Gömöri, a magyar Gripen

Gömöri paralimpiai elnökre igazán büszke lehet közismerten józan életű mentora, Deutsch Tamás. Mondjuk beléptetőkapu-beszerzést én még az ő helyében sem bíznék rá, mert tévedésből annak az árát is saját számlájára utaltatná át. Ahogyan a hírek szerint az emlékezetes hárommilliós végtörlesztést sem a banknak küldte meg a szervezet, hanem magának az elnöknek. De ez mindegy is, hisz most kirúgta a főkönyvelőt, ő tehet mindenről, az anyja egy malomtulajdonos kulák szeretője volt. Bevallotta.

És azt hiszi, most megint minden rendben van, miért is kéne lemondania? Akik ezt követelik, sötétben bujkáló plakátrendőrök mind!

Meg aztán szerdán megszületett a döntés arról is, hogy 2024-ben para-, és olimpiát rendezünk. Gondolom: ha nyerünk, ha nem. Bár remélem, a miniszterelnök megkéri majd egybéli barátját, a Blatter Szepit, hogy álljon a magyarok tiszta ügye mellé.

És ez az olimpiai hagymáz mennyi szépséges forint megutaztatását jelenti majd - akár már holnaptól... Mit ide beléptető, meg végtörlesztés! Amikor éves GDP-kkel, meg Paks kettőkkel labdázhatnak a fiúk.

Szóval Gömöri nem mond le. Ma arra gondoltam, hogy olyan ő, mint egy Gripen: sehogyan sem tud leszállni. De egy Galamb nevű kommentelő pontosabban fogalmazott: Gömöri olyan ejtőernyős, aki már elhagyta a főernyőt, aztán levette a mentőernyőt és most úgy lavíroz, hogy lehetőleg betonra essen.

Szerző
Veress Jenő

A lényegről beszéljünk!

Egy kormány képében garázdálkodó bűnszövetkezet gátlástalanul rabolja a közvagyont, gyűlöletkeltő kampánnyal ordítja a világba, hogy Magyarország mindenkit utál, aki nem magyar, miközben külföldre űzi a tehetséges és szorgalmas embereket, félelmet kelt és lábbal tiporja a szabadságjogokat. Ennek a humánummal és nemzeti érdekeinkkel ellentétes ámokfutásnak csak az Európai Unió látszik képesnek némi gátat szabni. Mi, a demokratikus ellenzék egyelőre nem. Valaki el akarja velünk hitetni, hogy taktikai kérdésekkel, kamarillapolitikával kell inkább foglalkoznunk ahelyett, hogy a lényegre összpontosítanánk: a maffiaállam felszámolásának stratégiájára, a demokrácia újra építésének, majd megvédésének programjára, valamint a hosszú távon fenntartható gyarapodás feltételeinek megteremtésére.

Azok, akik – akár jó szándékkal – mindennél előbbre való problémának tekintik, hogy kitaláljuk, hogyan válasszuk meg az ellenzék vezetőjét, vagy azt boncolgatják végeláthatatlanul, hogy milyen a pártok közti kapcsolat, és kit kell szeretni és szabad utálni a jelenlegi vezetők közül, nem a demokraták érdekeit szolgálják. Tudniillik ezek a spekulációk egyelőre tökéletesen lényegtelenek. Olyan ez, mintha a tűzoltók azon morfondíroznának az égő ház előtt karba tett kézzel, hogy ki menjen be előbb, s miért ég olyan büdösen a linóleum. Közben emberi életek és anyagi értékek pusztulnak el, holott megelőzhető lenne a katasztrófa, enyhíthető volna a kár és fájdalom.

