Hipersuli a jövő iskolája

Publikálás dátuma
2015.05.06. 07:13
Helyszíni ismerkedés a Hipersuli programnál Christopher Laska, a Telenor Magyarország Zrt. vezérigazgatója segítségével FOTÓ: VA
Öt iskola 15 osztályával indul a Telenor Magyarország Zrt. Hipersuli Oktatási Programja, melynek célja, hogy a mobileszközök és a mobilinternet révén segítse a korszerű, digitális oktatás terjedését. A Microsoft Magyarország Kft., a Köznevelésért Felelős Államtitkárság, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) és a Digitális Esélyegyenlőség Alapítvány közreműködésével induló projekt részeként négy vidéki és egy budapesti iskola 363 diákja élvezheti a Hipersuli előnyeit a Hipernet segítségével.

Az év végére majdnem minden magyar településre eljut a Hipernet, melynek révén még a legkisebb falvakban élő gyerekek is ugyanazokhoz a tanulási lehetőségekhez férnek hozzá, mint nagyvárosi társaik. - A Hipersulival abban szeretnénk segíteni a gyerekeket, hogy hatékonyan és biztonságosan használják tanulásra a mobilinternetet és a mobileszközöket, szélesebb rálátást kapjanak a világra és tudatos internet-felhasználókká váljanak, mondta Christopher Laska, a Telenor Magyarország Zrt. vezérigazgatója.

A program célja az, hogy a legmodernebb technológiák felhasználásával a gyerekek oktatására és készségfejlesztésére a hagyományos, tankönyvekkel történő oktatás kiegészítésére hatékony és élvezetes lehetőségeket dolgozzanak ki. A kísérleti programhoz csatlakozó Microsoft oktatóalkalmazásokat, és az órák lebonyolításához szükséges tanári vezérlőszoftvert szállítja a programba. 

A képzés során az eszközhasználat elsajátításán túl a pedagógusok megtanulják a megértést és a gyakorlást -így a rögzülést is- támogató alkalmazások kezelését, továbbá megismerkednek a 21. századi készségek elsajátítását támogató módszerekkel is. Az OFI digitális tananyagokkal támogatja a Hipersulit. A diákok mellett a programhoz csatlakozó iskolák harmincegy tanára is kap táblagépeket az órák megtartásához.

Szerző

Kiporolják a halálgyárat

A munkálatok hétfőn kezdődtek meg, a több tonnányi azbeszttel szennyezett anyagot egy biztonságos deponálóban hermetikusan zárják el. A Hatvani Járási Ügyészség a volt eternitgyár tulajdonosa ellen is vádat emelt. A teljes rekultiváció ősz elejére fejeződhet be.

Megkezdték a mérgező azbeszttel szennyezett, több tonnányi törmelék eltakarítását a Heves megyei Lőrinciben található egykori cementgyár területéről - értesült lapunk. Egy helyi lakos beszámolója szerint a munkálatok hétfőn kezdődtek, s legalább tíz teherautóval hordják az azbesztporral és más veszélyes hulladékokkal szennyezett sittet.

A gyár évtizedeken keresztül veszélyeztette a környéken élők egészségét, sokuknál gyógyíthatatlan mellhártyadaganat is kialakult a méreg miatt, sokan már meg is haltak. Bár a helyiek örülnek a romok eltakarításának, mégis sokan attól tartanak, hogy a rakodógépek és a markolók által feltúrt törmelékekből újból nagy mennyiségű azbesztpor jut a levegőbe, a helyeik elmondása szerint hétfőn az idő is szeles volt.

A rekultiváció során semmilyen környezetkárosító anyag nem kerülhet a levegőbe - erről Tarnai Richárd, az ügyben főhatóságként eljáró Pest Megyei Kormányhivatal vezetője biztosította a helyieket még múlt hét csütörtökön. A lapunk által megkeresett lakosok szerint a munkások védőmaszkkal dolgoznak, s hétfő délután a nagyobb törmelékhalmok fóliázása is megkezdődött.

Tarnai emlékeztetett: a környéken élők mindennapjaira súlyosan kiható környezetszennyezés felszámolására mintegy 1,3 milliárd forintot biztosít a kormány. Elmondása szerint első lépésként a legszennyezőbb anyagokat távolítják el a területről, ez május végére fejeződhet be, a teljes rekultivációval pedig a nyár végére, ősz elejére végeznek. Hozzátette: biztonsági okokból a levegő szennyezettségét mérő berendezéseket állítanak fel az egykori gyár területén és azon kívül is. A veszélyes anyagot egy, az uniós előírásoknak megfelelő, biztonságos deponálóban hermetikusan zárják el.

