Előfizetés

Koko

Sajnálkozva néztem Kokómagyarázkodását a tévében. Soha sem értettem meg, hogy egy sikeres élsportoló, akire minden magyar ember büszke, miért csapódik egy politikai párthoz? Megér annyit egy kitüntetés egy kis pénz? Annak idején együtt izgultunk értük mindannyian, politikai pártállásunktól függetlenül, akkor legalább valamiben egyetértettünk, hogy nyerjen, mert értünk, magyarokért harcol. Ezt az illúziót törik szét a politika posványába süllyedő sportolók. Nem Koko az egyetlen, nekem Egerszegi Krisztina jobban fáj, pedig mennyire aggódtunk érte, szegény Vitray mindig úgy szorított érte, mintha az unokája volna: "a kicsi lány" - mondta.

Lehet egy sportolónak is politikai nézete, nem is ez a baj, hanem az, hogy ezt nyilvánossá teszi, a politika meg kihasználja. Nem gondolják ezek a mindannyiunk által szeretett sportolók, hogy egy példaképet, egy álmot zúznak szét? Megér egy politikus vállveregetése ennyit? V agy nem is csak vállveregetésről van szó, anyagi előnyökről is? Ráadásul Koko, most egy süllyedő Fidesz hajóról menekül, ezt nem tudja levakarni magáról. Ráadásul azt mondja, nincs Orbánnál jobb vezetőnk. Egy sportolónak kellene igazán tudnia, hogy a teljesítmény a meghatározó, nem a szimpátia.

Öregszenek, és nem győzik

Sok éve már, hogy a Bécsben tevékenykedő Prugg Kiadó megjelentette Kardos Klára közreműködésével az Öregszünk, de győzzük című könyvet, amely elsősorban azokat célozta meg, akik nyugdíjasok és új távlatokat keresnek további életük számára. Ez a különben nagyon hasznos, érdekes mű jut eszembe, amikor a Fidesz bukdácsolását szemlélem. Mert ez bizony már nem a hajdani Fidesz. Az egykor forradalmi hevületű, nagyon álmodó ifjak beleöregedtek a hatalomba, minden energiájukkal pénzt, vagyont szereznének, növelnének, s közben megfeledkeztek arról, hogy demokraták.

Azt aligha lehet vitatni, hogy támogatóik, szavazóik között, sőt magában a parlamenti frakcióban is sok tisztességes, becsületes, jobbító szándékú hívük és elkötelezettjük van. Ők többségükben arra a Fideszre tekintenek - mint a magyar társadalom fejlődésének letéteményesére -, amely karizmatikus vezetőjével, Orbán Viktorral az élen valóban meg akarta fordítani az addigi világot, s olyan új perspektívákat rajzolt a politika egére, amilyeneket a Kádár-rezsim minden lehetséges módon eltörölt volna. A felemelkedés programja volt ez, amely azt ígérte a lehorgasztott fejjel élőknek, hogy eljön végre az ő idejük, megtörténik a várva várt igazságtétel, s értelmes célt láthatnak maguk előtt a szabadon gondolkodók és tehetséges cselekvők. Úgy éreztem, Antall József is ilyesmit szeretett volna megvalósítani, de korai súlyos betegsége megakadályozta, hogy beteljesítse elképzeléseit. A fiatal demokraták - sokkal radikálisabban - hasonló tervekkel szereztek népszerűséget és növekvő rokonszenvet.

Szomorúan vehetjük számba, mi lett az egykori Fideszből? Ki hitte volna annak idején, hogy Orbán Viktor rábólint az ajánlatra, és elfogadja, hogy az elesettek és betegek támogatása helyett stadiont építsenek a háza mellé, kisvasutat tervezzenek, tavacskát, s hogy a veje világítsa be Magyarországot? Hangosan tiltakozott volna, tüntetők élén vonult volna, hogy a pénzembereket móresre tanítsa. Mit szólt volna az egykori Orbán Viktor, ha azt érzékeli, hogy nem elvbarátai vannak, hanem készséges szolgái, akik lesik-várják útmutatását, és nem mernek szólni ellene? Gondolhatott volna arra, hogy közvetlen környezetében is lesznek gyanús körülmények között meggazdagodók? Hogy az ő nevével takaródzva milliárdos lehet valaki, olyan gazdag, hogy vagyonbevallásából kifelejt akkora summát, amelyből egy kórházat is fel lehetne építeni? Elképzelte, hogy fegyvertársai között akadnak, akik mást mondanak kedden és megint mást szerdán? Hitte volna, hogy hűséges emberei képtelenek kikecmeregni a mutyik, az elvtelen kedvezmények hálójából? Hogy némelyek annyira belegabalyodtak ebbe a hálóba, hogy nem utazhatnak az Egyesült Államokba?

Az a hír járta, hogy Antall József nagyon kedvelte és utódjának tekintette a fiatal, tetterős, karizmatikus Orbán Viktort. De az nem ugyanaz volt, mint a mai! Az akkori miniszterelnök döbbenten szembesült volna azzal a ténnyel, hogy Magyarországot éppen azok hagyják el, akik fiatalok és demokraták szeretnének lenni. Azt kérdezné: kinek, kiknek a pártja a Fidesz? Hogyan lett a dinamikus, elhivatott fiatalokból jóllakott, de még többet falni akaró középkorúak szűk elitje, amely hangos csámcsogásával elfedi a normálisak, becsületesen csendes ellenkezését?