Lássuk be, hogy a Fidesz érdekét szolgálja, hogy ne az általa felépített, velejéig romlott rendszer lényegére függesszük tekintetünket. A kormány érdeke, hogy ne akarjuk megismerni, megérteni a maffiaállam természetét, vezetőit és működtetőit, a köztük lévő kapcsolatrendszer árnyalatait és az általuk eltulajdonított erőforrások útvonalait. Orbánék malmára hajtja a vizet, ha a demokratikus ellenzék személyi kérdésekkel, pitiáner taktikai megfontolásokkal szórakozik, mert így jönnek föl újra és újra a régi sérelmek, kerül ismét só a félig behegedt sebekre, csökken az esély az összehangolt politizálásra, és joggal lehet naponta bizonyítani, hogy „lám, az ellenzék csak magával van elfoglalva, nem az ország sorsával”. És amíg ezzel a szemellenzős, ostoba játékkal kötik le az energiájukat a jobb sorsra érdemes demokraták, addig se foglalkoznak a kormányzati bűnszervezet valódi szándékaival, mélyben húzódó működési folyamataival, s az ezzel szembeni fellépés hatásos alternatívájával. A „hogyan válasszuk meg az ellenzék vezetőjét” című gyermeteg kérdés felvetése minimum komolytalan, de sokkal inkább a demokraták kormányzati pozícióba kerülése esélyeinek drámai lecsökkentésére irányuló kísérlet. Ki-ki döntse el, hogy miért szorgalmazza ezt a diskurzust: jó szándékú naivitásból vagy a Fidesz érdekeit szolgáló direkt károkozásból.

Ellenzéki vezető csak az lehet, aki tudja, hogy milyen programot valósít meg és kiket vezet. Program csak az ország helyzetének, a választók igényeinek és az ellenfél természetének alapos ismeretére épülhet. A vezetőnek élveznie kell a politikai képviselők (jelesül a pártok) támogatását, s a politikai pártoknak rendelkezniük kell a polgárok bizalmával. Az élen álló nem lobogtathatja az összes őt támogató párt programját, hanem csak egyet, a kompromisszumok sorozatán keresztül kiérlelt konszenzusos anyagot. A közös miniszterelnök-jelöltnek az erőforrások és eszközök fölötti rendelkezés jogát is birtokolnia kell. Vagyis ő lesz a stratégia és az abból következő taktika egyik legfontosabb, ha nem „a” legfontosabb megszemélyesítője.

Ám ma hol van az egységes program, hol a stratégia? Feltártuk az oligarchikus rendszer pontos működését, személyi és anyagi viszonyait, szervezeti összefüggéseit? Nem, pedig e nélkül nincs változás. Hogyan beszélhetünk taktikáról, amíg nem tudjuk, hogy az milyen stratégiát szolgál? Nyilván sehogyan. Miért hazudjuk azt, hogy a demokratikus pártok együttműködése olyan szinten áll jelenleg, hogy már csak a vezető kiválasztásának módjáról kell dönteni? Vagy miért hazudjuk azt az előválasztás kérdésének erőltetésével, hogy ez ma a legfontosabb problémánk? Nem azért, mert a programról és stratégiáról a legtöbbeknek nincs mit mondaniuk? Netán kicsinyes személyi ambíciók húzódnak a háttérben? Nem pont azok a pitiáner egyéni karrier célok, amelyek miatt rengeteg gyökeres változásra vágyó honfitársunk legyint az ellenzék láttán, mert veszekedő, csak az önös érdekeit néző, mitugrász alakokat és nem a közös gondjainkra határozott és tisztességes megoldásokat kínáló kormányzókat látnak bennünk? Vagy más az oka? Egy biztos: ez nem érdeke sem az embereknek, sem az ő voksaikat majdan elnyerni szándékozó becsületes, demokrata politikusoknak.

Ne hagyjuk, hogy elvesszünk a részletekben, ne engedjük, hogy rafinált módon eltérítsenek bennünket a nagy célok elérésének szándékától, belekergetve bennünket abba, hogy egymással és ne a haza sorsával törődjünk! Most a bűnöző hatalom megállításának programját kell kidolgoznunk, és a demokratikus, szabad és megélhetést biztosító Magyarországhoz vezető út forgatókönyvének megalkotása a feladatunk. Azok lesznek az Orbán utáni ország vezetői, akik kimagasodnak ebben a munkában, akikről elhiszi a társadalom, hogy a demokratikus forradalom élére képesek állni, és az új köztársaság megszilárdításának emberfeletti küzdelmében felkészültek, józanok, megalkuvásmentesnek és tisztakezűek tudnak maradni.

