Előfizetés

Bodonyi Dóra aranyérmes Koppenhágában

A kajakos Bodonyi Dóra aranyérmet szerzett 1000 méteren a koppenhágai kajak-kenu világkupaverseny szombati napján. Ugyanebben a számban Takács Tamara ötödikként ért célba, míg 500 méteren hetedik lett a fináléban.

A magyar szövetség hírlevele szerint Bodonyi több mint öt másodpercet vert a mezőnyre - már a rajtnál meglépett és egészen a célig folyamatosan növelte az előnyét. 

"Kicsit hosszú volt a pálya a hatalmas szembeszél miatt, de minden úgy alakult a döntő során, ahogy elterveztem. Azt hittem, hogy a kínai lány és a harmadik helyen befutó brit Sawers jobban fog rám tapadni, de szerencsére nem ez történt. Nagyon örülök neki, hogy ilyen jól alakult a verseny egy héttel a válogató előtt" - mondta a 21 éves Bodonyi Dóra, aki a következő hétvégén 500 és 5000 méter egyesben, valamint Sarudi Alízzal párosban, 1000 méteren fog rajthoz állni Szegeden, a világbajnoki válogatón.
A dániai világkupán egyébként elég gyenge a szervezés, friss példa erre, hogy az eredményhirdetésnél a magyar helyett az olasz zászlót húzták fel Bodonyi Dóra "tiszteletére".

A szociális ellátás csapdái

Rozsos Erzsébet
Publikálás dátuma
2015.05.30. 10:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Amikor híre ment, hogy utcára mennek a szociális ágazat képviselői, Lázár János felszólalt: valaki tenné már végre rendbe a szociális ágazatot! Merthogy életpályamodell és hozzákapcsolódó bérrendezés csak akkor lesz, ha elválasztódik a civil ellátás az egyházitól. Miért van az, hogy én meg azon töröm a fejem, hogy mikor választódik el az értelmes kormányzás az értelmetlentől? Mert Lázár János minapi nyilatkozatának a címzettjei nem az utcán vonulnak, hanem ott ülnek mellette a Parlament padsoraiban és mindennap találkozik velük a folyóson.

Az értelmes gondolkodás hiányzik a T. Házból. A kormány szociális és egészségpolitikájából. Ha ez másképp volna, nem azon kellene munkálkodniuk, hogyan lehet eltakarítani a hatalom látóteréből a szociális és egészségügyi ágazatban keletkező problémákat, és ráterhelni azokat az egyházi szolgálatokra. Sokkal egyszerűbb volna átgondolni az állam kötelezettségét, felelősségét, és keresztényi humánumát kiterjeszteni olyan közösségekre, amelyek sorsuk hozta nehéz helyzetüket élik. Lázár János szerint is, arra volna szükség, hogy a kormány világosan lássa, a következő tíz évben a szociális szolgáltatásokat a magyar állam milyen rendszerben, struktúrában tudná nyújtani a rászorulóknak, és ehhez hány munkavállalóra lesz szükség. Az nem zavarja a nyilatkozót, hogy az ágazatban dolgozók pontosan azóta várják, hogy megtudják, mit akar végre a kormány a szociális ágazatban és mit az egészségügyben, amióta kétharmados többséggel megnyerték a választásokat. Úgy látszik, akkor sem rángatta meg a kabátujját senki a körülötte „lébecolók” közül, hogy ezt éppen neki, a kormányának és az Emmi vezetőinek kellene tisztába rakniuk.

A bíboros is tiltakozik

„Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi...”- jut eszembe életem eddigi legmegrázóbb olvasmányélménye, Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája, amikor látom napjaink durva szegénységet tükröző adatait. Számokat az éhes gyerekekről, a rokkant ellátásból kiszorított felnőttekről, a fogatlan emberekről, az elszegényedett nyugdíjasokról, a gyógyszert kiváltani nem tudó családokról, az ételosztásra váró embersorokról. És még beszélni sem merünk azokról a történetekről, amelyek meghatározzák a mai Magyarország sorsát is a következő száz évre. Arról a valós élethelyzetről, amit igen jól ismernek a védőnők, amikor már a kórházból sem merik otthonába hazaengedni az újszülöttet a család emberi életre alkalmatlan körülményei közé. Arról az egész faluról, ahol a fiatalok mindegyikének alaptápláléka a drog. Nem lehet kizavarni a világ védtelenségébe az egészségügyi gyermekotthonban lévő fogyatékos gyerekeket, az autisták bentlakásos védőotthonának eddig civil összefogással támogatott lakóit, és az idős otthonokból a hozzátartozó nélkül élőket. Nem lehet magukra hagyni az ellátásra szoruló értelmi fogyatékosokat, a mentálisan retardált embereket! Nem lehet azt a mintegy kilencezer súlyos állapotú, cukorbetegsége miatt amputált lábú embert, akinek esélye sincs munkát vállalni. Mi kell ahhoz, hogy a kormány világosan lásson ezekben a kérdésekben, már ha eddig nem lett volna világos?

