Politikai párhuzamok

Publikálás dátuma
2015.04.18. 10:40
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/PASCAL LE SEGRETAIN
Keresztülhúzták az elképzeléseimet. Nem teljesen csak részben, de a politikában ez gyakran előfordul, Nyelvtanilag sincs teljesen rendben a mondat. Keresztülhúzta, így egyes számban a helyzet, és feje tetejére állították többes számban, a politikusok. Azt a tételt állítottam föl magamban, hogy pillanatnyilag van valami hasonlóság kis hazánk és Franciaország között. Kellemetlen hasonlóság.

Nálunk ugyan még csaknem három évünk van az esedékes parlamenti választásokig, de a kétségtelen szélsőjobboldal máris azzal fenyegeti az elvben centristának mondott, de rokonszenveivel néha a Jobbik felé húzó Fideszt, hogy megelőzi. A kettőjük különbsége csupán néhány százalék. Különbség még, de a határvonal lassan közelít egymáshoz. Franciaországban nem virtuális választáson, hanem igazin (csupán helyhatóságin), az ottani ugyancsak szélsőjobboldali Nemzeti Front, a szintén centristának mondott UPM-et, Nicolas Sarkozy pártját még nem szorongatja, de már a nyakában nyargal. Tetemes különbséggel, mégis a nyomában jár. Marine Le Pen mozgalma viszont már megelőzte a francia baloldalt, jóllehet kozmetikázással próbálkoznak még baloldali frontról beszélni, az ottani szocialisták és távoli rokonaik már a harmadik helyen kullognak.

"Jelentéktelen közjáték"

Nálunk, ha összeadjuk az MSZP-t, a mögötte igyekvő Demokratikus Koalíciót és a többieket. körülbelül hasonló következtetésre juthatnánk. Ebből vontam le kétségtelenül azt az elhamarkodott következtetést, hogy a fasizmusból immár hét évtizede kikecmergett ország, és a pétainizmust legyőző nyugat-európai hatalom, csaknem hasonló gondokkal küszködik, mindkettőnek egyaránt jelenlévő szélsőjobboldali rémmel kell szembenéznie. Mégsem egyformán, - ez volt az én személyes tételem -, mert a gallok mögött mégis ott a több évszázados demokratikus hagyomány, és éppen azért, mert a vérükben ott a demokrácia, ha küzdelmesen is, de boldogulhatnak.

Ezt a tétet, ha teljesen még nem cáfolta is meg, de kezdi keresztülhúzni a valóság. Két egészen meglepő példa is látszik bizonyítani. Egy öregúr, részint szenilis is már, most a napokban újabb botránnyal állt elő. Amit már legalább ötször mondott, és ami miatt már többször jogerősen el is ítélték, ismét kijelentette, hogy a holokauszt és általában a gázkamrák gyakorlata „jelentéktelen történelmi közjáték volt”, miért kell ekörül még manapság is ekkora lármát csapni. Az öregúr Jean-Marie Le Pen, a francia Nemzeti Front megalapítója, a mai napig is díszelnöke. Súlyosbítja viszont a helyzetét, hogy édes leánya, Marine Le Pen örökölte tőle a pártelnökséget, ő ma az FN nagyasszonya.

Nem csak az a baja, hogy a papa fecseg, az is, őnagysága azzal a kényes fölállással néz szembe, mint nálunk Vona Gábor, a Jobbik elnöke. Görcsösen kell bizonyítania, hogy a Front nem neonáci, előfordulnak benne gondolat maradványok, azok azonban csak véletlenek, a párt egészében megjavult. A papa harciassága semmivel sem több, mint a Duna-parti cipőket megbecstelenítő Kulcsár Gergely „csínyje”. Marine Le Pennek ugyanúgy igyekeznie kell meggyőzni a közvéleményt, hogy a Front dehogyis náci maradvány, mint Vonának iparkodnia, ez már más párt, mint amilyennek indult, úton van a demokrácia felé. Franciaországban azzal súlyosbítva, hogy az édesatyát kell megtagadni, kijelenteni, a Front mai támogatóinak a többsége, őszintén szembefordult az alapító eszmékkel.