Térjünk észre, hogy ne a minket ellenségnek tekintők érdekei, de még csak ne is a saját egyéni céljaink vezéreljenek bennünket, mert ha így teszünk, semmivel sem leszünk kevésbé hitványak azoknál, akik most szülőhazánkat fosztogatják.

Szerző

Az orbáni kettős beszéd

„Senki nem mondhatja meg, miről és mit beszéljünk” - mondja Orbán Viktor. Mit hirdetett Napóleon? „Egy parancsnoknak szenvtelennek kell lenni: dicsérjék vagy átkozzák, ő megy a maga útján. Az a dolgunk, hogy irányítsuk a közvéleményt, nem pedig az, hogy vitatkozzunk vele”. Ez az a kísérteties párhuzam, ami a magyar miniszterelnök és francia császár kommunikációjában hasonlatos.

Orbán megszólalásaiban rendre kettős beszédet alkalmaz: mi kell a népének, mit szeretne hallani, és mi az, ami nemzetközileg is felkavarhatja körülöttünk a politika állóvizét? Örökös válságkommunikációt folytat, anélkül, hogy valóban krízishelyzet volna. Ha elfogadja a "közönsége" a „Magyarország jobban teljesít”, és az effajta szövegeket, miért is riogatná a kormányfő a valóság víziójával a választóit? Megannyi gonddal kellene szembenézni, s ebben a helyzetben csak a nyílt és őszinte kommunikáció lehetne a problémamegoldás valódi stratégiája, de ez nem fér össze a kettős beszéd gyakorlatával. Az, hogy mást mond a hazai országjáró körutakon és ennek ellenkezőjét Brüsszelben? Itthon ígérget, ott a magyarok "kirekesztettségét" kéri számon? Végső soron mindkettővel az ország „megbízhatóságát” kezdi ki. Alapvető médiakommunikációs elvárás a politikai- a közéleti és üzleti életben a következetesség, de éppen ezeknek van híján a kormányzat, mert Orbán Viktor össze-vissza beszél, démonokkal harcol.

Az egykor valóban fiatal és valóban demokrata nemzedék feledni látszik, amire a rendszerváltáskor felesküdött, sőt, aminek motorja volt az „új világ” megteremtésekor. Ma nekik is csak két Isten létezik: a hatalom és a pénz! Miközben demokratizmusról, transzparenciáról, jogállamiságról beszélnek, addig belső berkeikben súlyos áldozatokat követelő torzsalkodást folytatnak, s eközben megfeledkeznek minden másról. Az ország dolgai iránti felelősségről is.

Marketingkommunikációs szempontból ma a kormányzati, a parlamenti munka hatékonysága erősen megkérdőjelezhető. A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) kiüresedett, tartalmatlan, a független közvélemény kutatók objektív statisztikái rendre cáfolják a kormányzati kommunikáció állításait, a népességrobbanást, a megszűnő munkanélküliséget, a deflációt, a csökkenő szegénységet. A kormányzati PR irányítói mintha nem tanulták volna meg az aranyszabályt: a bizalmat elveszteni könnyebb, mit azt visszaszerezni. Az országimázst nem csak külföldön, itthon is fontos volna ápolni!

Napóleon is sok csatát megnyert, de a háborút elvesztette. Mi most még „csak” hadakozunk. Európával, az Egyesült Államokkal, miközben sanda pillantásokat vetünk Oroszországra és Kelet felé. Haladás vagy a múltba fordulás a cél? Szembeszállni mindenkivel, vagy az ördöggel is cimborálni a túlélésért?

Megannyi példája az orbáni politika kettős beszédének.

Szerző
Dr. Nagy Zoltán médiakutató