Amikor 2014-ben a kormány részéről először felvetődött, hogy az egyházaknak kellene felvállalniuk a szociális ellátás javát, Erdő Péter bíboros azonnal aggályosnak találta a kormány szociális szférával kapcsolatos elképzeléseit. Az volt a véleménye, hogy ha az állam az egyházaknak adná át a szociális intézményeit, azzal sértené a vallási semlegesség elvét. Mert az egyházak kötelesek saját vallásuk hagyományainak, értékeinek, megfelelően működtetni az intézményeiket, s azzal, hogy az állam a nem vallásos emberekre is rákényszerítené az egyházi kézben lévő intézetek szolgáltatásait, annak vallási előírásait is el kellene fogadják. Erdő Péternek nyilván pontos ismeretei vannak arról, hogy milyen sok a segítségre, gondozásra szoruló ember - és nem csak a híveik között -, a bíboros fel tudja mérni, ha az állami ellátásból kiszoruló tömegek is rázuhannának az egyházakra, akkor azok ellátását is veszélybe sodorhatnák, akik a rendszerbe már bekerültek. És az egyházi vezetők értük is felelősséggel tartoznak. Az már csak szinte másodlagos, hogy általában az egyházak szociális és egészségügyi intézményei kicsik és korszerűtlenek, csak ritkán tudnak megfelelni a szakszerű ellátásban ma már elvárható követelményeknek. Az ott dolgozók között aránylag kevés a magasan képzett szakember, gyakran még egy infúzió beadásához is kórházi segítségre van szükségük.

Más volna a helyzet, ha a második világháborút követő években a hatalom nem engedi szélnek a beteggondozásban és szociális ellátásban jártas rendek tagjait. Értelmetlen volt feloszlatni az egyházak szociális ellátó hálózatát. A rombolás helyett kétségtelenül ellenőrizni és szakmailag felügyelni kellett volna ezt a szolgáltatást. Ez lett volna az állam feladata.

Az pedig hogy az egyházi intézmények korszerű gondozásra és ápolásra felkészültek legyenek, arra több diplomás szakemberre lenne szüksége ennek a rendszernek is. Ha a létszámra kérdeznének rá: jó pár ezer diplomás ápoló, szociális munkás, gyógytornász és pszichológus kellene, szükség volna a beszédhibát javító logopédusokra, és még sok más, magasan képzett szakember kellene az egyházi intézményekbe is. Akiket persze ott is meg kellene fizetni, mert erre a hívek adománya nem elegendő. Az ápolást segítő eszközökről már nem is beszélek.

Vannak vesztesek és nyertesek

Jeneiné dr. Rubovszky Csilla miniszteri biztos, a Belváros alpolgármestere, 2015 áprilisában több interjúban is kifejtette a 2013 óta létező „Segítő kezek idősügyi program” új elemeit. Az eredeti elképzelés alapját az ő szakdolgozata képezi, ezt egy korábbi rádió interjúban nem is titkolta. A programot eredetileg az V. kerületben indították volna, de az állami támogatás, és pályázati pénzek megszerzésével több település önkormányzata is csatlakozott hozzájuk. A projekt indítása óta a miniszteri biztos számtalanszor nyilatkozott, de két alkalommal sem sikerült ugyanarról beszélnie. Állítása szerint a kezdeményezés eredetileg "a nyolcvan éven felülieknek kínált sakkozást, társasjátékot, és beszélgetési lehetőséget", az újabb "pénznyelési" akciója új címet visel: "Idősügyi mintaprogram a bűncselekmények megelőzéséért, a testi épség és egészség megőrzéséért, a magány ellen - infokommunikációs eszközök bevonásával". A rendelkezésre álló uniós pénzből - mert Európa más országának polgárai fizetik - a jövőben a nyolcvan éven felülieknek skype használatot biztosítanak ingyenes számítógéppel, megtanítják őket az okostelefonok kezelésére, és életfunkciókat érzékelő karpereccel szerelik fel a rászorulókat. Ez a "kütyű" automatikusan riaszt, ha baj van, pánikgombbal is rendelkezik, ezért egyszerre hívja a rendőrséget és a mentőket is. A már kísérlet alatt lévő programban diákok tanítják az időseket a skype használatára, és naponta 3 alkalommal társalgási lehetőséget is biztosítanak.