Putyin "szerelme"

Akad természetesen Franciaországban is, mint nálunk, aki hajlandó elhinni is ezt, az eset mégis földúlta a közéletet. És akkor váratlanul megint robbant egy friss, az eredetében kicsit régebbi, alig egyéves botrány, amely eléggé erősen megrendítette a kozmetikázó szándékot. Kicsit emlékeztet ez is a honi, magyar viszonyokra, és éppen frissessége miatt időszerű is. Vonáék vonzalma, egészen nyílt rokonszenve Putyin oroszországi mozgalma iránt.

Az orosz elnök budapesti látogatása után lett nyilvánvalóvá ez, a cinkosságnál is több rokonszenv. Arra nálunk egyelőre még nincsenek adatok, hogy ez az egy húron pendülés jár-e anyagi vonzattal, a Szajna partján viszont igen. Pedzegették már tavaly is, de most, március vége és április eleje fordulóján szaporodnak a tények. Jó két éve, amikor elkezdődött Ukrajnában az oroszok Krím félszigeti inváziója, Marine Le Pen önnön ösztöneire hallgatva tudatta Moszkvával, Putyin környezetével, hogy szemben a Nyugat egészének meghökkenésével, a szívük-lelkük Moszkva oldalán. Konsztantyin Rikov, az orosz törvényhozás egyik hangadó képviselője, (Marine Le Pennek személy szerint csak Kosztya), a főnök sugallatára azt üzente a francia Nemzeti Front elnökének, örömmel vennék, ha a nagyasszony személyesen tenné tiszteletét a Krímben, a nagyvilág előtt tüntetőn támogatva az akciót, akad Nyugat-Európában, aki fönntartás nélkül a Kreml oldalán áll. „Nagy szükség volna rá…”, győzködték Moszkvában Rikovot, érje el. A látogatás amúgy nem jött létre, mert Marine Le Pen országát járta, javában dúlt már a francia helyhatósági választások kampánya, nem hiányozhatott. Ellenben megérkezett a pártelnök asszony támogató üzenete, hivatalosan is elismeri a Krímnek az Oroszországhoz csatolt népszavazás eredményét, „az értékekről közösek, Franciaországnak érdeke, hogy a ’Nagy-Európa eszmét’ támogassuk, a civilizációnk azonos”. Amióta megtörtént ez a kapcsolatfölvétel idestova egy esztendő telt el, és mostanában szivárognak ki a megerősítő részletek.

Milliók a bankszámlára

A csöndes alku nem ingyen jött létre. Tavaly novemberben az Első Cseh-Orosz Bank kilenc millió euró kölcsönt utalt át a francia Nemzeti Front folyószámláira, mert a választási hadjárat rengeteg pénzt emésztett föl. Azokban a napokban tartotta vezetőségválasztó kongresszusát a Front, imponáló többséggel ismét Marine lett az elnök. Az ünnepélyes kongresszuson ott tapsolt a lelkes küldöttek között a moszkvai hatalom két ugyancsak boldog megbízottja is. Nem annyira a részetek pikáns jellege miatt foglalkozik annyira a francia minőségi sajtó az új Le Pen jelenséggel, hanem mert valóban kezd a politikai élet egyik kulcskérdésévé válni. A két hangadó hírforrás, a Le Monde és a Le Figaro azzal érvel a téma napirenden tartása mellett, hogy a közéletnek egyik alapvető problémájáról van szó. Sorozatosan követik egymást Franciaországban az országos és helyi választások, a jobboldalon el kell dönteni, pontosan ki hol áll, hogyan lehet a legeredményesebben megközelíteni a társadalom legkülönbözőbb rétegeit. A Le Monde azt írta, hogy Marine Le Pen elszánta magát, minden áron megőrzi a Nemzeti Front szélsőjobboldali jellegét, ugyanakkor számot vetve a közhangulattal, „dediabolizálni” törekszik pártját, vagyis amennyire csak módja van rá, megszabadítani „pokolfajzat” hírnevétől.

