módszerekhez folyamodik. A kárpátaljai hadkiegészítő parancsnokság dolgozói például az ellenőrző pontokon, határátkelőkön, hivatalokban, sőt már vonatokon is razziáznak, így próbálva meg célba juttatni a katonai behívókat. (Még a kárpátaljai megyei ügyész, Volodimir Janko is abszurdnak és törvénytelennek nevezte, hogy a határátkelőkön osztogatják a behívókat.)

Olyan hírek is napvilágot láttak, hogy a felsőoktatási intézményekben a végzősök a diplomát csak a behívó átvétele fejében kapják kézhez. Újabban a lefülelt csempészeket és kisebb szabálysértőket is a bíróság helyett a hadkiegészítő parancsnokságokra küldik, írta a Kárpáti Igaz Szó magyar nyelvű hetilap.

Kárpátalján például a jelenlegi mozgósítási hullámban a Kijev által előirányzott 1100 férfiból eddig mindössze 180 személyt tudtak mobilizálni. Az ötödik mozgósítási hullámban is csak 44 százalékban sikerült teljesíteni a mobilizációs tervet. Ennél rosszabbul csak a Harkovi és Odesszai régió áll ebben a tekintetben. Maga az ungvári katonai komisszár, Mikola Zsuravjova nyilatkozta, ennek egyik oka az, hogy nagyszámú nemzeti kisebbség él a megyében, akik nem akarnak a hadseregben szolgálni.

A keleti régiókban nyilván elsősorban orosz nemzetiségűek menekülnek a mobilizáció elől. Oroszország erre reagálva ad menedéket az ukrán katonai behívó elől menekülőknek. A küszöbön álló közigazgatási reformot is kisebbségellenesnek érzik az etnikai csoportok. A tervezet ugyanis, amennyiben megvalósul, gyakorlatilag szétveri a hagyományos történelmi régiók egységét, megbontja ezzel a kisebbségek által lakott járások etnikai arányait, és egyetlen esetben sem a kisebbség javára, hanem csakis annak hátrányára.

Szerző