Megírtuk: az eternitgyár legutóbb egy budapesti cég, a Selyp Invest Kft. tulajdonába került. A cég a területen található épületek bontására az engedélyt megkapta, ám magát a bontást szakszerűtlenül, a biztonsági előírások figyelembevételének mellőzésével vezényelte le még 2013-ban: az épületeket tulajdonképpen szétrobbantották, a környéket több centiméter vastagon lepte be az azbesztet is tartalmazó cementpor.

Múlt hét csütörtökön a Hatvani Járási Ügyészség vádat emelt a cég ügyvezetője ellen hulladékgazdálkodás rendjének megsértése miatt. Az ügyészség közleménye szerint a vádlott tudta, hogy a telepen veszélyes hulladék található, és azt is, hogy az üzemben korábban azbesztet dolgoztak fel, ennek ellenére úgy kezdte el a gyár bontását, hogy "minden tekintetben figyelmen kívül hagyták az építésügyi hatóság határozatában, illetve a környezetvédelmi hatóság állásfoglalásában előírt rendelkezéseket".

Az ügyészség indítványozta, hogy a bíróság a vádlottal szemben felfüggesztett börtönbüntetést szabjon ki, és határozott időre tiltsa el a gazdasági társaságok vezetésétől. A Selyp Invest Kft. ellen 8,7 millió forint környezetvédelmi bírságot is kiszabtak.

Szerző

"Az emberek félnek a szabadságtól"

Publikálás dátuma
2015.05.06. 07:11
„Rosszul vagyok, ha azt látom, hogy bántják a gyengébbet” FORRÁS: KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ
Sok tüntetésen voltam civilként, ahol azt éreztem: kevesen vagyunk, semmi értelmeset nem tudunk mondani, nem jutunk így sehová. De a mostani utcai megmozdulásokon nem ezt látom – állítja Fullajtár Andrea. A színésznő, aki mérvadó vélemények szerint korosztálya egyik legragyogóbb művésze, már gyerekkorában kiállt a fontos ügyek mellett. És erről azóta sem szokott le.

– Kedden még nem volt hangod, de mondtad, hogy szerdán Kurázsi mamát kell játszanod. Hogy van ez? A színész a színpad láttán főnixként újjáéled?

– Hát megpróbálja fölszívni magát, aztán vagy sikerül vagy nem. Én az ilyen lázzal járó betegségeknél általában beveszek egy csomó lázcsillapítót, vitamint, ezzel felturbózom magam arra a három-négy órára, amíg az előadás tart, utána visszafekszem.

– Ez nem önmagad kizsigerelése? A betegség jelzés. Ezzel jelzi a szervezet, hogy szünetet kér.

– Adtam neki szünetet, nem jöttem el kedden a veled megbeszélt interjúra. De előadás nem maradhat el. A mentőorvos, a tűzoltó is csak akkor megy táppénzre, ha végképp nem tud talpra állni.

– Zsámbéki Gábor osztályában végeztél a Színművészetin, és már harmadévesen az ő szárnyai alatt, a Katona József Színházban játszottál, ahogyan ma is. Ennyire hűséges vagy, ennyire megtaláltad a helyed, vagy ennyire nem mersz váltani?

– Hűséges vagyok és nagyon egymásra találtunk a színházzal, összepasszolunk.

– Sokan állítják, hogy tízévente váltani kell: foglalkozást, munkahelyet, esetleg társat is.

– Váltani akkor kell, ha az ember úgy érzi, az a hely, az a közösség, amelyben addig volt, már nem elégíti ki. Én folyamatosan játszom a független szférában is, nem vagyok hozzáláncolva a színházamhoz. És miért menjek el onnan, ahol szeretem a hely szellemét és jó együtt dolgozni a kollégáimmal?

– A Katona: művészszínház. Sose vágytál szuperprodukcióba, ahol a tomboló tömeg felállva tapsol neked?

– A Katona nézőtere 360 fős. Ez éppen az a határ, amikor még nem kell kiabálnod ahhoz, hogy az utolsó sorokban is halljanak. A színész ekkora térben meg tudja tartani az őszinte, intim hangjait éppúgy, mint a sztentorit, és ez jó.

– A Katona szobaszínházában, a Sufniban játszol egy szívszorító szociodarabot. A Csendet akarok egy hajléktalan nőről szól.

– Harmadéves főiskolásként, 1996-ban ezzel a monodrámával kezdtem a Katonában. A hajléktalan nővel, Etelkával, akiről Csalog Zsolt a főszereplőt mintázta, találkoztam is akkor egy aluljáróban. Nem gondoltam, hogy a darab húsz év elteltével aktuálisabb lesz, mint valaha, több okból is. Részben, mert a tömeges elszegényedés miatt rohamosan nő a hajléktalanok száma, másrészt mert a hatalmon lévők úgy vélik, ha eltüntetik a fedél nélkülieket szem elől, azzal megszűnik a probléma.

