10/2015. (I.27.) – A jó kérdés

Vasárnap szavaz a XII. kerület lakossága a Normafa további sorsáról. Alig ötvenezer ember dönt tehát sok millió ember „közös vagyonáról”. Közigazgatásilag az övék, voksolásuk tehát jogszerű, de országos horderejű lesz minden egyes iksz. Fidesz-MSZP koalíció alakult az igenek mellett, egyedül a Jobbik különutas. Csakhogy a szavazó nép nem sokat tud arról, pontosan mire is kellene áldását adnia. Pedig apai-anyai benne van az ügyben, és mégse.

A kérdés önmagában is rémes: „Egyetért-e Ön a Normafa területének helyreállításával a Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki Önkormányzat Képviselő-testületének 10/2015. (I.27.) számú határozatában foglaltak szerint?”

Ki olvas hosszú, és ködös határozatokat? Amiben persze sok szépség és jóság szerepel, de konkrétum, számon kérhető állítás egy szál sem. Van viszont benne sok homály. Pl.: a rekonstrukció során a Natura 2000-es természetvédelmi hatásbecslés megállapításai szerint kell eljárni… Tudja az átlagszavazó, hogy ezek mik?

A Normafa rendbetételére szükség van, ez vitán felüli. De biankó csekket írnak alá az igennel szavazók, és ne csodálkozzanak, ha majd nagyon elcsodálkoznak a végén.

Csak mellékszál: szakmányban vágja vissza a választási bizottság az ellenzéki népszavazási kezdeményezéseket, mert szerintük a kérdések nem egyértelműek, nehezen értelmezhetők.

Ez itt és most nem az?

Szerző
Veress Jenő

Nyírjuk a füvet

A miniszterelnök azt mondja, polgári Magyarországot akar felépíteni a következő három évben. Mi is ezt akarnánk, és teljes erőből támogatjuk az ő akaratát. Vannak ugyan kétségeink az idő rövidségét illetően, de hát félre a szájtátisággal, meglehet, ha valaki elég gyorsan nyírja a füvet, és nekibuzdulásban a kormányfő nem szenved hiányt, néhány év alatt behozhat akár kétszáz év hátrányt is. Nyírjuk tehát a füvet fürge vezényszóra, elűzzük homlokunk sötét felhőit, hogy ez azért talán nem csak akarat kérdése, polgár is kellene hozzá, nem csak mameluk.

Akadékoskodás helyett inkább örvendezünk, hogy Orbán Viktor ismét felfedezte magának a 25 éve közösen megálmodott álmot, ami a nyolcéves baloldali ellenforradalomban, az Orbán-Torgyán Polgár Kormány bukásával már majdnem feledésbe merült. Nem beszélve a 2010-es fülkeforradalomból mára alkotmányos forradalomként újjászülető romeltakarítás hátráltató hatásairól, bár mi inkább láttunk alkotmányos államcsínyt, de hátha tévedtünk. Mint G. Fodor Gábor, aki egy bódult pillanatában kikotyogta, szó sincs itt a polgári Magyarország politikai realitásáról, politikai termék volt az, még csak nem is álom. A Századvég okoskodó fideszes bennfentese egy nyaklevessel gazdagodott, mi pedig álmodhatjuk tovább a megálmodott álmot.

Sejthettük volna már korábban is, hogy Locke a XVII. században tévedett, amikor azt írta, az általános jogok az élet, a szabadság és a tulajon összefüggésében fogalmazhatók meg, mert ez itt és ma csak a kiválasztott elitre igaz. Sejthettük volna, hogy Montesquieu is tévúton járt, amikor úgy gondolta, a törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalom elkülönítése a polgári jogok és a szabadság záloga, egyensúlyuk biztosítja, hogy a kormányzás harmonikus és tartósan megbízható legyen.

