Előfizetés

Bajban Netanjahu

G.M.
Publikálás dátuma
2015.05.05. 07:40
Volt koalíciós társa hagyta cserben Netanjahut FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/URIEL SINAI
Kilépett az izraeli koalícióból az Avigdor Liberman vezette Jiszráél Béténu szélsőjobboldali párt, veszélybe sodorva a negyedik Netanjahu-kabinet létrejöttét. A régi-új miniszterelnöknek legkésőbb szerdán be kell mutatnia kormányát.

Az izraeli törvények értelmében a választásokon győztes párt miniszterelnök-jelöltjének, miután hivatalos felkérést kapott az államfőtől 28 nap áll rendelkezésére arra, hogy kormányt alakítson. Ha ez idő alatt nem sikerül, még 14 nap halasztást kaphat az államfőtől. Benjamin Netanjahu, a március 17-i választások meglepetés győztese, már megkapta a halasztást, két napja van még a végső határidőig. Ha szerdáig nem sikerül kormányt alakítania, újabb előrehozott választásra kerülhet sor.

Tegnap korábbi partnere és külügyminisztere, Avigdor Liberman a Jiszráél Béténu (Izrael a Hazánk) nevű szélsőjobboldali párt elnöke bejelentette, hogy visszaadja a külügyminiszteri tárcáját és pártja kilép a koalícióból. Libermanéknak 6 helyet szereztek meg a 120 tagú Knesszetben, nélkülük egyetlen mandátumra apad a koalíció többsége, ami szinte lehetetlenné teszi a kormányzást.

Libermannak nem tetszik a koalíció más pártjaival kötött megállapodás, az „opportunizmus megtestesülésének” nevezte az alakuló negyedik Netanjahu-kormányt, amelyről úgy gondolja, nem fogja kifejezni a ,,nemzeti tábor" álláspontját. A volt külügyminiszter szerint a miniszterelnök túl sok engedményt tesz a Sasz vallási párt felé, álláspontja szerint nem eléggé eltökélt a Gázát uraló Hamász palesztin terrorszervezet megbuktatásában és nem eléggé elkötelezett a nemzetközileg bírált ciszjordániai és kelet-jeruzsálemi telepbővítések, építkezések folytatása kérdésében.

A koalíció tagjai a Netanjahu vezette Likud párt mellett a centrista Kulánu mellett a két vallási párt az Egyesült Tóra Judaizmus illetve a Sasz, a telepeseket képviselő szélsőjobboldali Bájt Hájehudi. A többpárti megállapodás áraként úgy tűnik, hogy a Likud példátlan módon megemeli a miniszterek és miniszterhelyettesek számát, annak ellenére hogy a harmadik Netanjahu-kormány már 18-ra korlátozta a miniszterek, és 4-re a miniszterhelyettesek számát. Netanjahu helyzetét nehezíti, hogy a Likudon belül is nő az elégedetlenség, amiért a koalíciós alkudozások során a partnerek elvitték a jelentősebb tárcákat.

Első ízben asszony hat csatorna élén

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2015.05.05. 07:31
A francia közszolgálati televízió egyik legnagyobb sztárja, Anne Sinclair FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PIERRE SUU
Szenzációként tálalta az egész francia sajtó, hogy a köztévék világában első alkalommal sikerült női elnököt választani a kiterjedt televíziós gépezet élére. Delphine Ernotte, a negyvenkilenc éves, csinos, fiatalos asszony, színész felesége, alig egy hete nyerte el a főhatóság tagjainak többségi voksát, de máris botrány kíséri a személyét és kivált a válogatás módszerét. A kommentárok befejezett tényként számoltak be az eseményről, de egy héttel a történtek után a Le Monde már a “fogak csikorgatását” emlegette. Hangot kapnak a kételyek.

Delphine Ernotte-nak csak augusztus végén kell elfoglalnia elnöki hivatalát, a megválasztása óta eltelt hozzávetőleg egy hétben kételynek árnyéka sem volt, míg a május elsejei ünnep előestéjén már olyan meglepő címek jelentek meg a tudósítások élén, hogy a döntést „még mindig bírálják”.

A „még mindig” formula furcsának tűnhetett, hiszen az egész francia sajtó mindaddig - mondhatni árnyalat nélkül - a női egyenjogúság történelmi győzelmeként ünnepelte, hogy a televíziózás immár hosszú múltjában, első alkalommal sikerült megtörni a férfi egyeduralmat.