– A rólad készült Wikipédia szócikk állítólag téged idéz, amikor azt írja: „Júlia szerepéről sose álmodoztam, egészen másként szeretek mint ő”.

– Ezt valaki egyszer föltette a Wikipédiára, de mint ars poeticát hülyeség nekem tulajdonítani. Júlia szerepe egyébként tényleg nem érdekel. Soha nem voltam olyan fajta szűzlány, aki a „nem tudom” boldogságával vág bele egy szerelmes éjszakába. Úgy értem, nem voltam naiv abban értelemben, ahogyan Júlia az. Sem a fiúkhoz, sem a világhoz való viszonyom nem hasonlított az övéhez. Egyszerűen vannak lányok, akik érettebbek a koruknál, én ezek közé tartozom. Zsámbéki is látta ezt, nem véletlenül játszatott velem kezdettől fogva korosabb nőket.

– Az idősebbek számára Gobbi Hilda az emblematikus Kurázsi mama. Milyen a te Kurázsi mamád?

– A színház a ma művészete. A mi előadásunk arról szól, hogyan próbálja egy ember kikerülni a rendszert, azt a politikailag állandóan változó környezetet, amelybe beleszületett. Megkísérli elhitetni önmagával, hogy szuper túlélési stratégiája van, persze kiderül, hogy ez nem igaz. Ilyen értelemben az a nőtípus, aki egyedül tartja el a nem is egy apától származó gyerekeit, átmegy tűzön-vízen és biztos abban, hogy végig tudja csinálni – a mai világban nagyon ismerős. Nem kell hetvenévesnek lenni, hogy az ember eljátssza. Sőt, egy korombeli negyvenes, aki hasonló szituációban él, tökéletesen ráismer a saját helyzetére.

– A színészi pálya teljes embert kíván. Senki sem róhatná fel neked, ha beérnéd ezzel. Miért érzed úgy, hogy újra és újra ki kell állnod neuralgikus ügyek mellett?

– Kicsinek is ilyen voltam. Ha a gyerekek csúfoltak valakit, én próbáltam megvédeni. Rosszul vagyok, ha azt látom, hogy bántják a gyengébbet. Nem nevelték ezt belém, de talán köze van ahhoz, hogy nagyanyám visszajött Auschwitz-ból – túlélte, amit a családja nagy része nem. Sosem mesélt erről, én kérdezgettem, amikor már nagy voltam.

– A legtöbb színész nem közszereplő. Nem tudják vagy nem akarják vállalni a kockázatot?

– Ez nyilván attól is függ, ki mennyire érez sajátjának egy adott ügyet. Mennyire fontos neki például az elnyomottak helyzete, vagy fölháborítják-e jogilag kifogásolható eljárások? Engem mindig is érdekelt, hol tart társadalmilag Magyarország. Gimnazista voltam a rendszerváltáskor, egyfolytában újságot olvastam, néztem a vitaműsorokat, lázban égtem, hogy végre-végre új rendszer jön. Az osztályból többen ugyanígy lelkesedtek, a szünetekben politizáltunk, idealista elképzeléseink voltak arról, milyen országunk lesz ezután. Szerettem azt az időszakot… Aztán kezdődtek a romániai események, és én arra gondoltam: milyen szerencsés vagyok, hogy egy nagyon fontos történelmi periódusban élek. Ebben speciel nem tévedtem, csak ami utána következett, meg sem közelítette azt, amiben annyian reménykedtünk.

– Szerinted mit tud tenni egy színész az országért, ahol él?

– Ezt a kérdést ugyanúgy föltehetnéd egy bolti eladónak vagy egy fodrásznak. Más kérdés, hogy egy színész cselekedeteiről esetleg többen tudomást szereznek. Azt gondolom, a pályám kapcsán több lehetőségem van bizonyos elveket képviselni, ezért azt teszem, ami a szívemből jön, és amit jónak tartok. De a feketébe öltöző ápolók vagy az egyetemi autonómiáért kitartóan tüntető diákok az igazi hétköznapi hősök.

– Vissza tudsz emlékezni, mikor vállaltál először közéleti szerepet?

– Maradandó emlék nekem – és nemigen beszéltem még róla –, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki elszavalta a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum mellvédjén. Ez 2003. március 15-én történt. Borzalmasan izgultam, mert élő egyenesben közvetítette a tévé, tehát nem lehetett hibázni. És akkor találtam magam életemben először szembe ellentüntetőkkel. Elképesztő érzés volt ott állni egyfajta veszélyt is vállalva, ugyanakkor felemelő élmény is volt minden nehézségével, furcsaságával együtt.

– A legutóbbi március 15-ét, amit Kulka Jánossal karöltve vezettetek, milyennek láttad a pódiumról?

