Felhívás tisztítókúrára

Mindig sokat töprengtem azon, vajon a lágerekben miért nem lázadtak fel soha a halálra ítéltek? Miben reménykedtek? Abban, hogy a kivégzőik majd maguktól megváltoznak? Ma nem hallatszik itthon fegyverek ropogása, nincsenek egyenruhás őrök, rabruhás csoportvezetők. A halált nem golyó okozza, a diagnózis legtöbbször agyvérzés, vagy infarktus. A "halálosztó" ma a marketing, a politikai demagógia. Az értelmiség észrevétlenül olvad fel a korszellem mérhetetlen gonoszságában, hol mélabúsan, hol kritikusan, hol lelkesen képviselve azt. Sok írástudó még csak nem is tudatosítja magában, miféle aljas reality show szolgálója maga is. Egy biztos: mások kizsákmányolása legitim, sőt ösztönzött cselekedet. Minél több embert tudsz lehúzni, minél több embert tudsz halálba kergetni: annál ügyesebb vagy. Kedves sorstársaim: miben reménykedtek még? A külföldben, ahonnan tavaly megérkeztem, mert azt láttam, hogy ugyanaz a korszellem tombol ott is, mint itt? Hogy a nő gyerekkel ugyanolyan vállon veregetett, „persona non grata” az albérletpiacon (is), mint itt? Vagy a lottótündérben bíztok, aki egyszer talán lehetővé teszi nektek, hogy belőletek is körbetapsolt hős válhasson? Arra vártok, mikor térnek már örök nyugovóra a szüleitek, rokonaitok, hogy örökölhessetek végre valamit? 19 évesen költöztem az első albérletembe, most 45 éves vagyok, az 54. megfizethető lakóhelyemet keresem. 25 éve feketén élek, 25 éve nincs albérlettörvény, ami megvédene. Nem volna itt az idő, felhívni a figyelmet a helyzetünkre, kedves hajléktalanjelölt albérlő társaim?

Szerző

Luca sorsa

Luca a jó példa. A törékeny alkatú, 12 éves kislány a falusi iskola talán legtehetségesebb nebulója. Amikor bekerült az iskolával integráltan működő óvodába, szutykos, elhanyagolt, beszélni alig tudó csöppség volt. Talán két-három hét kellett ahhoz, hogy felfigyeljenek rá az óvónők: Luca már négy évesen szépen, felismerhetően kezdett rajzolni, szivacsként szívta magába egy új világ megannyi információját, amitől a romatelep sivársága addig elzárta. Hihetetlenül gyorsan tanult. Amit egyszer hallott, hibátlanul megjegyezte. Attól kezdve minden ünnepségen ő köszöntötte a vendégeket, ő szavalt.

Abban a falusi iskolában nem Luca az egyetlen nagyon nehéz sorból indult, de sokra hivatott gyerek. A tanodának ott lassan évtizedes hagyománya van, az iskola tanárai megtanulták, hogyan kell a tanulás, a tudás birodalmába „belökdösni” a tehetséges gyerekeket. Igen, valósággal lökdösni, taszigálni kell egyiket-másikat, hogy az otthoni környezet, a telep fásultsága ne húzza vissza őket a semmittevés mocsarába. Sokszor a szülőkkel kell valóságos csatát vívniuk, hogy ne tiltakozzanak, ha a gyerek a tanítási idő végén az iskolában marad, ha nem mehet haza, amíg meg nem oldotta a neki szánt külön feladatokat.

De a jól működő falusi tanoda nem napközi otthon. Egy igazi közösség, ahol több korosztály felkészülését is egy időben gondozzák. A tanárokkal együtt azok a már kikerült, de délutánonként visszajáró közép- vagy főiskolások, akik bejárták a maguk útját, akik segíteni és példát adni is tudnak.

Igen, szükség volna az okosan szervezett tanodákra falun és városban egyaránt, mert valahol át kell törni a szegregáció falait. Meg kellene nyitni a tehetséges, de nehéz sorból induló fiatalok előtt a tanulás valamennyi csatornáját, egészen az egyetemekig, a főiskolákig. A jelenlegi kormány oktatáspolitikája azonban nem ezt az irányt támogatja. Az általánosból kikerülők előtt három út áll: a gimnázium, ahonnan esély kínálkozik a továbbtanulásra; a 2016-17-es tanévtől a szakközépiskolák szakgimnáziumokká alakulnak, ahol az érettségivel szakmát kapnak a végzősök, majd plusz egy éves képzéssel technikusi minősítést is szereznek majd. Ugyanakkor a jelenlegi szakiskolák válnak szakközépiskolákká és a szakma megszerzéséhez szükséges három éves képzés után a tanulóknak lehetőségük lesz két év alatt az érettségi megszerzésére. Feltéve, ha a heti egy-egy óra közismereti tárgy elegendő muníciót majd nekik a következő két év elvégzéséhez. A falusi iskolákból kikerülő gyerekek többsége – tekintettel a leszállított tankötelezettségi korhatárra -, tizenhat évesen kiesik az oktatásból. És őket már a tanodák sem érik el, az oktatási rendszer gyakorlatilag lemond róluk. Jó esetben alkalmi munkából tengetik majd az életüket. Más volna a helyzet mondjuk akkor, ha a tanodai bizonyítvány mellé kapnának egy hivatásos gépkocsivezetői jogosítványt is, mert azzal legalább esélyük lenni később munkát találni.