„Hová lettél, hová levél /Oh lelkem ifjusága!” – kérdezhetné Arany Jánossal a pártvezér, akiben még mindig sokan bíznak, abban reménykedve, hogy egyszer megint a régi tűzzel küzd tisztességes elvei megvalósításáért, s határozott mozdulattal dobja szemétre mindazokat, akik ugyan lóbálják körülötte a tömjénfüstölőt, voltaképp azonban szemétre valók, mert lesbe állnak, s miközben hozsannáznak, várják, mikor jön el az ő idejük.

Öregszenek, és nem győzik

Sok éve már, hogy a Bécsben tevékenykedő Prugg Kiadó megjelentette Kardos Klára közreműködésével az Öregszünk, de győzzük című könyvet, amely elsősorban azokat célozta meg, akik nyugdíjasok és új távlatokat keresnek további életük számára. Ez a különben nagyon hasznos, érdekes mű jut eszembe, amikor a Fidesz bukdácsolását szemlélem. Mert ez bizony már nem a hajdani Fidesz. Az egykor forradalmi hevületű, nagyon álmodó ifjak beleöregedtek a hatalomba, minden energiájukkal pénzt, vagyont szereznének, növelnének, s közben megfeledkeztek arról, hogy demokraták.

Azt aligha lehet vitatni, hogy támogatóik, szavazóik között, sőt magában a parlamenti frakcióban is sok tisztességes, becsületes, jobbító szándékú hívük és elkötelezettjük van. Ők többségükben arra a Fideszre tekintenek - mint a magyar társadalom fejlődésének letéteményesére -, amely karizmatikus vezetőjével, Orbán Viktorral az élen valóban meg akarta fordítani az addigi világot, s olyan új perspektívákat rajzolt a politika egére, amilyeneket a Kádár-rezsim minden lehetséges módon eltörölt volna. A felemelkedés programja volt ez, amely azt ígérte a lehorgasztott fejjel élőknek, hogy eljön végre az ő idejük, megtörténik a várva várt igazságtétel, s értelmes célt láthatnak maguk előtt a szabadon gondolkodók és tehetséges cselekvők. Úgy éreztem, Antall József is ilyesmit szeretett volna megvalósítani, de korai súlyos betegsége megakadályozta, hogy beteljesítse elképzeléseit. A fiatal demokraták - sokkal radikálisabban - hasonló tervekkel szereztek népszerűséget és növekvő rokonszenvet.

Szomorúan vehetjük számba, mi lett az egykori Fideszből? Ki hitte volna annak idején, hogy Orbán Viktor rábólint az ajánlatra, és elfogadja, hogy az elesettek és betegek támogatása helyett stadiont építsenek a háza mellé, kisvasutat tervezzenek, tavacskát, s hogy a veje világítsa be Magyarországot? Hangosan tiltakozott volna, tüntetők élén vonult volna, hogy a pénzembereket móresre tanítsa. Mit szólt volna az egykori Orbán Viktor, ha azt érzékeli, hogy nem elvbarátai vannak, hanem készséges szolgái, akik lesik-várják útmutatását, és nem mernek szólni ellene? Gondolhatott volna arra, hogy közvetlen környezetében is lesznek gyanús körülmények között meggazdagodók? Hogy az ő nevével takaródzva milliárdos lehet valaki, olyan gazdag, hogy vagyonbevallásából kifelejt akkora summát, amelyből egy kórházat is fel lehetne építeni? Elképzelte, hogy fegyvertársai között akadnak, akik mást mondanak kedden és megint mást szerdán? Hitte volna, hogy hűséges emberei képtelenek kikecmeregni a mutyik, az elvtelen kedvezmények hálójából? Hogy némelyek annyira belegabalyodtak ebbe a hálóba, hogy nem utazhatnak az Egyesült Államokba?

Az a hír járta, hogy Antall József nagyon kedvelte és utódjának tekintette a fiatal, tetterős, karizmatikus Orbán Viktort. De az nem ugyanaz volt, mint a mai! Az akkori miniszterelnök döbbenten szembesült volna azzal a ténnyel, hogy Magyarországot éppen azok hagyják el, akik fiatalok és demokraták szeretnének lenni. Azt kérdezné: kinek, kiknek a pártja a Fidesz? Hogyan lett a dinamikus, elhivatott fiatalokból jóllakott, de még többet falni akaró középkorúak szűk elitje, amely hangos csámcsogásával elfedi a normálisak, becsületesen csendes ellenkezését?

„Hová lettél, hová levél /Oh lelkem ifjusága!” – kérdezhetné Arany Jánossal a pártvezér, akiben még mindig sokan bíznak, abban reménykedve, hogy egyszer megint a régi tűzzel küzd tisztességes elvei megvalósításáért, s határozott mozdulattal dobja szemétre mindazokat, akik ugyan lóbálják körülötte a tömjénfüstölőt, voltaképp azonban szemétre valók, mert lesbe állnak, s miközben hozsannáznak, várják, mikor jön el az ő idejük.