A hölgyek természetesen mindig jelen voltak a közszolgálati képernyőkön is, mint sztárok, hírműsorok vonzóan szexis vezetői, de magas hivatali funkcióban úgyszólván soha. Köztük ma is emlegetik még például Anne Sinclairt, Dominique Strauss-Kahn volt szocialista politikus és üzletember meseszép hajdani hitvesét, csámcsognak botrányos válásukon, amit a Nemzetközi Valutaalap lemondásra kényszerült vezetőjének csélcsap magatartása okozott.

Delphine Ernotte öt esztendőre kapott megbízást, megválasztása, de már maga a jelölés is, alkalmat adott néhány rosszalló megjegyzésre. Előtte hosszú ideig az Orange állami távközlési vállalatnak, telefon-, mobilcég és internetóriásnak volt az egyik vezérigazgató-helyettese. Bírálói elismerték, hogy jó kommunikációs gyakorlat az is, de szóvá tették, hogy nem a tévé, hanem teljesen más világ.

Gonosz nyelvű pletykák szintjén még többet is megengedtek maguknak. Nevét összefüggésbe hozták azzal, hogy az ő korszakában, a nyolcvanas években rossz hangulat uralkodott a Telecom cég alkalmazottai körében, többen öngyilkosok lettek. Bizonyítani nem sikerült, hogy az egykori vezérigazgató-helyettesnek bármi köze is lett volna ezekhez az ügyekhez, de a szóbeszéd máig sem csitult el.

A francia közszolgálati televíziós világ kiterjedt birodalom, talán kiterjedtebb még a németnél is, ahol a két vezető láncon, az ARD-n, a ZDF-en kívül van bajor csatorna, közép-német tévé (a volt NDK). A franciáknál viszont - legalábbis elvben- öt eltérő feladatú közszolgálati csatorna működik. A France 2 talán a leghitelesebb információs műsor, szuperprofi műsorvezetői mondatni verhetetlenek, a France 3 inkább szórakoztató, a France 5 és a France O más-más hivatású.

A France 2-nek a kereskedelmi hálózatban talán egyetlen igazi vetélytársa a TF 1, de az inkább bulvár jellegű, és aki hiteles, sokszínű tájékoztatásra vágyik, az jobbára a közszolgálati csatornát nézi. Félrevezető volna magyar hasonlatként az M1-re hivatkozni, mert a France 2 igazi közszolgálati adó, független az éppen kormányzó politikai párttól, mindig az is volt, tekintet nélkül arra, hogy éppen kik, konzervatívok vagy baloldaliak irányítják az országot.

Éppen azért nagy a jelentősége annak, hogy a nagy vállalkozás elnökéül kit választanak öt évre. Erre is megvan a garantáltan demokratikus formula. A vegyes összetételű, nyolctagú pártatlan audiovizuális főtanács szavaz egyszerű többségi voksolással. A nyolcból öt támogató kell a győzelemhez.

Fontos funkció, érthetően nagy érte a tülekedés. Az éppen véget ért ötéves periódus után az idén harminchárman álltak csatasorba. Köztük igazi szaktekintélyek, jelentős múlttal és tudással, a többségük azonban komolytalan önjelölt. Akár Delphine Ernotte-ot is annak tekinthették, hiszen igazi tévés múltja neki sem volt. A főtanácsnak az volt a nagy felelőssége, hogy a harminchárom kandidátus közül kirostálja, ki az, aki komoly esélyesnek vélhető.

Madame Ernotte indokoltan maradt a mezőnyben, mert harminc oldalas részletes dolgozatot nyújtott be, profi színvonalút, amelyben leírta, ha győz, milyen intézkedésekkel lát neki a roppant vállalkozás átszervezéséhez. Mert bármennyire komolyabb gond nélkül működött is eddig, korszerűsítésre szükség van. Meglehet, a tanulmány nem minden részlete származott a végül győztes hölgytől, ügyesen jeles szakembereket is toborzott támogatói közé, de ez is elismerésre méltó érdem.

Fölmérték, hogy a dolgozat alapos, reális, nemes célokat tűz ki. Elsősorban azzal, hogy a közszolgálatok mindenekelőtt igyekezzenek a tinédzserektől a középkorúakig az új nemzedéket szolgálni, nevelni, tanítani, szórakoztatni. Mindeközben a terv komolyan foglalkozott a jobbára már csak az időtöltésre vágyó idősekkel is. Ugyanilyen mindenre kiterjedő figyelemre utalt a tanulmány gazdasági fejezete is.