Vagyis pontosan ugyanaz a szándék, mint Magyarországon a Jobbik, és személyesen Vona Gábor törekvése. Azzal a lényeges különbséggel, hogy noha kétségtelenül sok a hasonlóság, a társadalom eltérő jellege és összetétele, demokratikus hagyományai miatt, Marine Le Pen van könnyebb helyzetben. A mögötte álló párt, a társadalom megfertőzött rétegei nagyobb intellektualitást képviselnek, neki Vonánál és a Jobbiknál sokkal fontosabb a különbségtevés. A helyzete viszont annyiban kényesebb, hogy édesapjáról van szó, ugyanakkor a mögötte álló parlamenti gárda szellemi fölkészültsége más minőséget képvisel. Ezért nyilvános állásfoglalásai is mind elszántabbak, ma már ott tartanak, hogy a médiában nem habozik kijelenteni, mind formáját, mind tartalmát tekintve elszántan szakított édesapjával.

Magyarországgal azonban van egyéb kényszerű egybeesés is. A politikai mezőny közepén Párizsban ott az úgynevezett középpárt, az UMP, a Népi Mozgalmak Szövetsége, amelynek a gyökerei még de Gaulle tábornokhoz nyúlnak vissza, és a társadalmi háttere is inkább centrista jellegű. Jelenlegi vezére, a nevében is magyar eredetű Sarkozy, minden követ megmozgat, hogy a politika egyetlen jobboldali erejeként szerepelhessen, akárcsak nálunk is görcsösen erre igyekszik Orbán Viktor. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a Fidesz az eredetét nem tudja, de nem is akarja Antal József MDF-jéből származtatni, sőt éppen szakítani igyekszik ezzel a kínos hagyománnyal. „Tiszta” jobboldali jellegét hangsúlyozná, inkább horthysta szellemi örökségét emelné ki.

Mások a hagyományok

Csakhogy az úgynevezett nemzeti jelleget elvitatja tőle a Jobbik, amely képes vonzani nagyobb választó rétegeket is. Bármilyen különösnek tűnhet is föl, Sarkozynek bizonyos mértékben hasonló dilemmával kell szembenéznie, Csak valamivel finomabban. Ha megőrizni óhajtja választói tömegtámogatását, kényszerűen udvarolnia kell a Nemzeti Front megfertőzött követőinek, ezért, ha magyar netán kirándul a francia sajtóba, hasonló jelenséggel szembesül, mint idehaza Orbán. Azzal a gyanakodással, hogy Sarkozy finom eszközökkel ugyan, de udvarol Marine Le Pen követőinek. A pártja most ugyan eléggé lényeges különbséggel megelőzte a Nemzeti Frontot, a helyhatósági választásokat behozhatatlan fölénnyel nyerte meg, decemberben azonban újabb, regionális választások lesznek, más szabályokkal. A többségi rendszert az arányosság követi, a Le Pen tábor nem csupán veszélyes vetélytárs lehet, fenyegető ellenfél is, amely már csakugyan ostromolhatja a Sarkozy-párt vezető helyét. Ezért a volt államfő kénytelen mind kegyetlenebb olyan gyanúsításokkal szembenézni, hogy kacérkodik a Nemzeti Fronttal, a szélsőjobboldal érvrendszerei felé sompolyog, hajlamos maga is az ördöggel cimborálni, csakhogy ne sérüljenek korlátlan vezéri ambíciói.