Az oktatási kormányzat bírálóinak bőven vannak érveik. Egyre kevesebben vannak az első generációs értelmiségiek az egyetemek és főiskolákon, bizonyos szakokat az állami támogatás hiánya teljesen elzár a szegényebb sorból érkezők elől. Nagyon kevés falusi fiatalnak lesz módja, hogy orvos, jogász, közgazda legyen belőle, mert a borsos tandíjat csak a felsőbb rétegek gyermekei tudják megfizetni. Egy friss kimutatás erről ijesztő képet fest: mindössze két százalék körül mozog azoknak az egyetemi, főiskolai hallgatóknak a száma, akiknek szülei legfeljebb általános iskolát végeztek. Minél magasabb szintet vizsgálunk, annál nagyobb a szóródás, a doktoranduszok között pedig egyáltalán nincsenek olyanok, akiknek a szülei megragadtak a nyolcadik osztálynál. A statisztikákban nem is jelennek meg értékelhető százalékban a faluszéli romatelepekről induló diákok.

Nem tudom, Luca, meg a többi, tanodából startoló, sokszorosan hátrányos helyzetű kisdiák sorsa hogyan alakul majd a jövőben. Megannyi csapda, zsákutca leselkedik rájuk. A tanoda igazgatója egy beszélgetésen azt mondta nekem, valóban sok múlik a pedagógusokon, hogy veszik-e a fáradtságot kihámozni a kezük alá kerülő gyerekekből a tehetséget, de ennél sokkal többet ők nem tehetnek. A példa hiányzik. A társadalmilag elfogadott roma értelmiség bemutatása, a társadalmi előítéletek felszámolása.

A hivatalos közlönyben a közelmúltban jelent meg a kormány döntése: négy milliárd forinttal támogatják majd a következő három évben a tanodák munkáját. Azt még nem lehet pontosan tudni, mi mindenre futja majd a négyezer millió forintból. Kapnak-e bérkiegészítést többlet munkájukért a pedagógusok? Gondolnak-e valamilyen szakmai továbbképzésre, szervezett tapasztalatcserére az illetékesek, ami nélkül könnyen kidobott pénz lehet minden bután elköltött forint? Sikerül-e félretenniük politikai előítéleteiket a kormányhivataloknak, amikor a tanodai program végrehajtásra alkalmas személyekben gondolkodnak? Ha nem, akkor valami olyasmi lehet a kezdeményezés vége, mint a roma önkormányzatra bízott százmillióké, amiből a Híd a munkába programot kellett volna megvalósítani. A szándék jó volt, a pénz kézen-közön eltűnt, az a bizonyos „híd” pedig nem vezet sehová. Kár volna, ha a tanodai program is ugyanígy zsákutcába torkollna.

Szerző
Somfai Péter

Luca sorsa

Luca a jó példa. A törékeny alkatú, 12 éves kislány a falusi iskola talán legtehetségesebb nebulója. Amikor bekerült az iskolával integráltan működő óvodába, szutykos, elhanyagolt, beszélni alig tudó csöppség volt. Talán két-három hét kellett ahhoz, hogy felfigyeljenek rá az óvónők: Luca már négy évesen szépen, felismerhetően kezdett rajzolni, szivacsként szívta magába egy új világ megannyi információját, amitől a romatelep sivársága addig elzárta. Hihetetlenül gyorsan tanult. Amit egyszer hallott, hibátlanul megjegyezte. Attól kezdve minden ünnepségen ő köszöntötte a vendégeket, ő szavalt.

Abban a falusi iskolában nem Luca az egyetlen nagyon nehéz sorból indult, de sokra hivatott gyerek. A tanodának ott lassan évtizedes hagyománya van, az iskola tanárai megtanulták, hogyan kell a tanulás, a tudás birodalmába „belökdösni” a tehetséges gyerekeket. Igen, valósággal lökdösni, taszigálni kell egyiket-másikat, hogy az otthoni környezet, a telep fásultsága ne húzza vissza őket a semmittevés mocsarába. Sokszor a szülőkkel kell valóságos csatát vívniuk, hogy ne tiltakozzanak, ha a gyerek a tanítási idő végén az iskolában marad, ha nem mehet haza, amíg meg nem oldotta a neki szánt külön feladatokat.