És mekkorát tévedtünk mi is, amikor úgy gondoltuk, a polgári Magyarország kormányfői álmához csupán egy aprócska jelzőt kellene illeszteni. Hogy: nyugatias. Merthogy ez a jelző a polgári berendezkedést illetően a világon mindenütt érthetetlen volna. A polgári berendezkedésben benne foglaltatik a nyugat. Már-már elsiklottunk egy igazi hungarikum mellett, amelyen a kormányfő annyi álmatlan éjszakát gyötrődött. Hogy a világ beláthassa: a felvilágosodás mekkorát hazudott, amikor például a kereszténységet el akarta takarítani a polgári világból. Na nem a szereteten és testvériségen alapuló etikát, hanem természetfeletti vonatkozásait, teológiáját és az egyházi szervezetet, ami annyira hiányzik a mi kétharmados felkentünknek, hogy kiátkozza Európát polgári világából.

Az autokratikus rendszerek cselekednek, a demokráciák meg csak reagálnak - ez az igazi orbáni találmány: a keleti polgári berendezkedés. Nyírjuk csak a füvet, lássuk, mi nő a helyébe.

Szerző

Apadó kút

Két hete a miniszterelnök arcpirító gőgösséggel azt válaszolta egy parlamenti kérdésre, hogy az egészségügyben tovább haladunk a megkezdett úton. Valójában két üzenet is kiolvasható ebből a véleményből. Az egyik, hogy Orbán Viktornak nincs közvetlen tapasztalata a közfinanszírozott magyar egészségügy sivárságáról, így fogalma sincs arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a kiüresedő háziorvoslásban, a szakrendelők örökké zsúfolt folyosóin vagy a kórházi mellékhelyiségekben. A másik: hiába is reklamálnak az egészségügy szereplői, nem szán több pénzt az intézmények működésére.

Ez a miniszterelnöki értékítélet bélyegként égeti az ágazat hátát. Nem csoda, hogy elfogyott a kalandvágyból itthon maradó egészségügyiek türelme. Már a kormánypárti döntéshozók közül is többen úgy látják, hogy csak kommunikációval nem tartható a fedél a forró vizes fazék tetején, noha egyébként kétségbeesett kísérletet tesznek arra, hogy az egyre inkább felszínre törő elégedetlenséget hatalomtechnikai eszközökkel leszereljék. Nem arról gondolkodnak, miként lehetne orvosolni az egészségügy bajait, hanem kalkulálják, hogy mekkora az a minimális összeg, amellyel az érintettek tiltakozásai leszerelhetők, de legalább halaszthatók. Amióta nyilvánosságra került az egészségügyi dolgozók mega demonstrációjának időpontja, azóta az illetékes államtitkárság lázas tevékenységbe kezdett. Érdekegyeztetést hívott össze, amelynek látható eredménye nem volt, s csak remélni lehet, hogy az érdekképviseletek nem dőlnek be a különböző fedezet nélküli bejelentéseknek és nem riadnak meg az esetleges burkolt vagy nyílt fenyegetésektől sem. Nincs már mit veszíteniük és biztosak lehetnek abban, hogy a következő év még rosszabb lesz, mint az idei. Zombor államtitkár összes eddig elhangzott ígéretét a jövő évi költségvetésnek kellene hitelesítenie, de erről szó sincs. A jövő évi bérjavításra szánt 18 milliárd forint szinte csak alamizsna. Csak a pontosság kedvéért: ez a nagyságrend nem éri el az egészségügy idei működési kiadásainak 2, a kórházak és szakrendelők előirányzatának 3 százalékát. Szégyenletes, hogy a kormány koldusnak nézi az ápolókat és az orvosokat. Inkább táplálja az egészségügyön belüli korrupciót az utólag és „önként” adott hálapénz liberalizálásával.