A francia politikai-társadalmi hagyományok azonban más jellegűek, mint a Duna-partiak. A republikánus meggyőződés ott több évszázados örökség, még a Hitlerrel cimboráló Pétain marsall is ragaszkodott hozzá. A Sarkozy vezette UMP egész jellegében más jellegű, mint az Orbán személyéhez igazított Fidesz. Ott valamennyire illik még de Gaulle hagyatékát őrizni, és bizonyos mértékben mentesülve a nemzedéki elfogultságoktól, jelen van benne az a valamennyire fiatalabb korosztály, amely közvetve Pompidou korszakát átörökítve, az UMP-ből hiteles konzervatív pártot teremthet. Sarkozynek már most olyan vetélytárssal kell számolnia, mint Alain Juppé volt külügyminiszter, aki az elkövetkező hónapokban veszélyes ellenfél lehet a 2017-es államfői választásokon. És jóllehet nálunk keserves azzal az eshetőséggel számolni, hogy a francia baloldalt kétbalkezességei esélytelenné tehetik az Élysée-palota 2017-es öröklésére, ha a Nemzeti Front iránt elszánt Juppé az ottani fölülkerekedő, tisztes jobboldali konzervatív erő, az Angela Merkellel egyívású folyamatosság juthat szerephez Párizsban is. Marine Le Pen és Nemzeti Frontja rovására.

Európának sem mindegy.

Szerző

A háborúk iszonyata

Publikálás dátuma
2015.04.18. 10:36
Aida és apja, az etióp király konfl iktusba kerülnek egymással (Boross Csilla, Fokanov Anatolij) FORRÁS: OPERAHÁZ
Erőteljesen szól az Aidában a Bevonulási induló, igencsak fölerősödik a zene, szinte szétveti az Erkel Színház falait. Érkeznek ugyanis a győztes egyiptomi seregek, akik jelentős győzelmet arattak az etióp csapatok felett. Jön a diadalmas hadvezér, az opera főhőse, tenorja, Radames is, hogy learassa a babérokat, ünnepeljék, ahogy csak belefér. 

Ez az opera egyik leghíresebb jelenete, tömegeket mozgat, bizonyos szabadtéri előadásokban még szerencsétlen elefántokat is a színpadra szoktak masíroztatni. Ilyenkor általában tobzódik a pompa, a jelmeztervező alaposan kitehet magáért, fényűző ruhákkal viríthat, a balettkar is nagy létszámmal, látványosan tündöklő koreográfiával bedobható. Szóval jöhet a színpadi tűzijáték, a revü, az esztrád, és a közönség nagy-nagy tetszése.

Mohácsi János, aki először rendez operát, valami egészen mást csinál. Nála a győztes hadsereg jelentős része elcsigázottan holt fáradt, végletekig elgyötört, testileg és lelkileg egyaránt súlyosan megsebzett. A katonák arca is véres, a ruhájukon átütnek a testnedvek, lerongyolódottak, és alig vánszorognak. Többeket hordágyon kell cipelniük azoknak, akik maguk se nagyon bírnak lépni. Van, akinek fél keze, fél lába hiányzik. Miközben fenségesen harsog a zene, és az otthon maradt polgárok, a király és kísérete magasztosan ünnepelnek, elvánszorog előttük a győztes, de mégis szinte a lelkét kilehelő meggyötört csapat, és ez hihetetlen disszonancia, eszelős feszültség. Mohácsi ahelyett, hogy tetszetős show műsort csinálna ebből a jelenetből, megmutatja a mindenkori háborúk iszonyatát, azt, hogy az egyik oldalon sem maradéktalan a boldogság. Mindkét térfélen vannak áldozatok, visszafordíthatatlan tragédiák, szerencsétlenné tettek, és lehet, hogy a felsőbb körök diadalt ülnek, de a lentebb lévők belerokkannak a nagy győzelembe, és persze a vereségbe egyaránt.