A tévécsatornák pénzügyileg nem rendelkeznek korlátlan eszközökkel, takarékosságra kényszerülnek, hosszabb távon a leépítések elkerülhetetlenek. Ernotte asszony dolgozata nem mellőzhette ezt a tényezőt sem, de érdemének tudták be, hogy „humánus” megfontoltságú, nem tervezett féktelen elbocsátásokat. A figyelem megnyugtatta azokat a dolgozói rétegeket is, amelyektől elkerülhetetlenül búcsúzni lesznek kénytelenek. Gondjuk ezzel a szakszervezeteknek sem volt, mindent, legalábbis eddig, a legnagyobb rendben találtak.

Akkor hirtelen, egy héttel „a feminizmus történelmi diadala” után, miért a kétség, miért fedeztek föl zavaró mellékkörülményeket? A kákán is csomót keresők azt kezdték firtatni, hogy az audiovizuális főtanácsnak egyébként nagy tekintélyű és befolyásos elnöke kellő körültekintéssel járt-e el akkor, amikor a harminchárom jelöltet rostálni kezdte, kiválasztotta-e, hogy csakis a komolyan számba jöhetők, az igazán esélyesek és rátermettek maradjanak csatasorban? Az elnök ábécésorrendben vétette listára a jelölteket, titkosan szavaztatott róluk, ezt azonban túlságosan bürokratikusnak, véletlenszerűnek ítélték.

Volt aki úgy vélte, a főtanács vezetője igaztalanul kirostált olyanokat is, akiknek szakmai tudásuk, tapasztalataik és rátermettségük alapján mindenképpen ott lett volna a helyük a versenyben maradók között. Tekintélyes neveket említettek. Az elnököt azzal gyanúsították meg, vajon tudatosan azért választotta-e ezt a nem rokonszenves módszert, hogy eleve megszabadulhassanak azoktól, akik Madame Ernotte-nak igazi esélyes vetélytársai lehettek volna, elfogultan egyengesse annak a hölgynek az útját, akit ő maga favorizál?

Nem személyes indítékból, ”csupán” azért, hogy létrejöjjön a „históriai” feminista diadal, ami már eleve jelenthet akár politikai elfogultságot is. Madame Ernotte esetében azonban elhangzott az a gyanú is, hogy őnagysága közismerten baloldali rokonszenvű, netán lehetett szerepe ilyen megfontolásnak is, dörgölőzni a szocialista kormányzathoz. Csúnya gyanú, de kizárni teljesen mégsem lehet.

Mivel a főtanács nyolc tagú, nem volt egyszerű többségi végeredményt elérni. Előállt többször is az a természetes és elkerülhetetlen eset, hogy a voksolás első fordulóiban döntetlen eredmény jött ki, négy- négy voks oszlott meg a döntőben maradt két versenyző között. Addig kellett végtelen türelemmel folytatni a szavazást, amíg elérkezik az optimális 5:3 arány, az egyetlen lehetséges többség. Elnök uramat most utólag azzal gyanúsítják, hogy manipulálással addig forszírozta a szavazásokat, amíg el nem érték Madame Ernotte kétségtelenül biztos győzelmét.

Ezért hozzák szóba most, egy hét után a kommentárok, hogy” fogak csikorognak”, a kételyeket ismételgetők tábora igencsak hangos. A lárma valószínűleg eltart majd egy ideig, de kétséges, lesz-e bármi gyakorlati következménye. Hiszen egy demokratikus országban, bárhonnan szemléljük is, csakugyan történelmi fordulat a női egyenjogúság elkésett fölülkerekedése.

Első ízben asszony hat csatorna élén

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2015.05.05. 07:31
A francia közszolgálati televízió egyik legnagyobb sztárja, Anne Sinclair FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PIERRE SUU
Szenzációként tálalta az egész francia sajtó, hogy a köztévék világában első alkalommal sikerült női elnököt választani a kiterjedt televíziós gépezet élére. Delphine Ernotte, a negyvenkilenc éves, csinos, fiatalos asszony, színész felesége, alig egy hete nyerte el a főhatóság tagjainak többségi voksát, de máris botrány kíséri a személyét és kivált a válogatás módszerét. A kommentárok befejezett tényként számoltak be az eseményről, de egy héttel a történtek után a Le Monde már a “fogak csikorgatását” emlegette. Hangot kapnak a kételyek.