Az igaz, hogy az egészségügyben sohasem volt annyi pénz, amennyi a minden tekintetben normális működéshez elegendő lett volna. Ma már azonban a kritikus szint alá csökkentek a források, egyre mélyebbre kell nézni az egészségügy kútjába, ha vizet akarunk látni. Érthetetlen, hogy a társadalom különböző csoportjai miért viselik el halk morgással, olykor sztoikus nyugalommal a betegbiztonság megrendüléséhez is vezető viszonyokat. Tűrik, hogy órákig kell sorba állni a szakrendelőkben, hogy az egyébként sürgősnek tűnő szakorvosi vizsgálatokra hetek vagy esetleg hónapok múlva kapnak időpontot. Persze, ha van pénze a betegnek, akkor „flottul” működik az egészségügy, napokon belül megvannak a kívánt leletek és készülhet a diagnózis. A betegek a tiltakozás helyett a fizetőképesség versenyébe kezdenek és megnyugvással tölti el őket, ha az egyébként ingyenesen járó ellátásért busás hálapénzeket fizethet. A betegeknek és az ő „sajátos” érdekképviseleteiknek látniuk kellene, hogy az orvosok és nővérek ügye róluk is szól.

Nyugodt szívvel állítható, hogy az egészségügy kaotikus állapotáért szinte mindenki osztozik a felelősségben. A Fidesz-KDNP-nek és a kormánynak „egy a hangja”: sikerekről szónokolnak, bagatellizálják a bajokat. De meghökkentő, hogy a demokratikus ellenzéki pártok csendesen asszisztálnak a kormánypártoknak az egészségügy szétverésében. Félnek a félmúlt felidézésétől? Pedig az MSZP- SZDSZ egykori kormányzati eredményeire – a hibák ellenére - inkább büszkék lehetnek: a fejlesztésekre, a mai napig példátlan mértékű béremelésre. Még a vizitdíjra is. Amit eddig a parlamentben nyújtottak az egészségügy védelmében, az nagyon kevés. Tessenek változtatni ezen és ne úgy tekintsenek az ágazatra, mint az olyan bilire, amelynek belül van a füle.

Nem kevés a felelőssége az egészségügy tradicionális és új érdekképviseleteinek sem. A feketébe öltözött nővérek spontán megnyilvánulása előtt – bizonyára még sokan emlékeznek rá – a rezidensek csoportos felmondása volt az utolsó olyan ellenállási akció, amely reményt adott arra, hogy rá lehet szorítani a döntéshozókat a változtatásokra. Lett Markusovszky ösztöndíj, majd a mozgalom szép csendesen kimúlt és az ebben közreműködők elnyerték méltó jutalmukat. A jelenlegi demonstrációt elvben minden nagyobb érdekképviselet támogatja, de ez a támogatás saját tagságukat illetően nem biztos, hogy mozgósító erejű. Ha most cserben hagyják a nővéreket, akkor valóban úrrá lesz a reményvesztés és az útlevél lesz az egyik legfontosabb kellék.

A közeli napokban egy közismert nemzetközi ügynökség orvosoknak és nővéreknek toborzót tart kecsegtető béreket ígérve európai munkahelyekre. Nem először. Kívülről tényleg úgy látszik a magyar egészségügy, hogy a javulásra, a humánerőforrás megtartására nincs esély, ezért az ilyen toborzások minden bizonnyal „sikerrel” zárulnak majd.

A Magyar Kórházszövetség legutóbbi közgyűlésén a társadalom egészének támogatását kérte az egészségügy értékeinek védelméhez. Ha komolyan gondolták a kórházigazgatók ezt a felhívást, akkor nem maradhatnak csendben, mert ők aztán igazán tudják, hogy hogyan működik az általuk irányított egészségügyi intézmény.

Vajon mit tehetne Zombor Gábor egészségügyért felelős államtitkár az általa irányított ágazat és saját hivatása védelmében? A maradék becsület megőrzéséhez már nincs más út, mint megemelni a kalapját és távozni. Ha halogatja ezt a döntést, emberi tisztességét és szakmai hitelességét kockáztatja.

Szerző
dr. Kökény Mihály, korábbi egészségügyi miniszter