És most csörögjön az ébresztőóra! Ez a rendszer sehova sincs bekötve. Nincs mögötte szakszerű szociális- és egészségügyi szolgálat, és diszkriminál, mert ez a „semmi” csak a nyolcvan éven felülinek jár. Mi lesz azokkal, akik a „képzési” idő alatt nem elég szorgalmasak a skype használatában, mert mondjuk agyvérzésen estek át, vagy görbült ujjaikat amúgy is nehezen használják? Akkor ők megszívták, "úgy jártak".

Más kérdés, hogy jól jár a klientúra és a miniszteri biztos asszony, miközben több ezer ember szenvedi el a professzionális segítés, támogatás, ápolás hiányát. Másutt a szociális intézmények havi költségkeretét a 10 évvel ezelőtti finanszírozásból számolják ki...

Kilátástalanság a „fekete dobozból”

Jelenleg Magyarországon a klinikai, kórházi ellátáson kívül eső emberek hatalmas tömegei üldögélnek egy "fekete dobozban”. Ők azok, akikről a politika nem akar tudomást venni. Megteheti, mert egy hangját vesztett tömegről van szó. A lecsúszott, a társadalom perifériájáról soha ki nem kecmergő, vagy az egészségügyi ellátásból lepasszolt emberek ezek, akiknek a száma naponta növekszik. Az eseteket családorvosok, védőnők, statisztikák, és a rendszerben dolgozók pontosan ismerik.

A felsorolás igen hosszú lehetne, ezért csak néhány kiemelkedő csoportot említenék, akik koruk miatt kimaradnak a miniszteri biztosi programjából. Nekik még nem kell „társasjátékozni”, és számítógépezni sem akarnak, csak a mindennapi életnehézségek elviseléséhez szeretnének segítséget kapni. Emberek, akinek nincs biztosításuk, akik nem képesek megközelíteni az egészségügyi ellátást, mert nincs pénzük az utazásra. A szellemi- és más fogyatékkal élők, az elszegényedettek, akik nem tudják a gyógyszereket sem kiváltani. Ők azok, akiket a szociális ellátásból a pontrendszer megállapításával a szociális szaktárca kitúrt a segítő ellátásból. Ide tartoznak azok a rokkantnyugdíjasok is, akik kikerültek az egészségügyi szolgáltatások rendszeréből. A „fekete dobozba” kerülnek az otthonellátási szolgálat hiánya miatt ellátás nélkül maradók, az egynapos ellátásból kikerülők, akik valószínűleg a működésképtelen, az ápolásra szakmailag felkészületlen egészségügyi-szociális ellátásba zuhannak bele. Mert még nem tudjuk, milyen ellátás vár ezekre az emberekre a szociális pontrendszer újonnan megváltozott, „feltupírozott” felső ponthatára körül.

A jelenlegi struktúra az egészségügyi és a szociális rendszer közötti ellátásra nem alkalmas, csak hitegeti az embereket a létezésével. Azok az egészségügyi szakdolgozók, akik valamikor betévedtek a rendszerbe, gyalázatosan alacsony fizetéssel, nulla szakmai háttérrel és felügyelettel dolgoznak egy náluk sokkal kiszolgáltatottabb csoporttal, akik az otthonukban, vagy idősek otthonában szorulnának szakellátásra. Nem beszéltem még azokról a családokról, akik idős, vagy fiatal magatehetetlen családtagot ápolnak, minden szakmai segítség nélkül. Ezeknek az embereknek az állapota minden nap romlik. Az ellenőrzés, a felügyelet, az ellátatlanság hiánya miatt egyre rosszabb egészségi állapotban zúdulnak rá az alapellátásra, a sürgősségi ellátásra, a mentőszolgálatra, majd a sürgősségi osztályokra, ahol azt sem tudják, hogy rohammunkában a beteg melyik élettani értékét próbálják stabilizálni. És ez iszonyú sok pénzbe kerül.

