Előfizetés

Szóvivők és bírálók

Természetellenesnek tűnhet, mégis természetesnek találom, hogy az ellenzékinek mondott tévé és rádióadókon időnként párbajt vívnak az éppen regnáló kormánytábor szóvivői, és az őket néha csakugyan kíméletlenül faggató műsorvezetők. Normális demokráciában nincs ebben semmi rendkívüli, néha még a mienkhez hasonló "illiberális" demokráciában sem, ahol pedig nem egészen felhőtlen a viszony a hatalom és a sajtó között. napról napra tapasztaljuk, hogy a kormányzat "sajátos" eszközöket vesz igénybe az ellen oldal fékezésére. Korlátlanul szórja a pénzt a maga vélt igazának a terjesztésére, nem ismer költségvetési korlátokat, miközben a szemben állókra igyekszik bilincseket rakni. Az meg érthetően szembeszáll ezzel, nem csupán a maga helyzetének a védelmében, hanem éppen a demokrácia érvényesítéséért.

Mindezt nem elvont elméletek juttatták eszembe, hanem az a szópárbaj, amelyet az ATV Egyenes beszéd című adásában Kovács Zoltán államtitkárral Simon András vívott. Ha netán magyarul értő nyugati néző hallgatott bele a műsorba, zokszót sem ejthetett, olyannyira kulturált volt a beszélgetés, akár meg is hökkenthetett, mit kifogásol a nemzetközi sajtó, nálunk sem "becstelenebbek" a körülmények, mint bárhol másutt Európában. De ha beletekint a kincstári agitációba, joggal kezdhetne kételkedni. Nem ismerjük még igazán a vasárnap éppen csak elindult adókat, elődeiket azonban igen, ahol a kormányoldal és a szemben állók vitái már csak azért sem lehetettek parázslók, mert a baloldal netán meghívott embereit gyakran megalázón lekezelik, méltatlan jelzők kíséretében konferálják föl. Kovács szóvivőnek viszont soha kételye sem lehetett afelől, hogy vendéglátói tisztességesen fogadják, még akkor is, ha faggatóik netán nem is mindig tanúsítanak kíméletet kérdéseikkel.

Aki belenéz az osztrák, a német, a holland, vagy a francia adókba, azokban sem találhat mást. Nem volt meglepő, hogy Simon András egyes kérdéseire a szóvivő némi mosollyal az ajkán válaszolt, azt kifogásolta, hogy az ellenzéki sajtó igen gyakran "fantasztikus föltételezéseket" közöl a kormányzat szándékairól, túl nagy a "fantáziája", lett légyen szó az üzletek vasárnapi nyitva tartásáról, a paksi nukleáris erőmű jövőjéről, vagy más ügyekről.

Ott van például a paksi példa. A Financial Times azt szellőztette, hogy az Európai Unió nem nézi jó szemmel az oroszoknak egyoldalúan biztosított egyes előnyöket, mire az államtitkár megpróbálta úgy minősíteni az angol lapértesülést, mint valami "felületes gonoszkodást". Hamarosan kiderült azonban, hogy idehaza egy héten keresztül hallgattak arról, ami "odakünn" már téma volt. A szóvivő minősített: egyes honi redakciók felelőtlenül kombinálnak, firkálnak arról, ami az eszükbe jut. Mintha egy kalap alá lehetne vonni az elemző, forrásaikra kényes újságokat, a szenzációra "hegyező" bulvársajtóval.

Pedig itt is, éppen a demokrácia szellemiségét követve, nem volna szabad szándékosan szembeállítani az úgynevezett „komoly orgánumot’” a "fecsegővel", mert a demokráciában mindegyiknek megvan a maga szerepe. Az olvasóközönség sehol sem homogén, éppen ellenkezőleg: megosztott érdeklődés, fölfogás, sőt, műveltség szerint is. Frankfurtban van, aki a „véresen” komolynak hitt konzervatív Allgemeine Zeitungot olvassa, az ottani baloldali, a szocialistákhoz közelebb álló Rundschaut, és függetlenül politikai meggyőződésüktől, mások a nem annyira szenvedélyes, inkább az érdekességeket kereső bulvárlapot. Általános gyakorlat, hogy az utóbbiak gyakran keresettebbek, de a tájékoztatásban a szerepük nem föltétlenül lenézettebb. A német Die Welt nem tartozik a túlzottan harsogónak tartott orgánumok közé, de a lapot kedvelő olvasó miért volna igényesebb vagy igénytelenebb egy másik német állampolgárnál? A franciáknál az igényesebb tájékozódó nyilvánvalóan a Le Monde-ot vagy a Le Figarót olvassa, akár papíron, akár az interneten, de a régi tekintélyéből lassan veszítő France Soir sem alacsonyabb rendű, egyszerűen más igényt elégít ki.

Gyakran megtörténik, hogy a legenda szerint komolyaknak elkönyvelt hírlapok akár hiteles forrásként is idézik egyes bulvárok értesüléseit, munkatársaikat nem kezelik kevésbé fontosaknak, hiszen a demokrácia eleve sokszínű. Sem a sznobizmus, sem a hitelesnek vélt rátartiság nem indokolhatja a lenéző különbségtevést. Egy nyugat-európai országban már a megkülönböztetés gyanúja is bántó. Így van ez a Lajta túlpartján, Ausztriában is, ahol a Die Presse semmivel sem arisztokratikusabb a körúti Kuriernál.