Mohácsi még azt is megmutatja, hogy a túlméretezett díszszemle közepette a foglyul ejtett etiópokkal mennyire cudarul bánnak, elaljasultan verik, rugdossák, látványosan demonstrálva, magukból kikelve, gyűlölik őket. A győztes oldalon is felmondták már az idegek a szolgálatot. Az embertelen háború szinte automatikusan is embertelenséget szül, ami amúgy már beivódott a zsigerekbe, és mindenféle fennkölt szózatok dacára, kérdéses, hogy mennyire lehet szabadulni tőle. Mohácsi nagyon tud úgy tömeget mozgatni, hogy annak súlyos jelentése is legyen, ne váljon üres dekorációvá. Ilyen az a jelenet is, ami előtt háborúba indulnak a katonák, és feláldoznak egy szűzlányt. Magasztos és barbár cselekedet ez egyszerre. A lányt alakító balett táncosnő, Bodor Johanna érzékletes koreográfusi intenciói szerint, fájdalmasan vonaglik, tán még megtiszteltetésnek is veszi, hogy a hazája érdekében éppen vele történik ez, de közben az arcán, és csaknem minden mozdulatában, ott a rémület, és az iszonyatos kétségbeesés, amikor erős kezek üdvrivalgások közepette magasba emelik, és akárhogy is vesszük, örülnek a halálának. Megint itt a pokoli disszonancia, és a valójában értelmetlen emberhalál.

Mohácsi azonban nem hagyta ott a keze nyomát ennyire markánsan a produkció egészén. A megoldások többsége lényegében hagyományos, legfeljebb kicsit jobb színészi teljesítményt nyújtanak az énekesek, mint ahogy megszoktuk. Tán ezért sem volt az általam látott előadáson olyan nézői ellenállás, szünetben való nagy létszámú távozás, mint Zsótér Sándor A bűvös vadász rendezése esetén. Ő az egész produkción végig vonuló, izgalmas, de vitatható koncepciót alkalmazott, Mohácsi feltehetően kompromisszumot kötött, valamennyire megújította az énekesek színészi eszközeit, de azért jobbára hagyta őket lecövekelt lábbal szerepelni.

Két estére az előadást lemondó olasz vendégművész helyett, a világ egyik legnagyobb tenorja, Johan Botha vállalta a beugrást. Roppant méretű ember, igencsak eltestesedett, emiatt nehezen is mozog, így sejthető volt, hogy senkit nem fog lejátszani a színről, néhány gesztusra, arcrezdülésre szorítkozik az alakítása, és amikor például ki kell szaladni, az bizony már nehezen megy. De el lehet ezt felejteni, mert a hangja fenomenális, és nemcsak az, ahogyan ki tudja ereszteni, ahogy végtelenül árad és árad, hanem az is, ahogyan képes belesűríteni mindent. Hihető, hogy múlhatatlanul szerelmes, hogy összeroppan a haza szolgálata és etióp rabszolga kedvese közti feloldhatatlan konfliktusban, miközben nem hajlik, nem törik a gerince, halálra ítélten, sziklasírban is megmarad a tartása, és lángoló szerelme. Teljesítménye inspirálja a szereplőtársait, önkéntelenül is húzza őket felfelé, bizonyos pontokon az előadás extatikus hőfokra jut. Az Aidát megformáló Boross Csillán is érződik, hogy csúcsformáját futja, szinte megfoghatóvá teszi a múlhatatlan örök szerelmet, és a pokoli kínt, amikor, apja felbujtására, aki az etióp király, kiszedi a haditervet Radamesből, így az általa legjobban szeretett embert teszi árulóvá.

Kesselyák Gergely karmester teret ad az őrült nagy szenvedélyeknek, szárnyalhat a zene, szétrepedéssel veszélyeztetve az ódon falakat. De mindig sikerül megállni a giccshatáron, semmi nem válik csöpögősen nyúlóssá. Az egyiptomi király lányaként, aki szintén szerelmes Radamesbe, Gál Erika féltékeny, ármánykodó kígyó, majd magába roskad amiatt, hogy végül is miatta hal meg a két szerelmes. Etióp királyként Fokanov Anatolij féltő apa, megalázott ember, a rabsorsából mindenáron, akár nemtelen eszközzel is, szabadulni akaró hadvezér.