Na, ezeknek az embereknek nem a miniszteri biztos programjára van szükségük!

Czibere államtitkár álmodik

A szociális ellátásért felelős államtitkár is mert nagyot álmodni, amikor az úgynevezett kitagolási programot ismertette. Ennek az a lényege, hogy a fogyatékossággal élő emberek kisebb közösségekben, szakemberek segítségével új életet kezdhetnek, akár munkát is vállalhatnak. Jó volna tudni, vajon az asztalára tették-e már azt a létszám- és szakemberigényt, ami a programhoz megvalósításához szükséges lenne? Czibere Károly, a szociális ügyekért felelős államtitkár már akkor is bizonyította a "hozzáértését", amikor olyan rendeletet íratott alá Balog miniszterrel, amely a személyi segítőnek, gondozónak (mikor, éppen minek nevezik őket) előírja "a háziorvos írásos rendelésén alapuló terápiakövetést". Hogy erre a gondozással megbízott személynek esetleg semmiféle kompetenciája nincs? Előír vérnyomásmérést, de a pulzus, a légzés számolása, a hőmérséklet mérése már nem tartozik a kliens életfunkcióinak ellenőrzéséhez, de a vércukor mérése, az igen. Tételezzük fel mi történik, ha magas értéket mutat a műszer? A segítőnek a beteg ellátásában nincs további illetékessége.

Ebben a rendszerben megvalósíthatatlan, hogy a szociális ápoló munkáját az orvos hatékonyan felügyelhesse, ugyanis a rendelet olyan dokumentáció vezetését követeli meg az ápolótól, ami tökéletesen alkalmas a teljesítés "elkenésére". Nyilván arról sincs fogalma senkinek a szociális rendszer irányítói között, mit jelent egy szakmailag felkészült ápoló, gondozó kompetenciája, illetékessége. Amúgy a vércukormérés eszközei is pénzbe kerülnek, amit valakinek ki kell fizetnie; a társasjáték, a skype, az okostelefon, a karperec és a hozzátartozó értelmetlenségek pedig mind-mind egy pénzfaló álomvilág részei.

Igaza van Lázár miniszternek, amikor azt mondja: „világos kereteket kell teremteni a szociális ellátásban”. Csakhogy ezt a kormány szociális és egészségpolitikáján kell kezdeni. Például egymásba kapcsolódó ellátási rendszereket kell képezni, önálló hatáskörrel, és felelősséggel, megfelelő számú megbecsült szakemberrel.

A szociális ellátás csapdái

Rozsos Erzsébet
Publikálás dátuma
2015.05.30. 10:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Amikor híre ment, hogy utcára mennek a szociális ágazat képviselői, Lázár János felszólalt: valaki tenné már végre rendbe a szociális ágazatot! Merthogy életpályamodell és hozzákapcsolódó bérrendezés csak akkor lesz, ha elválasztódik a civil ellátás az egyházitól. Miért van az, hogy én meg azon töröm a fejem, hogy mikor választódik el az értelmes kormányzás az értelmetlentől? Mert Lázár János minapi nyilatkozatának a címzettjei nem az utcán vonulnak, hanem ott ülnek mellette a Parlament padsoraiban és mindennap találkozik velük a folyóson.

Az értelmes gondolkodás hiányzik a T. Házból. A kormány szociális és egészségpolitikájából. Ha ez másképp volna, nem azon kellene munkálkodniuk, hogyan lehet eltakarítani a hatalom látóteréből a szociális és egészségügyi ágazatban keletkező problémákat, és ráterhelni azokat az egyházi szolgálatokra. Sokkal egyszerűbb volna átgondolni az állam kötelezettségét, felelősségét, és keresztényi humánumát kiterjeszteni olyan közösségekre, amelyek sorsuk hozta nehéz helyzetüket élik. Lázár János szerint is, arra volna szükség, hogy a kormány világosan lássa, a következő tíz évben a szociális szolgáltatásokat a magyar állam milyen rendszerben, struktúrában tudná nyújtani a rászorulóknak, és ehhez hány munkavállalóra lesz szükség. Az nem zavarja a nyilatkozót, hogy az ágazatban dolgozók pontosan azóta várják, hogy megtudják, mit akar végre a kormány a szociális ágazatban és mit az egészségügyben, amióta kétharmados többséggel megnyerték a választásokat. Úgy látszik, akkor sem rángatta meg a kabátujját senki a körülötte „lébecolók” közül, hogy ezt éppen neki, a kormányának és az Emmi vezetőinek kellene tisztába rakniuk.

