Előfizetés

Béke veletek!

Tíz éve éppen ezekben a napokban jártam Normandiában. Azt tudtam, hogy a partraszállás évfordulóját minden évben megünneplik azon a vidéken, de váratlanul ért, amit május nyolcadikán láttam.

A part menti települések házaira a fekete, a francia, az angol, az amerikai és az uniós lobogók mellé felhúzták a német trikolórt is. A városok tele voltak külföldiekkel, idős, háborús veteránokkal, akik kitűzték egykori kitüntetéseiket, s többnyire gyermekeik, unokáik karján botorkáltak ki a városszéli temetőbe. Az angolok az angol katonai temetőben, az amerikai a szomszédos sírkertben, és valamivel távolabb a németek hajtottak fejet halottaik fejfájánál. A temetők kapuján mindenütt ugyanaz a felirat fogadta a látogatókat: Béke veletek! Egész délelőtt áhítatos csend ülte meg a vidéket, amit csak a közeli templom kitartó harangzúgása tört meg… Nagyon nehéz ezt a napot elfelejteni.

Hallgatom a híreket. 2015 májusában, az európai béke „kitörésének” 70. évfordulóján nincs béke az egykori szövetségesek között. Durcásan félrevonul mindenki a maga térfelére, ki így, ki úgy hajt fejet a világ talán eddigi legkegyetlenebb háborújában elesettek emléke előtt. Néhány éve úgy tűnt, hogy az öreg kontinens országainak sikerül túllépniük évszázados torzsalkodásaikon, s erre a „nagy tapasztalat”, a hitleri fasizmus legyőzésének öröme adhatott volna okot.

De az emberi – bocsánat: a politikusi – természet kiszámíthatatlan, a hatalmi érdekek felülírnak minden mást, a mai katonai muszklik mutogatása elfeledteti az egykori katonák emlékét. Áldozatát.

Tankok dübörögnek, harci repülők húznak a fejünk felett. Nincs csend. Nincs áhítat. Nincs felirat: Béke veletek!

Befóliázott kormány

Kormányunkat rejtélyes vonzalom fűzi a félhomályhoz. Nem állhatja, ha valahová – pláne az ő működési területére – csak úgy be lehet látni. Mivel a trafikok különösen közel állnak szívéhez, ott is gondoskodott az elsötétítésről.

A trafiktörvény nyilvánvaló célja a dohánypiac újraosztása volt. Igen ám, de mindezt mégsem lehetett leírni. Ezért álszent módon az „ifjúság védelmére” hivatkoztak még a jogszabály címében is. Azért, és csakis azért kell az új szabályzás, hogy a fiatalokat megvédjük a dohányzás ártalmaitól. Az éhezéstől nem, az iskolázatlanságtól nem, a munkanélküliségtől nem, de a dohánytól, attól igen. Azt persze nehéz lett volna megmagyarázni, hogy minden régi trafikos csupa pederaszta szörnyeteg, erőszakkal gyömöszöli az óvodások szájába a szivart, nikotingőzben aszalná az ártatlan csecsemőket. Jobb híján az az indoklás született tehát: azért kellenek új koncessziós szerződések, hogy kitilthassák a fiatalokat.

Magyarországon 18 éven aluli serdületlen ifjú cigarettás dobozt sem láthat. Igaz, aki közülük már tud olvasni, annak a „nemzeti dohánybolt” feliratból már lehet némi sejtése a dohányáruk létezéséről, de a jelző miatt remélhetőleg nemzeti jelképeink egyikének véli, és nem akarja rögtön a szájába venni. Végül is a nemzet alaptörvényével sem tették ezt, amikor a végzősöknek kiosztották, hanem a hálátlanok inkább seregestől eladásra kínálták az interneten. De bűnös szenvedélyt nem ébresztett bennük, az egyszer biztos.

Vagyis a fiatalság elöli elsötétítés, az évtized legálszentebb ötlete, a piacfelosztás politikai és gazdasági érdekeinek takarására került a törvénybe, maszlagként. De a maszlag, mint tudjuk, mérgező növény. A kormánytöbbség elsősorban a szabályzás valódi indítékát akarta „lefóliázni”, de áldozatul a harmincezer trafik alkalmazottai estek. A rabló-csalogató, sötétkamra-szerű trafikokban máris kettőszáz körüli bűncselekmény történt. Aztán jött a rettenet: a fólia végül gyilkolt is.