Remete Kriszta elegáns fekete ruhái, rajtuk a hatalmas, megvillanó arany ékszerekkel, érzékeltetik a pazarlást, megint csak kontrasztot alkotva a háború nyomorúságával, a katonák átvérzett egyenruhájával. Khell Zsolt díszlettervező nem csukja szűk, sötét sziklabörtönbe a halál előtt összeboruló szerelmeseket. Tág körülöttük a tér, mintha meg is szökhetnének. De nem feltétlenül rácsok alkotják a börtönt, sugallja az előadás. Rácsok nélkül is itt van az körülöttünk, bennünk, ebben a világban potenciális halálra ítéltekként létezünk. Reményt keltő, hogy még ilyen közegben is kialakulhat ekkora nagy szerelem. Szerencsére az Aida, Verdi halhatatlan zenéje, arról is regél, hogy a legpokolibb reménytelenségben is tobzódhatnak a nagy érzelmek, és jelen lehet a szépség.

Szerző

Az ember, akit a bosszú inspirál

Publikálás dátuma
2015.04.18. 10:11
FOTÓ: BÖSZÖRMÉNYI PÉTER
Peter Strickland brit filmrendező legújabb alkotása, a The Duke of Burgundy a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, hamarosan országos moziforgalmazásba is kerül. Két leszbikus nő történetét meséli el, s ezzel a hatalom társadalomrajzát kívánja ábrázolni. A film rendezőjével Magyarországon forgatott filmje kulisszatitkairól és értelmezési lehetőségeiről beszélgettünk.

- Első játékfilmje, a 2009-es Varga Katalin balladája kis költségvetésből készült. Hogyan fogadta a filmszakma, amikor úgymond laikusként megkereste őket?

- Némi fenntartással, de ez nem meglepő. A nagybátyámtól örökölt pénzt is beleöltem a film költségvetésébe. Szinte teljesen felőrölt, hogy minden pénzem filmkészítésre ment, sokáig úgy tűnt, majdnem teljesen hiába. 1992 óta próbáltam betörni, de tizenhat évig hiába próbálkoztam. Nagyon örültem, amikor végre sikerült megvalósítanom az első filmemet, a Varga Katalin balladáját. El sem hittem akkor, hogy valóban az én filmem az, amit a berlini filmfesztiváltól kezdve mindenhol ajnároznak. Azóta megnyíltak a kapuk, szóval a türelem és a kitartás célravezető.

- Akkor azt mondta, a sok nehézség után már nem vágyik újabb film elkészítésére, átlagéletet szeretne élni.

- Semmi nem ment igazán gördülékenyen az első egész estés filmem létrehozásában. Lényegében nagyon balszerencsés alkotófolyamat volt, számtalan negatív tényező bukkant fel napról-napra. Akkor úgy éreztem, ennyi viszontagság után normális életet szeretnék élni. Nem volt házam, autóm és akkor még semmi kézzelfogható sikerem.

- Új filmje, a The Duke of Burgundy két leszbikus nő kapcsolatán mutatja be a hatalom lehetséges értelmezéseit. Miért éppen ezt a formát választotta?

- Azt mindenképpen le kell szögeznem, hogy ez egy nagyon átlagos történet. Ez a két nő akár két férfi is lehetett volna. A cselekmény elsősorban a szexuális aberrációkra, a dominanciára helyezi a hangsúlyt. A központi kérdés a deformáció. Mindenkiben ott él a hatalmaskodásra való hajlam, éppúgy, mint a kiszolgáltatottság tulajdonsága. Milyen érdekes ez az irányítási vágy, nem? Ez amúgy a filmkészítési folyamatot is tükrözi, hiszen ott is vagy irányítasz, vagy neked mondják meg, hogy mit kell tenned.

- Tudatosan nincsenek férfiak ebben a világban. Pedig éppen őket, az „erősebb nemet” vélnénk dominánsabbnak a nőknél.