A bíboros is tiltakozik

„Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi...”- jut eszembe életem eddigi legmegrázóbb olvasmányélménye, Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája, amikor látom napjaink durva szegénységet tükröző adatait. Számokat az éhes gyerekekről, a rokkant ellátásból kiszorított felnőttekről, a fogatlan emberekről, az elszegényedett nyugdíjasokról, a gyógyszert kiváltani nem tudó családokról, az ételosztásra váró embersorokról. És még beszélni sem merünk azokról a történetekről, amelyek meghatározzák a mai Magyarország sorsát is a következő száz évre. Arról a valós élethelyzetről, amit igen jól ismernek a védőnők, amikor már a kórházból sem merik otthonába hazaengedni az újszülöttet a család emberi életre alkalmatlan körülményei közé. Arról az egész faluról, ahol a fiatalok mindegyikének alaptápláléka a drog. Nem lehet kizavarni a világ védtelenségébe az egészségügyi gyermekotthonban lévő fogyatékos gyerekeket, az autisták bentlakásos védőotthonának eddig civil összefogással támogatott lakóit, és az idős otthonokból a hozzátartozó nélkül élőket. Nem lehet magukra hagyni az ellátásra szoruló értelmi fogyatékosokat, a mentálisan retardált embereket! Nem lehet azt a mintegy kilencezer súlyos állapotú, cukorbetegsége miatt amputált lábú embert, akinek esélye sincs munkát vállalni. Mi kell ahhoz, hogy a kormány világosan lásson ezekben a kérdésekben, már ha eddig nem lett volna világos?

Amikor 2014-ben a kormány részéről először felvetődött, hogy az egyházaknak kellene felvállalniuk a szociális ellátás javát, Erdő Péter bíboros azonnal aggályosnak találta a kormány szociális szférával kapcsolatos elképzeléseit. Az volt a véleménye, hogy ha az állam az egyházaknak adná át a szociális intézményeit, azzal sértené a vallási semlegesség elvét. Mert az egyházak kötelesek saját vallásuk hagyományainak, értékeinek, megfelelően működtetni az intézményeiket, s azzal, hogy az állam a nem vallásos emberekre is rákényszerítené az egyházi kézben lévő intézetek szolgáltatásait, annak vallási előírásait is el kellene fogadják. Erdő Péternek nyilván pontos ismeretei vannak arról, hogy milyen sok a segítségre, gondozásra szoruló ember - és nem csak a híveik között -, a bíboros fel tudja mérni, ha az állami ellátásból kiszoruló tömegek is rázuhannának az egyházakra, akkor azok ellátását is veszélybe sodorhatnák, akik a rendszerbe már bekerültek. És az egyházi vezetők értük is felelősséggel tartoznak. Az már csak szinte másodlagos, hogy általában az egyházak szociális és egészségügyi intézményei kicsik és korszerűtlenek, csak ritkán tudnak megfelelni a szakszerű ellátásban ma már elvárható követelményeknek. Az ott dolgozók között aránylag kevés a magasan képzett szakember, gyakran még egy infúzió beadásához is kórházi segítségre van szükségük.

Más volna a helyzet, ha a második világháborút követő években a hatalom nem engedi szélnek a beteggondozásban és szociális ellátásban jártas rendek tagjait. Értelmetlen volt feloszlatni az egyházak szociális ellátó hálózatát. A rombolás helyett kétségtelenül ellenőrizni és szakmailag felügyelni kellett volna ezt a szolgáltatást. Ez lett volna az állam feladata.