– Nagyon jó hangulatú megmozdulás volt, és a rengeteg résztvevő azt mutatta, hogy értelme is volt. Szerintem nem bizonyult haszontalannak az sem, hogy pontokba szedték a problémákat, amikről népszavazást szeretnének. Ezek ugyanis valóban olyan ügyek, amelyekről egy jogállamban népszavazás dönthetne. De mivel tudjuk, hol élünk, nem csoda, hogy a beadványaink javát elkaszálták az illetékesek.

– Nem félsz attól, hogy a közszereplés megfoszt bizonyos lehetőségektől? Például nem hívnak meg vendégjátékra a Nemzetibe.

– Nem szoktam ilyesmiken törni a fejem. Nem ülök fel Orbán Viktor mögé a tribünre tapsolni, és nem vonulok háttérbe puszta félelemből. Aki eddig velem akart dolgozni, az ezután is akarni fog, aki pedig nem, az nem emiatt mellőz. Legalábbis remélem… Szeretném hinni, hogy a szakmaiság fölülírja a politikai hovatartozást. Ugyanakkor nem dugom homokba a fejem, látom, hogy kivételes tehetségű alkotók sora dolgozik zömmel külföldön, elsősorban azért, mert nálunk a színház világában is a másként gondolkodók, a szabad véleménynyilvánítók ellehetetlenítése folyik.

– Te el tudnád hagyni az országot?

– Simán. Engem a pályám köt ide. A tanult nyelvnek nem érzem azokat a mélyrétegeit, amelyek az anyanyelvben természetesek számomra, tehát nem lehetnék olyan színész kint, amilyen itthon vagyok. Igen, egyszerre áldás és átok, hogy én épp a színházat szeretem. Azt hiszem, a gyerekemnek azzal biztosítanám a legnagyobb esélyt, ha most gyorsan dobbantanánk. De annyira boldogtalan volnék színház nélkül, hogy az egyikünknek sem lenne jó. A fiam még csak 11 éves. Meg fogom adni neki a lehetőséget, hogy menjen, amikor akar.

– A színházon kívül mit szeretsz ebben az országban?

– Kiváló adottságú ország vagyunk, tömérdek tehetséges emberrel. Szinte hihetetlen, milyen eltérő területeken jelentkezik a sokféle tehetség. Nagyon szép is a mi országunk, számtalan érdekes, gyönyörű hellyel. Mindenből van nálunk egy pici, még különféle éghajlati és természeti adottságból is, és ezeket a lehetőségeket lenézzük. Nem értékeljük az értékeinket, mindig mindenben a rosszat látjuk, örökké másokat hibáztatunk, egyéni felelősségvállalás mintha nem is létezne. Ezért aztán baromi nehéz egyről a kettőre jutni, élhető országot létre hozni.

– Vannak régóta hurcolt bajaink, és vannak új keletűek. Például a ránk erőszakolt keresztény-nemzeti demagógia sokunk gyomrát megfekszi, mint ahogyan az is, hogy rossz modorú, rossz ízlésű kiskirályok diktálnak nekünk.

– Nyilván, de ne kozmetikázzuk ki, mi volt itt korábban. Szerintem nincs normális ember, aki az egypártrendszert visszasírná.

– Miért, most mi van? Teli üvölthetjük az utcát, hogy „Orbán takarodj!”, attól ez még gyakorlatilag egypártrendszer.

– A szüleim generációja – amely a rendszerváltást megcsinálta – nem tud másban gondolkozni. Nem ismer más modellt, nem tudja, hogyan lehet és kell a másik véleményét is elfogadni. Egypártrendszerben élt, hát persze hogy azt építi fel újra. Az emberek félnek a szabadságtól. Hiányzik nekik a biztonság, hogy valaki megmondja, merre tovább.

– Mit gondolsz, a sorozatos tömegmegmozdulások elvezethetnek valahová?

– Nem tudom, de egy demokráciában mi a kommunikáció, ha nem az, hogy amikor az aktuális kormányzat olyat lép, ami a civileknek nem tetszik, akkor előbb jogi fórumokon próbálnak tiltakozni, s ha ezt a lehetőséget megszüntetik – mint ahogy megszüntették – utcára vonulnak.

– Nem tartasz attól, mert én igen, hogy idővel kifáradhat a dolog?

– Pontosan erre számítanak a másik oldalon. Azt a millás tüntetést, amelyiken Bajnai Gordon beszélt, soha nem felejtem el. Álltam a tömegben és sírtam. Csak hát akkor még úgy gondoltuk, hogy ez az egész rövid ideig fog tartani, fél lábon is kibírjuk. Most mások a közállapotok, más a közhangulat. Szerintem minél nagyobb az elégedetlenség, az emberek annál inkább érzik, hogy valamit csinálni kell. És mivel semmi más nincs a kezükben, utcára mennek, tiltakoznak. Mert a saját érdekükben nem adhatják fel.