De a jól működő falusi tanoda nem napközi otthon. Egy igazi közösség, ahol több korosztály felkészülését is egy időben gondozzák. A tanárokkal együtt azok a már kikerült, de délutánonként visszajáró közép- vagy főiskolások, akik bejárták a maguk útját, akik segíteni és példát adni is tudnak.

Igen, szükség volna az okosan szervezett tanodákra falun és városban egyaránt, mert valahol át kell törni a szegregáció falait. Meg kellene nyitni a tehetséges, de nehéz sorból induló fiatalok előtt a tanulás valamennyi csatornáját, egészen az egyetemekig, a főiskolákig. A jelenlegi kormány oktatáspolitikája azonban nem ezt az irányt támogatja. Az általánosból kikerülők előtt három út áll: a gimnázium, ahonnan esély kínálkozik a továbbtanulásra; a 2016-17-es tanévtől a szakközépiskolák szakgimnáziumokká alakulnak, ahol az érettségivel szakmát kapnak a végzősök, majd plusz egy éves képzéssel technikusi minősítést is szereznek majd. Ugyanakkor a jelenlegi szakiskolák válnak szakközépiskolákká és a szakma megszerzéséhez szükséges három éves képzés után a tanulóknak lehetőségük lesz két év alatt az érettségi megszerzésére. Feltéve, ha a heti egy-egy óra közismereti tárgy elegendő muníciót majd nekik a következő két év elvégzéséhez. A falusi iskolákból kikerülő gyerekek többsége – tekintettel a leszállított tankötelezettségi korhatárra -, tizenhat évesen kiesik az oktatásból. És őket már a tanodák sem érik el, az oktatási rendszer gyakorlatilag lemond róluk. Jó esetben alkalmi munkából tengetik majd az életüket. Más volna a helyzet mondjuk akkor, ha a tanodai bizonyítvány mellé kapnának egy hivatásos gépkocsivezetői jogosítványt is, mert azzal legalább esélyük lenni később munkát találni.

Az oktatási kormányzat bírálóinak bőven vannak érveik. Egyre kevesebben vannak az első generációs értelmiségiek az egyetemek és főiskolákon, bizonyos szakokat az állami támogatás hiánya teljesen elzár a szegényebb sorból érkezők elől. Nagyon kevés falusi fiatalnak lesz módja, hogy orvos, jogász, közgazda legyen belőle, mert a borsos tandíjat csak a felsőbb rétegek gyermekei tudják megfizetni. Egy friss kimutatás erről ijesztő képet fest: mindössze két százalék körül mozog azoknak az egyetemi, főiskolai hallgatóknak a száma, akiknek szülei legfeljebb általános iskolát végeztek. Minél magasabb szintet vizsgálunk, annál nagyobb a szóródás, a doktoranduszok között pedig egyáltalán nincsenek olyanok, akiknek a szülei megragadtak a nyolcadik osztálynál. A statisztikákban nem is jelennek meg értékelhető százalékban a faluszéli romatelepekről induló diákok.

Nem tudom, Luca, meg a többi, tanodából startoló, sokszorosan hátrányos helyzetű kisdiák sorsa hogyan alakul majd a jövőben. Megannyi csapda, zsákutca leselkedik rájuk. A tanoda igazgatója egy beszélgetésen azt mondta nekem, valóban sok múlik a pedagógusokon, hogy veszik-e a fáradtságot kihámozni a kezük alá kerülő gyerekekből a tehetséget, de ennél sokkal többet ők nem tehetnek. A példa hiányzik. A társadalmilag elfogadott roma értelmiség bemutatása, a társadalmi előítéletek felszámolása.

A hivatalos közlönyben a közelmúltban jelent meg a kormány döntése: négy milliárd forinttal támogatják majd a következő három évben a tanodák munkáját. Azt még nem lehet pontosan tudni, mi mindenre futja majd a négyezer millió forintból. Kapnak-e bérkiegészítést többlet munkájukért a pedagógusok? Gondolnak-e valamilyen szakmai továbbképzésre, szervezett tapasztalatcserére az illetékesek, ami nélkül könnyen kidobott pénz lehet minden bután elköltött forint? Sikerül-e félretenniük politikai előítéleteiket a kormányhivataloknak, amikor a tanodai program végrehajtásra alkalmas személyekben gondolkodnak? Ha nem, akkor valami olyasmi lehet a kezdeményezés vége, mint a roma önkormányzatra bízott százmillióké, amiből a Híd a munkába programot kellett volna megvalósítani. A szándék jó volt, a pénz kézen-közön eltűnt, az a bizonyos „híd” pedig nem vezet sehová. Kár volna, ha a tanodai program is ugyanígy zsákutcába torkollna.

Szerző
Somfai Péter