- Talán vannak férfiak a következő faluban, de ott, ahol a film játszódik, valóban nem él egy férfi sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy a film kizárólag a nőkről szól. Ebben a filmben nem a nemek számítanak, sőt tulajdonképpen a szexuális kapcsolat is másvilági, mintsem tényleges. Egyébként nem titok, hogy az 1970-es évek úgymond softcore-filmjei előtt szerettem volna tisztelegni. Mégis az én munkámban más kontextusba kívántam helyezni a jelenséget, amiről beszélünk.

- Talán azért hiányoznak a filmből a férfiak, mert elítéli őket?

- Nem, semmi gondom velük, elvégre én is férfi vagyok! Persze erre csak közhelyeket tudok puffogtatni: a nők, a férfiak körében is vannak olyanok, akiket szeretek és megint mások, akiket nem szívlelek. Ez van.

- Filmje megosztotta a nézőket. Több vetítésen sokan felháborodottan kijöttek a vetítőteremből, mások állva tapsolták.

- Szeretem, amikor extrémek a reakciók. Hogy zavar-e? Nem hinném. Persze nem úgy rendezem meg egyik jelenetet sem, hogy az lebeg a szemem előtt, hogy másfél évvel később majd a vetítésekről kiviharzanak a nézők…

- A The Duke of Burgundy jelenetei kegyetlenül jól megrendezettek. Formális képzésben viszont nem volt része soha.

- Valóban nincs papírom arról, hogy filmrendező lennék. Rövidfilmekkel kezdtem a pályám, megspórolt pénzből kis játékfilmeket raktam össze. Konkrétan a szobámból kezdtem, egyre közelítve a mozivászon felé. Nem vettek fel filmművészeti iskolába. Akkor sértődötten úgy jöttem ki az épületből, hogy azt mondtam magamban: baszódjatok meg! Aztán húsz évembe telt még valóban ezt mondhattam. Érdekes, hogy a Varga Katalin balladája is tulajdonképpen egy bosszútörténet. Mielőtt nagyon elkanyarodnék más felé, szerintem a rendezést tanulni kell, de nem feltétlenül egyetemen.

- Teljes egészében Magyarországon forgatta a filmet. Nemzetközi viszonylatban nem számít költségesnek a film, ezért gondolom rohamtempóban forgattak.

- Huszonnégy napig forgattunk, plusz egy extra napunk volt. Egy vidéki kastélyban, a Kádár-villában forgattuk a legtöbb jelenetet, de a Bükkben és egyéb helyszíneken is voltak forgatások. Magyarország ritka szép hely, vétek lett volna ezt eltitkolni. Sok magyar dolgozott a filmünkben, a hazai terepen mozgás megkönnyítette a munkát. Köszönettel tartozom a film producerének, Kemény Ildikónak, de néhány szereplő mellett a vágó, a látványtervező és a jelmeztervező is magyar volt.

- Van még jövője a művészi erotikus filmeknek A szürke ötven árnyalata körüli felhajtás óta?

- Amikor az 1980-as években felnőttem, nagy siker volt a 9 és 1/2 hét című film Mickey Rourke és Kim Basinger főszereplésével. Ez legalább annyira rossz volt, mint A szürke ötven árnyalata. Minden kornak megvannak a maga botrányfilmjei. Azt persze soha nem lehet tudni, hogy azonos időben készült és hasonló témát érintő filmek közül melyik marad fenn az utókornak.

- Sok egyéb film járta körül azokat a témákat, amelyeket a filmje érint. Tud még valami újat adni a történet?

- Bízom benne! Ahogy említettem, a 70’-es évekbeli zsánerbe szerettem volna helyezni a történetet, de a valós törekvés az volt, hogy a karakterek mögé nézzünk. Szerettem volna leásni a lelkük mélyére, látni őket szex közben, alvás közben, pizsamában vagy éppen fogmosás során. Általános érvényű filmet szerettem volna létrehozni.

- Évek óta Magyarország az otthona. Most elkíséri a filmjét a külföldi bemutatókra, ha nem tévedek.

- Pontosítanék: valamennyire még itt élek, de szeretnék visszaköltözni az Egyesült Királyságba. Angol vagyok, honvágyam van!