Az a baj, hogy Kovács Zoltán szóvivőként igyekszik idehaza erőteljesen általánosítani. A sajtó hitelességét, az újságíró felelősségét nem csupán a vezető orgánumok és a bulvárlapok minőségi különbségeire értelmezi. Ami alapvetően igaztalan, de ő általában kiterjesztené a nyilvánosság egészére is. A gyakorlatban pedig - akár tetszik a hasonlat, akár nem -, ez a nézet, korábbi évtizedek fölfogását követi, amikor is a funkcionáriusok eléggé tekintélyes köre mint szükséges, de „kártevő jelenségként" beszélt a sajtóról.

Nem volna jó ide visszatérni!

Az elátkozott Nemzeti Múzeum

A nemzeti imádság mellett a magyar nemzeti összetartozás legfontosabb jelképének nevezte a nemzeti zászlót és címert a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke hétfőn Szombathelyen. A más néven Szász Jenő Megélhetési Központ konferenciáján a névadó emlékeztetett: mostantól március 16. a magyar zászló és címer emléknapja. Csak azok a közösségek lehetnek sikeresek, amelyek az összetartozás jeleként megadják nemzeti szimbólumainknak a tiszteletet. Ám az önnön magyarságteljesítményükben tobzódók tesznek arra, mit hirdetnek.

2000. január 3-án „Ágyúszó, tapsvihar és olasz zászlók fogadták az ereklyét” címmel írtam a koronázási jelvények szilveszteri múzeumi kizsuppolásáról. Ugyanis ott, és akkor Itália lobogóját fújták a fényes szellők, mert egyetlen bőmagyar sem vette észre, hogy fordítva akasztották ki a trikolort.

Erre mi történt most március 15-én? A múzeum lépcsőjén egy világnagy (tízen tartották) sütistálnak tűnő címerrel mórikáltak a műsorozók. Az átok itt is megfogant: fordítva festették fel az egészet. A sávos mező helyet cserélt a kettős kereszttel. (Alatta sem hármas halom, sem korona - leginkább egy focipályára kitett dohányzóasztalnak tűnt a kereszt talpa.) És persze a szent koronán a kereszt is rossz irányba biccentett.

Hát így hogyan lesz itt összetartozás, polgártársak?

Erős

Időről időre kiderül, hogy semmi sem úgy volt. Nekünk, akik hosszabb-rövidebb ideje élünk ebben az országban, rendszeresen azzal kell szembesülnünk, hogy nem igaz, amit átéltünk. Hogy rosszul emlékszünk, hogy tévedtünk, amikor azt hittük, az volt az életünk.

Az ünnepeken különösen kell figyelnünk. Ilyenkor, a nagy beszédekből tudjuk meg, hogy mi történt egykor. Azt mondja például a kedves vezető, hogy a rendszerváltás után húsz év kellett ahhoz, hogy megtanuljuk, össze kell fognunk. Hiszen csak az utóbbi években "kezdett el kovácsolódni" ismét "egy erős magyar nemzet". Nem említette, hogy mindez a 2010-es kormányváltásnak - és semmi másnak - köszönhető, de megtette helyette egyik legjobb papagája - mit nem mondunk: tanítványa -, Rogán Antal. A frakcióvezető szerint ugyanis "2010 előtt sem az ország, sem a nemzet nem volt szabad". Már legalábbis - tette hozzá - abban az értelemben, ahogy az 1848-as 12 pontban megfogalmazták, bármit jelentsen is ez. De ez még nem elég. A Belváros dicső múltú egykori polgármestere négy dátumot állított sorba: 1848, 1956, 1989, 2010. Ami nem kevesebbet jelent, hogy a dicsőséges fülkeforradalom egyenrangú azokkal a sorsfordító évekkel, amelyek valóban a magyar történelem aranylapjaira tartoznak.

Így történhetett, hogy Magyarország csak most lett "erős, magabiztos, nyugatias ország". Ami 2010 előtt volt, az a Fidesz új történelmi tanítása értelmében nem számít. A jelek szerint még Orbán Viktor emlékezetes beszéde sem, amellyel egyedül küldte el a szovjeteket Magyarországról. Nem számít az ellenzéki kerekasztal, a NATO- és EU-tagság, sőt még az első Orbán-kormány ténykedése sem érdemes a méltatásra. Hiszen a magyar nemzet, a magyar emberek csak 2010 óta állnak ki keményen. Már legalábbis az új kázus értelmében. Jó, ha mostantól ehhez tartjuk magunkat.

Van persze ennek az egész történelemhamisításnak jó oldala is. Hiszen ez azt is jelenti, hogy 2010-ben újjászülettünk, minden csak azóta érvényes. Ezen az alapon a kedves vezető és csapata lassan feltalálja az örök élet csodaszerét is. Minden akkor kezdődik, amikor ők mondják.

Ezért együtt kívánhatjuk a múzeumkerti nagygyűlésen skandáló hívekkel: "Tarts ki, Viktor!"