Delphine Ernotte-nak csak augusztus végén kell elfoglalnia elnöki hivatalát, a megválasztása óta eltelt hozzávetőleg egy hétben kételynek árnyéka sem volt, míg a május elsejei ünnep előestéjén már olyan meglepő címek jelentek meg a tudósítások élén, hogy a döntést „még mindig bírálják”.

A „még mindig” formula furcsának tűnhetett, hiszen az egész francia sajtó mindaddig - mondhatni árnyalat nélkül - a női egyenjogúság történelmi győzelmeként ünnepelte, hogy a televíziózás immár hosszú múltjában, első alkalommal sikerült megtörni a férfi egyeduralmat.

A hölgyek természetesen mindig jelen voltak a közszolgálati képernyőkön is, mint sztárok, hírműsorok vonzóan szexis vezetői, de magas hivatali funkcióban úgyszólván soha. Köztük ma is emlegetik még például Anne Sinclairt, Dominique Strauss-Kahn volt szocialista politikus és üzletember meseszép hajdani hitvesét, csámcsognak botrányos válásukon, amit a Nemzetközi Valutaalap lemondásra kényszerült vezetőjének csélcsap magatartása okozott.

Delphine Ernotte öt esztendőre kapott megbízást, megválasztása, de már maga a jelölés is, alkalmat adott néhány rosszalló megjegyzésre. Előtte hosszú ideig az Orange állami távközlési vállalatnak, telefon-, mobilcég és internetóriásnak volt az egyik vezérigazgató-helyettese. Bírálói elismerték, hogy jó kommunikációs gyakorlat az is, de szóvá tették, hogy nem a tévé, hanem teljesen más világ.

Gonosz nyelvű pletykák szintjén még többet is megengedtek maguknak. Nevét összefüggésbe hozták azzal, hogy az ő korszakában, a nyolcvanas években rossz hangulat uralkodott a Telecom cég alkalmazottai körében, többen öngyilkosok lettek. Bizonyítani nem sikerült, hogy az egykori vezérigazgató-helyettesnek bármi köze is lett volna ezekhez az ügyekhez, de a szóbeszéd máig sem csitult el.

A francia közszolgálati televíziós világ kiterjedt birodalom, talán kiterjedtebb még a németnél is, ahol a két vezető láncon, az ARD-n, a ZDF-en kívül van bajor csatorna, közép-német tévé (a volt NDK). A franciáknál viszont - legalábbis elvben- öt eltérő feladatú közszolgálati csatorna működik. A France 2 talán a leghitelesebb információs műsor, szuperprofi műsorvezetői mondatni verhetetlenek, a France 3 inkább szórakoztató, a France 5 és a France O más-más hivatású.

A France 2-nek a kereskedelmi hálózatban talán egyetlen igazi vetélytársa a TF 1, de az inkább bulvár jellegű, és aki hiteles, sokszínű tájékoztatásra vágyik, az jobbára a közszolgálati csatornát nézi. Félrevezető volna magyar hasonlatként az M1-re hivatkozni, mert a France 2 igazi közszolgálati adó, független az éppen kormányzó politikai párttól, mindig az is volt, tekintet nélkül arra, hogy éppen kik, konzervatívok vagy baloldaliak irányítják az országot.

Éppen azért nagy a jelentősége annak, hogy a nagy vállalkozás elnökéül kit választanak öt évre. Erre is megvan a garantáltan demokratikus formula. A vegyes összetételű, nyolctagú pártatlan audiovizuális főtanács szavaz egyszerű többségi voksolással. A nyolcból öt támogató kell a győzelemhez.

Fontos funkció, érthetően nagy érte a tülekedés. Az éppen véget ért ötéves periódus után az idén harminchárman álltak csatasorba. Köztük igazi szaktekintélyek, jelentős múlttal és tudással, a többségük azonban komolytalan önjelölt. Akár Delphine Ernotte-ot is annak tekinthették, hiszen igazi tévés múltja neki sem volt. A főtanácsnak az volt a nagy felelőssége, hogy a harminchárom kandidátus közül kirostálja, ki az, aki komoly esélyesnek vélhető.

