Előfizetés

Nyomorban maradni, Isten áldásával

Isteni csoda! - így kommentálta szerdán Kruppa Tamás görög katolikus püspöki helynök a Kúria azon döntését, melynek értelmében továbbra is működtethető Nyíregyházán a roma gyerekeket szegregáltan oktató Huszár-telepi iskola. Az intézmény fenntartói ellen az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány indított pert, majd a bíróság első és másodfokon is kimondta: az iskolában jogellenesen, szegregálva oktatják a gyerekeket. Mindezt a kormány és az egyház is másként látja, szerintük az épület falain belül "szeretetteljes felzárkóztatás" folyik, úgy vélik, az integrációhoz a szegregáción keresztül vezet az út.

Máig nem tudni, miféle mennyei sugallat vezette rá őket erre a hamis gondolatra. A földi világban szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy ezek a gyerekek így kitörjenek a gettóból, a nyomorból, egyetemre mehessenek, megkapaszkodhassanak a munkaerőpiacon. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy az egyház szánt szándékkal rosszat akar, s ők maguk is gyakran hangoztatták, hogy szeretik ezeket a gyerekeket és minőségi oktatást biztosítanak nekik. Hallhattuk, hogy azok a szülők, akik gyermekeiket a Huszár-telepi iskolába íratják, önszántukból cselekednek, senki nem kényszeríti őket. Nincs okunk azt feltételezni, hogy ez nincs így; aggódni a hosszú távú következmények, és amiatt kell, hogy a törvény - mint látjuk - nem mindenkire vonatkozik.

A Kúria szerdai döntése éppen ezért is okozott nagy meglepetést: a szabad vallásgyakorlásra hivatkozva Magyarországon megengedhető a szegregáció, szembemenve a magyarországi törvényekkel, uniós alapértékekkel, azon belül az általunk is aláírt Európai Roma Keretstratégiával. Eddig még nem született olyan tanulmány, amely bizonyítja, hogy a szegregált oktatás egyházi körülmények között jó útra vezet. Nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon jelenleg sem kormányzati, sem pedig egyházi szándék nincs a romák helyzetének javítására, a tüneti kezelésekkel pedig tovább rontanak a helyzeten.

Az elbitangolt nyáj

Olyanok vagyunk mi, magyarok, mint az örökbe fogadott gyerekek. Évszázadok óta arra vagyunk kíváncsiak, kik lehetnek az „igazi szüleink”, pedig tudjuk, honnan jöttünk, csak azt nem akarjuk felfogni, hogy ma már európaiak vagyunk. Itt élünk az öreg kontinens közepén, testileg, szervezetileg beépültünk ebbe a családba, ám a lelkünk valahol másutt kalandozik. Távoli ázsiai vidékeken, a Kaukázusban, a bakui olajmezők, a kazah puszták környékén keressük a gyökereinket.

Már az 1700-as években felreppentek olyan hírek, miszerint a Kaukázusban több százezer magyar ragadt a népvándorlás idején, és azóta is magyarul beszélnek. Megannyi kutató vette a sátorfáját, hogy a nyomára akadjon az elbitangolt magyar „nyájnak”, de persze semmit nem találtak. Ez azonban máig izgatja az emberek fantáziáját, ezért az Országos Széchényi Könyvtárban most kiállítást is nyitottak a „dokumentumokból”.

Ha kereshette Hermann Ottó meg Zichy Jenő a magyarok őseit arrafelé, miért ne kereshette volna a kazánkirály Morvai Petőfi csontjait ugyanazon a vidéken? Az „elveszett magyarok” kutatását már a 19. században feladták, az állítólagos Petőfi-csontokról is évtizedekkel ezelőtt kiderült, hogy azok egy nő földi maradványai, vannak, akiket ez a legkevésbé sem zavar. Egy idős embernek milliókat megér támogatni a költő nem létező csontjainak újratemetését, egy másik megszállott eladta a házát, hogy beszállhasson a szertartás költségeibe, és akadtak kanadai magyarok, akik egy 300 személyes repülőt béreltek, hogy jelen lehessenek a júliusra tervezett temetésen.

Most már kezdem érteni Orbán Viktor keleti vágyódását. De sajnos az sem kecsegtet több sikerrel, mint az elveszett magyarok megtalálása.

Úton

Lehet, most már kellene szólni a kedves vezetőnek, hogy nincs választási kampány. Momentán időközi választás sem fenyegeti a Fideszt, ahol újabb vereséget szenvedhetne. S talán azt is meg lehetne említeni neki, hogy állandó harcra sincs szükség. Fölösleges ellenségeket keresni (és gyártani) egy olyan pályán, ahol - bármilyen szomorú - pillanatnyilag egyedül játszhat a csapatával. Most beköszönthetne a nyugalom, a kormány kormányozhatna, vezetője pedig megpihenhetne egy kicsit, talán országépítő terveket is kovácsolhatnának.

Ehelyett Orbán Viktor folyamatosan úton van. Az még önmagában nem lenne baj, hogy az ország legkülönbözőbb pontjain bukkan fel, hiszen a jó király - ha nem is álruhában, de - mindig tartja a kapcsolatot az ő népével, hátha javíthat a megítélésén. Csakhogy ezeken a látogatásokon állandóan ígér is. Százmilliárdos beruházásokat, meg olyasmiket, amiknek a megvalósítása erősen kétséges. Miskolcon négy éven belül nélkülözhetetlen autópálya építésével kecsegtetett, előtte Sopronban egy olyan autóúttal, amihez át kell fúrni a város egyik dombját is. Az időközi választások előtt Veszprémben és Tapolcán is nagyszabású fejlesztést helyezett kilátásba, de mivel a fideszes jelölt egyik helyen sem győzött, egyáltalán nem biztos, hogy lesz belőlük valami.

Közben a teljes lakosság előtt is elhúzzák a mézes madzagot, jövőre csökkenhet a személyi jövedelemadó, nőhet a családi pótlék és még a sertéshús áfája is kisebb lesz. Ami mind nagyon kedvező, csak éppen a mögöttük meghúzódó szándék kérdéses. Úgy látszik, mintha már három évvel az esedékes választás előtt mindent egy lapra tennének fel. Most kell megnyerni az embereket, hogy mire a voksolásra szólítják őket, a többségnek már semmilyen kételye ne legyen, csakis és kizárólag a jelenlegi rendszer meghosszabbítása lehet a jövő.

Az idősebbeknek deja vu érzésük lehet. Mintha egykor - az átkos időkben, egész más helyzetben - már átélték volna ezt. A Központi Bizottság határozatba foglalta, amit a nép körében gyakran megforduló első ember (titkár) elképzelt, oszt' jó napot. Emlékszünk, mi lett a vége.

Orbán most úton van. De lehet, hogy útban lesz.