Előfizetés

Kancellárok

Még el sem indult a kancellárok pályáztatása, a miniszterelnök már tudta, kiket fog kinevezni az állami fenntartású felsőoktatási intézmények komisszári posztjaira. Ezt maga Orbán Viktor árulta el júliusban egy rádióinterjúban. Ne legyenek ugyanis kétségeink, a kancellárok a kormány meghosszabbított karjaként fogják kézben tartani az egyetemeket, főiskolákat. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent majd, nyilván az adott intézménytől függ. Lesz, ahol lassú kiéheztetést, máshol pedig a fényes jövőt - annak függvényében, mennyire hajlandóak kiszolgálni a kormányfő igényeit.

Márpedig Orbánnak vannak igényei - ez már kiderült a felsőoktatási törvény többszöri módosításából. Csak néhány ezek közül: az állami finanszírozású képzések szűkítése és ezzel párhuzamosan a fizetős képzések bővítése, a röghöz kötés, az egyébként problematikus bolognai rendszer felfüggesztése vagy a duális képzés. A kormányfő ugyanis, hallgatva iparkamarai tanácsadóira, úgy véli, aki nem a nemzeti együttműködést elősegítő szako(ka)t választ, az előbb vagy utóbb fizessen, de ha lehet, ne is végezzen egyetemet, inkább tanuljon ki valami jó kis szakmát. Itt van például a felsőoktatási juhászképzés. Persze nem igazi egyetemről van szó, ez csak felnőttképzés, gyakorló juhászok számára, ennek megfelelő az oktatás is: mindössze nyolcvan óra, nyolc elméleti oktatási nap és két nap gyakorlat. A képzés annyira sikeres, hogy a debreceni, a szegedi és a kaposvári egyetem is elindította szeptembertől.

De hogy jönnek ide a kancellárok, csak nem ők fogják terelgetni az intézmények juhait? Nem, ők az eltévedt rektorokat, dékánokat és más elfajzott báránykákat hivatottak őrizni. Kancellárok nélkül ugyanis az egyetemek nem mozdulhatnak: minden olyan kérdésben ők döntenek, amelyek az intézmények költségvetését érintik. Mivel a még a rektoroknál maradó szakmai döntéseknek költségvetési vonzata is van, a kancellárok ebben is élet, s halál urai lesznek. Jól tudja ezt Orbán, ezért volt szüksége a fideszes pártkatonákra. Mint például Kupper András, akinek mindegy volt, hogy a SOTE, az ELTE vagy a Zeneakadémia felügyeletét kapja meg. A dolga úgyis ugyanaz lesz.

A senki földjén

„Bennünket bele akarnak rángatni egy olyan konfliktusba, amelyből mi csak rosszul jöhetünk ki, Magyarország nem akar részese lenni az Egyesült Államok és Oroszország közötti hidegháborús hangulatnak”. A kormányfő karácsonyi tévéinterjújában mellébeszélt. Átsiklott azon, hogy Budapestet nem belerángatják ebbe a hidegháborúba – amely már nem csupán hangulat -, hanem maga gabalyodik mind jobban bele. Orbán Viktor méltatlankodik, pedig amióta hazaérkezett a januári meleg, baráti moszkvai ölelésből, elégszer figyelmeztették, utat tévesztett. Ha pedig ki is akarna maradni az egészből, NATO- és unió-tagként, ezt nem teheti meg. Érthetetlen hát, miért nevezte titkos műveletek „fedősztorijának” az amerikai „korrupciós vádakat”, amivel csak azt érte el, hogy a moszkvai Pravda az ő szavaival eszkalálja a propagandaháborút: az Egyesült Államok „Európát fojtogatja az ukrán válság ürügyén”.

A kormányfő mind magányosabban ténfereg Nyugat és Kelet között, a senki földjén. Kövér László álma sem teljesülhet, aki – tovább kapálva a szövetségesi árkot - máshol akarna megértést találni. „Az alsó fedélköz” kelet-közép-európai országaiban (szlovákokban, románokban), amelyeknek „nem a magyar kérdést kellene politikájuk első számú rendezőelvévé tenniük”, hanem a magyar példát. Mintha nem a Fidesz-kormány tett volna meg mindent, hogy a „magyar-kérdés” uralja a szomszédokat. Mintha Pozsony vagy Bukarest Brüsszelt odahagyva akarna rohanni Putyin karjaiba, vagy legalább is egy unió-ellenes ütközőzóna-létbe.