Innen kezdve szemléltető oktatást kaptunk arról, mit tesz a kormány a bajban. Megint csak a régi viccet adaptálták a három borítékról. Először a legegyszerűbbet vették elő: „Tagadj le mindent!” A vezérszólam: mind a harmincezer trafikos félreértette a dolgot, a törvényben szó sincs fóliáról. Föld S. Péter meg is írta: „ha így folytatódik, és az emberek továbbra is mindent félreértenek, rossz lesz a vége. Ha előbb nem, a következő választáson le kell váltani a zembereket.” A törvényben a „fólia” szó ugyan tényleg nem szerepel, csak éppen azt írják elő, hogy „az üzlethelyiség külső felületére tekintve” a dohánytermék ne legyen látható.

Az ugyan nem világos, mennyivel volna jobb a befalazás vagy a redőny, de az első boríték tartalmát pillanatok alatt amúgy is szétlőtték a trafikosok. Kiderült, többüket büntetéssel fenyegették, ha nem tettek kívülre is, belülre is fóliát. Sokan elmondták: a teljes elsötétítést már a koncessziós szerződés is előírta. Az ellenőrzéseket végző Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. hivatalos arculati kézikönyvében még kép is ábrázolta a kívánatos fóliázott kirakatot. A harmincezer bolt mellett a törvényt maga Szita Károly, Kaposvár fideszes polgármestere is csúful félreérthette, hiszen megígérte a módosítás kezdeményezését: „A jogalkotó akaratának ugyanis életszerűen jelenleg csak úgy lehet megfelelni, ha az üzemeltetők elsötétítik az utcafronti kirakatokat”.

Kénytelen-kelletlen elő kellett venni a második borítékot: „Kend másra!” Egy jobboldali publicista megpendítette: az ellenzék a hibás, mert gyűlöletet keltettek az új trafikosokkal szemben. Ezt a receptet a néphumor szaggatta darabokra. Rögtön megjelent a neten a karikatúra, amelyen a Szomszédokból ismert tanár néni oktatta a nebulókat: „a Fidesz mindig is ellenezte a fóliát, de éjszakánként Gyurcsány ráragasztotta a kirakatokra”.

Nagyon hamar szükség lett a harmadik borítékra: „Tereld el a figyelmet valami még vaskosabbal!” És jött a halálos ítélet „napirenden tartása”. Most ezzel az ötlettel fóliáznák be a trafiktörvény hibáját. A fóliázás egyetemes módszerré vált. A kormányt már akkor befóliázták, amikor annak idején megszüntették a kormányülések hangfelvételét. Aztán a parlamentet fóliázták be, a tévéközvetítések leállításával. Fóliát vontak szinte minden fontos közérdekű adat köré, titkosították a paksi szerződést, évekig kell a bíróságon perelni egy-egy közérdekű adat nyilvánosságáért.

Vagy szedjünk le minden fóliát, vagy fejlesszük tovább a technikát és fóliázzunk be mindent. Sok szegény emberben keltenek hiábavaló vágyakozást a kirakatok – fóliázzuk le mindet! Fóliázzuk le az egyetemeket, ne ácsingózzanak befelé azok, akiknek úgysem telik rá. Fóliázzuk le az újgazdag politikusokat, ne hergeljék a közvéleményt. Fóliát a férfiakra és fóliát a nőkre, mert a másik nem iránti érdeklődés már sok bajhoz vezetett. Fóliázzuk le mindenünket, nehogy a kormány további javainkat és jogainkat is megkívánja. Fóliázzuk le az országot, legalább nem láthatnak be a kötözködő külföldiek.

De még a végén a fóliázást is kifogásolnák, fóliázzuk le a fóliát is!

A polgári berendezkedés nehézségei

„A következő három év tétje, hogy berendezzük a polgári Magyarországot, ahogy huszonöt éve, sőt, még előtte megálmodtuk”. Ezt Orbán Viktor mondta e hét szerdán a parlamentben, abból az alkalomból, hogy a kormány házi történelemfelelősei, a Veritas Intézet szervezte konferencián megemlékeztek a negyedszázaddal ezelőtt alakult, első szabadon választott országgyűlésről. A megejtő kijelentéssel azonban több baj van. Először is, noha a polgári Magyarországot a Fidesz nem egyedül álmodta meg, és a rendszerváltás utáni első parlamentben sem egyedül foglalt helyet, a mostani rendezvényre mégsem kaptak meghívást az MSZP és az SZDSZ egykori képviselői. A szándék világos: a mai kormánypárt törölni kívánja politikai ellenfeleit a honi parlamentarizmus történetéből. Persze, ez legalábbis tényszerűen lehetetlen, de a jobboldali tábornak szánt üzenet egyértelmű: mi vagyunk a rendszerváltás kizárólagos letéteményesei.