Madame Ernotte indokoltan maradt a mezőnyben, mert harminc oldalas részletes dolgozatot nyújtott be, profi színvonalút, amelyben leírta, ha győz, milyen intézkedésekkel lát neki a roppant vállalkozás átszervezéséhez. Mert bármennyire komolyabb gond nélkül működött is eddig, korszerűsítésre szükség van. Meglehet, a tanulmány nem minden részlete származott a végül győztes hölgytől, ügyesen jeles szakembereket is toborzott támogatói közé, de ez is elismerésre méltó érdem.

Fölmérték, hogy a dolgozat alapos, reális, nemes célokat tűz ki. Elsősorban azzal, hogy a közszolgálatok mindenekelőtt igyekezzenek a tinédzserektől a középkorúakig az új nemzedéket szolgálni, nevelni, tanítani, szórakoztatni. Mindeközben a terv komolyan foglalkozott a jobbára már csak az időtöltésre vágyó idősekkel is. Ugyanilyen mindenre kiterjedő figyelemre utalt a tanulmány gazdasági fejezete is.

A tévécsatornák pénzügyileg nem rendelkeznek korlátlan eszközökkel, takarékosságra kényszerülnek, hosszabb távon a leépítések elkerülhetetlenek. Ernotte asszony dolgozata nem mellőzhette ezt a tényezőt sem, de érdemének tudták be, hogy „humánus” megfontoltságú, nem tervezett féktelen elbocsátásokat. A figyelem megnyugtatta azokat a dolgozói rétegeket is, amelyektől elkerülhetetlenül búcsúzni lesznek kénytelenek. Gondjuk ezzel a szakszervezeteknek sem volt, mindent, legalábbis eddig, a legnagyobb rendben találtak.

Akkor hirtelen, egy héttel „a feminizmus történelmi diadala” után, miért a kétség, miért fedeztek föl zavaró mellékkörülményeket? A kákán is csomót keresők azt kezdték firtatni, hogy az audiovizuális főtanácsnak egyébként nagy tekintélyű és befolyásos elnöke kellő körültekintéssel járt-e el akkor, amikor a harminchárom jelöltet rostálni kezdte, kiválasztotta-e, hogy csakis a komolyan számba jöhetők, az igazán esélyesek és rátermettek maradjanak csatasorban? Az elnök ábécésorrendben vétette listára a jelölteket, titkosan szavaztatott róluk, ezt azonban túlságosan bürokratikusnak, véletlenszerűnek ítélték.

Volt aki úgy vélte, a főtanács vezetője igaztalanul kirostált olyanokat is, akiknek szakmai tudásuk, tapasztalataik és rátermettségük alapján mindenképpen ott lett volna a helyük a versenyben maradók között. Tekintélyes neveket említettek. Az elnököt azzal gyanúsították meg, vajon tudatosan azért választotta-e ezt a nem rokonszenves módszert, hogy eleve megszabadulhassanak azoktól, akik Madame Ernotte-nak igazi esélyes vetélytársai lehettek volna, elfogultan egyengesse annak a hölgynek az útját, akit ő maga favorizál?

Nem személyes indítékból, ”csupán” azért, hogy létrejöjjön a „históriai” feminista diadal, ami már eleve jelenthet akár politikai elfogultságot is. Madame Ernotte esetében azonban elhangzott az a gyanú is, hogy őnagysága közismerten baloldali rokonszenvű, netán lehetett szerepe ilyen megfontolásnak is, dörgölőzni a szocialista kormányzathoz. Csúnya gyanú, de kizárni teljesen mégsem lehet.

Mivel a főtanács nyolc tagú, nem volt egyszerű többségi végeredményt elérni. Előállt többször is az a természetes és elkerülhetetlen eset, hogy a voksolás első fordulóiban döntetlen eredmény jött ki, négy- négy voks oszlott meg a döntőben maradt két versenyző között. Addig kellett végtelen türelemmel folytatni a szavazást, amíg elérkezik az optimális 5:3 arány, az egyetlen lehetséges többség. Elnök uramat most utólag azzal gyanúsítják, hogy manipulálással addig forszírozta a szavazásokat, amíg el nem érték Madame Ernotte kétségtelenül biztos győzelmét.

Ezért hozzák szóba most, egy hét után a kommentárok, hogy” fogak csikorognak”, a kételyeket ismételgetők tábora igencsak hangos. A lárma valószínűleg eltart majd egy ideig, de kétséges, lesz-e bármi gyakorlati következménye. Hiszen egy demokratikus országban, bárhonnan szemléljük is, csakugyan történelmi fordulat a női egyenjogúság elkésett fölülkerekedése.