Közben a világ az elszántak vakságával gyalogol a semmibe. Az ukrán parlament feladta az ország „tömbön kívüli", semleges státusát, és a NATO-hoz csatlakozna. Amiben Moszkva fenyegetést lát, nem akarna támadó atomfegyvereket a határai mentén, át is írta katonai doktrínáját. Lavrov külügyminiszter szerint „senki sem lépheti át a hidegháborúból örökölt választóvonalakat”. Ami jelzi, hogy Oroszország XX. századi globális biztonsági doktrínákban gondolkodik. Igaz: senki sem próbálta meggyőzni arról, hogy ezeken túl kellene lépnie, mert Washington úgy gondolja, hogy a meggyengült - megnyengített - Oroszországot inkább Kelet felé nyomja a világtérképen, semmint Európába csábítaná. Ami súlyos félreértés. Akkor is az, ha a NATO kapuja nyitva áll Ukrajna előtt: „ha teljesíti a feltételeket”. Sokáig fog tartani, mert ha sikerül, másnap melegháborúra ébredhet Európa. Akkor a múlt századi tömbpolitika XXI. századi kölcsönös vaksága beteljesítheti az apokalipszist.

Orbánnak igaza lehet. Már, ha igaz, hogy a magyar külpolitika leginkább a némethez hasonlít: az orosz-ukrán konfliktust az oroszok ellenére nem, csak velük közösen lehet megoldani. Csakhogy semmit sem ér az igazságával, mert kormányzásának Nyugat-ellenes szuverén emelkedettségében elvesztette minden politikai súlyát. Amit itt és most arra használhatott volna fel, hogy sürgesse az 1994-es budapesti memorandum megújítását, amelyben az Egyesült Államok, Oroszország és Nagy-Britannia felelősséget vállalt Ukrajna szuverenitásáért, de amely nem bizonyult elégséges garanciának, s amiben nem egyedül Moszkvát terheli felelősség.

Ebből a helyzetből Magyarország a Nyugatnak elkötelezett, világos álláspont nélkül tényleg csak rosszul jöhet ki. Orbán talán látja ezt, de közben képtelen megfordulni a senki földjének mélyén.

Külpolitikai zuhanórepülés

Az Orbán-kormány külpolitikai bénázása kezd ön- és közveszélyes vagdalkozásba átcsapni. Dühödt nyilatkozatokkal és durva gesztusokkal igyekszik vérig sérteni az amerikai kormányzatot, maga ellen hergeli az európai közvéleményt, miközben tehetetlenül nézi, hogy a „keleti nyitás” remélt eredményei helyett azt is elveszíti, amit elődei elértek ezen a téren. Az amerikai ügyvivő feljelentése, az Egyesült Államok kvázi ellenségnek nyilvánítása és a „negyedik világháború” emlegetése egy nyugodt nemzetközi környezetben is pikáns botránynak számítana. De a mai kiélezett, a hidegháború és egy igazi háború élén egyensúlyozó időkben súlyosan veszélyezteti hazánk alapvető nemzeti érdekeit.

A közép-európai országok, élükön Németországgal jól érzékelik, hogy Európa elemi érdeke az Oroszországgal való partnerség fenntartása, és az ukrán válság lokalizálása. Az új kijevi vezetés, néhány balti ország és az amerikai politikusok egy része ezzel szemben láthatóan tovább élezné a konfliktust Oroszországgal annak teljes megalázásáig és legyőzéséig. Történelmi léptékkel mérve Oroszországot természetesen nem lehet legyőzni, legfeljebb időlegesen visszaszorítani, megalázása pedig partnerből veszélyes ellenséggé teszi.