Orbán minden további nélkül kiradírozná 1989 krónikájából mindazokat, akik nem az ő vezérletével vettek részt az eseményekben. Vagyis egyszerűen elhazudja a szocialisták és liberálisok akkori szerepét; saját párttársain kívül nem maradhat más az egykori „csoportképen”. Akad ugyan Fideszes politikus, aki ezt nem tartja elfogadhatónak, de a többség – élén például a parlamenti frakció vezetőjével – mélyen hallgat az egykori képviselőtársak mai mellőzéséről. A magukat konzervatívnak tekintő, kormánytámogató értelmiségiek úgyszintén. Az egész „mértékadó” jobboldal tudomásul veszi, hogy a sokat emlegetett polgári Magyarország berendezése az aktív történelemhamisítás jegyében zajlik.

Egyébként az évfordulós Orbán-beszéd valamennyi passzusa ugyanezt a célt szolgálta. Az a jámbor szónoki óhaj már önmagában is félrevezető, miszerint a következő három év tétje a polgári viszonyok megteremtése. Mert a Fidesz vezére azért mégse tehet úgy, mintha nem lett volna kormányon 1998 és 2002 között, illetve immár ötödik éve nem ő volna a miniszterelnök. Ezekben az időszakokban vajon miért nem sikerült a vágyott „polgári szalont” berendezni? Talán csak nem azért, mert már az előző ciklusban felszámolták egy polgári demokrácia jószerével valamennyi ismérvét? Csak nem azért, mert megszállták a jogállam független intézményeit, és soha nem látott kormányzati klientúraépítésbe fogtak – magyarán: a közvagyon tetemes részét saját nagyvállalkozói holdudvaruk zsebébe juttatták? Csak nem azért, mert miközben lényegében az Európai Unió pénzén működtették az országot, folyamatosan megszegték a szövetség alapvető normáit?

Orbán éppen erről, a parlamenti kétharmad agresszív telhetetlenségéről akarja elterelni a figyelmet egyre hamisabb, szétesőbb beszédeivel, s bár szövegeinek ezekre a jellemzőire már csak nehezen képes ráerősíteni, azért kínál még meglepetést. Amikor áttekinti az elmúlt huszonöt évet, egyebek között azt állítja, hogy például 1994-ben – tehát a Horn-kormány idején – „a kádári nosztalgiákra rájátszó ígéretek kisiklatták a rendszerváltás folyamatát”. Nos, sok mindent hallottunk már a Bokros-csomagról, de hogy azok a nevezetes megszorító intézkedések, amelyeket Horn Gyula annak idején, ha nehéz szívvel is, de felvállalt, valójában a Kádár-rendszer iránti nosztalgiákra játszottak volna rá, ez igazán eredeti felfedezés. És ha igaz volna, aligha kerül kormányra 1998-ban a Fidesz.

De annak sincs semmi valóságalapja, hogy a 2008-as világválság után – úgymond – „megfogyatkozott a bizalom, amivel a magyarok a liberális demokráciához viszonyultak”. Ez tipikusan olyan politikai célzatú „visszavetítés”, amely az illiberális demokrácia mai, jobboldali felmagasztalását volna hivatott igazolni. 2008-ban a magyarok egy olyan globális pénzügyi krízis következményeit szenvedték meg, amelynek sehol a világon nem a liberális demokrácia felszámolása volt az ellenszere. Épp ellenkezőleg: a fejlett nyugati demokráciák anélkül erősítették meg ellenőrzési rendszereiket, hogy változtattak volna liberális politikai alapelveiken.

A miniszterelnöknek persze változatlanul szüksége van saját „forradalmas” mítoszának hirdetésére, és ezért rendre átfesti a valóságot. Az általa elmesélt történet nem a valóság elemeiből formálódik, nem azokat igyekszik egyfajta értelmezési keretbe foglalni. Amikor Orbán előadja, hogy a 2014-ben létrejött kétharmados többség sikerre vitte a korábban elmaradt forradalmat, akkor egy polgári demokráciában értelmezhetetlen legendáriumot próbál kreálni. Hiszen plurális parlamenti viszonyok között nem rebellióval, hanem szabad választások eredményeként jutnak kormányra a politikai pártok. Épp ezért a Fidesz is „csupán” választást nyert; forradalmi felhatalmazást semmire sem kapott. Ettől eltekintve azonban, a jeles parlamenti évfordulóra időzített kormányfői beszéd valamennyi más megfogalmazása sem volt más - a gazdaságról, az önkormányzatokról, a bankadóról vagy akár az IMF-ről -, mint csúsztatások és képtelen kijelentések halmaza.

Mindez a hatalmi cinizmus ismert velejárója, de semmi köze ahhoz, amit politikai – hát még polgári - kultúrának szokás nevezni. Noha Orbán Viktor az utóbbi években már lemondott a korábban minden beszédét elöntő „polgári” jelző használatáról, mint halljuk, újabban megint retorikája tartópillérévé tette. Ugyanolyan kommunikációs panellé, mint azelőtt. Tartalmát tekintve azonban semmivel sem nyert több értelmet.