Az pedig hogy az egyházi intézmények korszerű gondozásra és ápolásra felkészültek legyenek, arra több diplomás szakemberre lenne szüksége ennek a rendszernek is. Ha a létszámra kérdeznének rá: jó pár ezer diplomás ápoló, szociális munkás, gyógytornász és pszichológus kellene, szükség volna a beszédhibát javító logopédusokra, és még sok más, magasan képzett szakember kellene az egyházi intézményekbe is. Akiket persze ott is meg kellene fizetni, mert erre a hívek adománya nem elegendő. Az ápolást segítő eszközökről már nem is beszélek.

Vannak vesztesek és nyertesek

Jeneiné dr. Rubovszky Csilla miniszteri biztos, a Belváros alpolgármestere, 2015 áprilisában több interjúban is kifejtette a 2013 óta létező „Segítő kezek idősügyi program” új elemeit. Az eredeti elképzelés alapját az ő szakdolgozata képezi, ezt egy korábbi rádió interjúban nem is titkolta. A programot eredetileg az V. kerületben indították volna, de az állami támogatás, és pályázati pénzek megszerzésével több település önkormányzata is csatlakozott hozzájuk. A projekt indítása óta a miniszteri biztos számtalanszor nyilatkozott, de két alkalommal sem sikerült ugyanarról beszélnie. Állítása szerint a kezdeményezés eredetileg "a nyolcvan éven felülieknek kínált sakkozást, társasjátékot, és beszélgetési lehetőséget", az újabb "pénznyelési" akciója új címet visel: "Idősügyi mintaprogram a bűncselekmények megelőzéséért, a testi épség és egészség megőrzéséért, a magány ellen - infokommunikációs eszközök bevonásával". A rendelkezésre álló uniós pénzből - mert Európa más országának polgárai fizetik - a jövőben a nyolcvan éven felülieknek skype használatot biztosítanak ingyenes számítógéppel, megtanítják őket az okostelefonok kezelésére, és életfunkciókat érzékelő karpereccel szerelik fel a rászorulókat. Ez a "kütyű" automatikusan riaszt, ha baj van, pánikgombbal is rendelkezik, ezért egyszerre hívja a rendőrséget és a mentőket is. A már kísérlet alatt lévő programban diákok tanítják az időseket a skype használatára, és naponta 3 alkalommal társalgási lehetőséget is biztosítanak.

És most csörögjön az ébresztőóra! Ez a rendszer sehova sincs bekötve. Nincs mögötte szakszerű szociális- és egészségügyi szolgálat, és diszkriminál, mert ez a „semmi” csak a nyolcvan éven felülinek jár. Mi lesz azokkal, akik a „képzési” idő alatt nem elég szorgalmasak a skype használatában, mert mondjuk agyvérzésen estek át, vagy görbült ujjaikat amúgy is nehezen használják? Akkor ők megszívták, "úgy jártak".

Más kérdés, hogy jól jár a klientúra és a miniszteri biztos asszony, miközben több ezer ember szenvedi el a professzionális segítés, támogatás, ápolás hiányát. Másutt a szociális intézmények havi költségkeretét a 10 évvel ezelőtti finanszírozásból számolják ki...

Kilátástalanság a „fekete dobozból”

Jelenleg Magyarországon a klinikai, kórházi ellátáson kívül eső emberek hatalmas tömegei üldögélnek egy "fekete dobozban”. Ők azok, akikről a politika nem akar tudomást venni. Megteheti, mert egy hangját vesztett tömegről van szó. A lecsúszott, a társadalom perifériájáról soha ki nem kecmergő, vagy az egészségügyi ellátásból lepasszolt emberek ezek, akiknek a száma naponta növekszik. Az eseteket családorvosok, védőnők, statisztikák, és a rendszerben dolgozók pontosan ismerik.