Magyarország egyike azoknak a közép-európai országoknak, amelyeknek leginkább érdeke lenne az ukrán válság mederben tartása, békés megoldása, és az Oroszországgal való gazdasági és stratégiai együttműködés helyreállítása. Ezt azonban külön utas politikával nem lehet elérni, sőt az ilyesmi egyenesen kontra produktív, megbénítja Magyarország cselekvési lehetőségeit. Az egyetlen helyes és lehetséges út az Egyesült Államokkal való szövetség folyamatos hangsúlyozása, a történelmi okok miatt aggódó baltiak megnyugtatása, Kijev indulatainak mérséklése és ezzel párhuzamosan a Moszkvával való csendes párbeszéd fenntartása. Angela Merkel ezt jól csinálja, és mögötte – kívülről alig látható módon – ezen fáradozik az osztrák, a cseh és a szlovák külpolitika is, időnkénti francia támogatással. Ha Orbán Viktor nem vesztette volna el teljesen a realitásérzékét, akkor szereplési vágyát most a hazai kolbászfesztiválokra tartogatná, és külpolitikai téren csendesen belesimulna ebbe a közép-európai csapatmunkába. Vida Ildikók miatt kvázi hadat üzenni Amerikának akkor, amikor egy igazi európai háború kockázatától kellene finoman és diplomatikusan visszatartani az Egyesült Államokat és Oroszországot – nos, ez olyan abszurd aránytévesztés, amelyet a magyar külpolitika történelmi mélypontjaiban sem igen produkált.

Orbán Viktor és alvezérei viselkedését nyilván az motiválja, hogy mindenképp, akár a Washingtonnal való nyílt ellenségeskedés árán is meg akarják védeni a Fidesz-rezsim alapját jelentő korrupciós hálózatot. Szerintem így nagyobb veszélynek teszik ki, mintha kisebb engedményeket tennének, de ez legyen az ő bajuk. Annál szomorúbbnak tartom, hogy az ukrán válság ismét kimutatta az egységes nemzeti külpolitika, egy értelmes geopolitikai stratégia tökéletes hiányát Magyarországon.

A kommunista időkben a geopolitikát „reakciós elméletnek” nevezték, mondván, hogy az országok külpolitikáját osztályszempontok irányítják. Ennek persze ellentmondott az a nyilvánvaló tény, hogy a szovjet külpolitika alapjaiban a cári Oroszország geopolitikai stratégiáját követte. A brit külpolitikában sem jelent semmilyen törést a baloldali és jobboldali kormányok helycseréje, és Franciaország Afrika-politikáját sem befolyásolja az, hogy szocialista vagy jobboldali elnök ül az Elysée-palotában. Egykori „sorstársaink” is gyorsan kialakították a maguk nemzeti külpolitikai stratégiáját. Lengyelország és Románia térségünkben a Nyugat és elsősorban az USA rendíthetetlen szövetségese, „erős bástyája”. Szlovákia ezzel szemben mindig jó kapcsolatokat tartott fenn Oroszországgal. És mert húsz éve folyamatosan ezt teszi, el is nézik neki. Szerbia és másfelől Albánia külpolitikai prioritásai is összefoglalhatóak néhány szóban.

A magyar külpolitika ezzel szemben kormányát vesztett, és megvadult kormányosa által ide-oda rángatott komphoz hasonlít. Amíg állóvízben szerencsétlenkedtünk, erre kevesen figyeltek oda, de viharos időkben mindenkit zavar az ilyen veszélyes mutatvány. A szocialista kormányok annak idején helyesen ismerték fel, hogy az EU és a NATO iránti elkötelezettségünk mellett szükségünk van a keleti nyitásra, így az Oroszországgal való partnerségre is. A Fidesz ellenzékből aljas és demagóg módon támadta ezt, szélsőséges módon uszítva az oroszok ellen. Kormányra kerülve teljes fordulatot hajtott végre, és ma világszerte Putyin lakájának tartják. (Kivéve Putyint, akit aligha téveszt meg Orbán színeváltozása.) Sajnos a demokratikus ellenzék egy része és az úgynevezett független média is alárendeli a külpolitikai stratégiát a belpolitikai indulatoknak, és most ők váltottak át heves orosz- ellenességbe, hidegháborús hangulatkeltésbe. Pedig éppen most kellene megmutatni, hogy a demokratikus erők hosszú távú, higgadt nemzeti külpolitikai stratégiával rendelkeznek.

Súlyos hiba lenne, ha az Egyesült Államokhoz, Oroszországhoz és általában a nagyvilághoz való viszonyunkat az határozná meg, hogy mit gondolunk Orbán Viktor pillanatnyi húzásairól, és ha ellenkező irányban is, de követnénk állandó pálfordulásait.