A felsorolás igen hosszú lehetne, ezért csak néhány kiemelkedő csoportot említenék, akik koruk miatt kimaradnak a miniszteri biztosi programjából. Nekik még nem kell „társasjátékozni”, és számítógépezni sem akarnak, csak a mindennapi életnehézségek elviseléséhez szeretnének segítséget kapni. Emberek, akinek nincs biztosításuk, akik nem képesek megközelíteni az egészségügyi ellátást, mert nincs pénzük az utazásra. A szellemi- és más fogyatékkal élők, az elszegényedettek, akik nem tudják a gyógyszereket sem kiváltani. Ők azok, akiket a szociális ellátásból a pontrendszer megállapításával a szociális szaktárca kitúrt a segítő ellátásból. Ide tartoznak azok a rokkantnyugdíjasok is, akik kikerültek az egészségügyi szolgáltatások rendszeréből. A „fekete dobozba” kerülnek az otthonellátási szolgálat hiánya miatt ellátás nélkül maradók, az egynapos ellátásból kikerülők, akik valószínűleg a működésképtelen, az ápolásra szakmailag felkészületlen egészségügyi-szociális ellátásba zuhannak bele. Mert még nem tudjuk, milyen ellátás vár ezekre az emberekre a szociális pontrendszer újonnan megváltozott, „feltupírozott” felső ponthatára körül.

A jelenlegi struktúra az egészségügyi és a szociális rendszer közötti ellátásra nem alkalmas, csak hitegeti az embereket a létezésével. Azok az egészségügyi szakdolgozók, akik valamikor betévedtek a rendszerbe, gyalázatosan alacsony fizetéssel, nulla szakmai háttérrel és felügyelettel dolgoznak egy náluk sokkal kiszolgáltatottabb csoporttal, akik az otthonukban, vagy idősek otthonában szorulnának szakellátásra. Nem beszéltem még azokról a családokról, akik idős, vagy fiatal magatehetetlen családtagot ápolnak, minden szakmai segítség nélkül. Ezeknek az embereknek az állapota minden nap romlik. Az ellenőrzés, a felügyelet, az ellátatlanság hiánya miatt egyre rosszabb egészségi állapotban zúdulnak rá az alapellátásra, a sürgősségi ellátásra, a mentőszolgálatra, majd a sürgősségi osztályokra, ahol azt sem tudják, hogy rohammunkában a beteg melyik élettani értékét próbálják stabilizálni. És ez iszonyú sok pénzbe kerül.

Na, ezeknek az embereknek nem a miniszteri biztos programjára van szükségük!

Czibere államtitkár álmodik

A szociális ellátásért felelős államtitkár is mert nagyot álmodni, amikor az úgynevezett kitagolási programot ismertette. Ennek az a lényege, hogy a fogyatékossággal élő emberek kisebb közösségekben, szakemberek segítségével új életet kezdhetnek, akár munkát is vállalhatnak. Jó volna tudni, vajon az asztalára tették-e már azt a létszám- és szakemberigényt, ami a programhoz megvalósításához szükséges lenne? Czibere Károly, a szociális ügyekért felelős államtitkár már akkor is bizonyította a "hozzáértését", amikor olyan rendeletet íratott alá Balog miniszterrel, amely a személyi segítőnek, gondozónak (mikor, éppen minek nevezik őket) előírja "a háziorvos írásos rendelésén alapuló terápiakövetést". Hogy erre a gondozással megbízott személynek esetleg semmiféle kompetenciája nincs? Előír vérnyomásmérést, de a pulzus, a légzés számolása, a hőmérséklet mérése már nem tartozik a kliens életfunkcióinak ellenőrzéséhez, de a vércukor mérése, az igen. Tételezzük fel mi történik, ha magas értéket mutat a műszer? A segítőnek a beteg ellátásában nincs további illetékessége.

Ebben a rendszerben megvalósíthatatlan, hogy a szociális ápoló munkáját az orvos hatékonyan felügyelhesse, ugyanis a rendelet olyan dokumentáció vezetését követeli meg az ápolótól, ami tökéletesen alkalmas a teljesítés "elkenésére". Nyilván arról sincs fogalma senkinek a szociális rendszer irányítói között, mit jelent egy szakmailag felkészült ápoló, gondozó kompetenciája, illetékessége. Amúgy a vércukormérés eszközei is pénzbe kerülnek, amit valakinek ki kell fizetnie; a társasjáték, a skype, az okostelefon, a karperec és a hozzátartozó értelmetlenségek pedig mind-mind egy pénzfaló álomvilág részei.

Igaza van Lázár miniszternek, amikor azt mondja: „világos kereteket kell teremteni a szociális ellátásban”. Csakhogy ezt a kormány szociális és egészségpolitikáján kell kezdeni. Például egymásba kapcsolódó ellátási rendszereket kell képezni, önálló hatáskörrel, és felelősséggel, megfelelő számú megbecsült szakemberrel.