Előfizetés

Téboly

"Ezen az oldalon a józan ész uralkodik, a másik már a téboly birodalma. De senki nem tudja pontosan meghúzni pontosan hol is van a kettő közötti határ” – mondta egykoron Agatha Christie, de bizonyosan nem a magyar politikai életre, azok szereplőire gondolt. Pedig gondolhatott volna. Itt állunk ugyanis egy olyan országban, ahol minden arra lenne predesztinálva, hogy nyugodtan éljünk; a kormányoldalon kétharmados fölény, kényelmes többség, az ellenzéki oldalon a folyamatos vereségekbe belefáradt, kitapintható ambíció nélküli emberek. Négy év választás nélküli nyugalom. Ehelyett mit látunk? Folyamatos acsarkodást, ellenségek vizionálását, összeesküvés-elméleteket.

A magyar politikai vezetők most szép sorjában mutatják be paranoid oldalukat, hovatovább már mindegyik titkosszolgálati akciókat vizionál mindenhova. Orbán, Kövér, Pintér és most Semjén is versenyt fut egymással, ki tud nagyobbat mondani a külső ellenségről; komolytalan mondatok, egyre nagyobb blődségek hangzanak el tőlük.

Mondom: nyugalomnak kellene lenni, legfeljebb rezignált beletörődésnek – ez van, így alakult. Ehelyett képzelgésekkel kerítenek körbe bennünket, mintha csupa titkosszolga szaladgálna az utcákon. Szegény politikai vezetőinknek egy pillanat nyugalma sem lehet: hol Amerikából, hol ki tudja honnan, hol pedig itthonról figyelik meg őket; egy merő rettegés az életük, ezért nem jut idő a kormányzásra.

Vajon meddig lehet mindezt elviselni? Meddig tudják fokozni ők és meddig tűri az átlagállampolgár? Mert azt ugye nem hiszik el az érintett urak, hogy a többség hitelt ad szavaiknak. Azok az idők elmúltak, olyannyira el, hogy immár Gyurcsányra sem lehet mindent rákenni. Talán ez is hívta elő a titkosszolgálati gondolatokat – az tudniillik, hogy már a varázsige, a Gyurcsány-ellenes szövegek sem működőképesek. És nem működik a vad kommunistázás, az emúltnyolcévezés, szóval egyik, eddig jól bevált panel sem; így bukkant fel, mint új megoldás a titkosrendőrség. Látjuk, már szinte nap, mint nap. Mi viszont egy cseppet sem lettünk bölcsebbek Agatha Christienél: fogalmunk sincs, hol húzódik a józan ész és a téboly közötti határ.

Kancellárok

Még el sem indult a kancellárok pályáztatása, a miniszterelnök már tudta, kiket fog kinevezni az állami fenntartású felsőoktatási intézmények komisszári posztjaira. Ezt maga Orbán Viktor árulta el júliusban egy rádióinterjúban. Ne legyenek ugyanis kétségeink, a kancellárok a kormány meghosszabbított karjaként fogják kézben tartani az egyetemeket, főiskolákat. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent majd, nyilván az adott intézménytől függ. Lesz, ahol lassú kiéheztetést, máshol pedig a fényes jövőt - annak függvényében, mennyire hajlandóak kiszolgálni a kormányfő igényeit.

Márpedig Orbánnak vannak igényei - ez már kiderült a felsőoktatási törvény többszöri módosításából. Csak néhány ezek közül: az állami finanszírozású képzések szűkítése és ezzel párhuzamosan a fizetős képzések bővítése, a röghöz kötés, az egyébként problematikus bolognai rendszer felfüggesztése vagy a duális képzés. A kormányfő ugyanis, hallgatva iparkamarai tanácsadóira, úgy véli, aki nem a nemzeti együttműködést elősegítő szako(ka)t választ, az előbb vagy utóbb fizessen, de ha lehet, ne is végezzen egyetemet, inkább tanuljon ki valami jó kis szakmát. Itt van például a felsőoktatási juhászképzés. Persze nem igazi egyetemről van szó, ez csak felnőttképzés, gyakorló juhászok számára, ennek megfelelő az oktatás is: mindössze nyolcvan óra, nyolc elméleti oktatási nap és két nap gyakorlat. A képzés annyira sikeres, hogy a debreceni, a szegedi és a kaposvári egyetem is elindította szeptembertől.

De hogy jönnek ide a kancellárok, csak nem ők fogják terelgetni az intézmények juhait? Nem, ők az eltévedt rektorokat, dékánokat és más elfajzott báránykákat hivatottak őrizni. Kancellárok nélkül ugyanis az egyetemek nem mozdulhatnak: minden olyan kérdésben ők döntenek, amelyek az intézmények költségvetését érintik. Mivel a még a rektoroknál maradó szakmai döntéseknek költségvetési vonzata is van, a kancellárok ebben is élet, s halál urai lesznek. Jól tudja ezt Orbán, ezért volt szüksége a fideszes pártkatonákra. Mint például Kupper András, akinek mindegy volt, hogy a SOTE, az ELTE vagy a Zeneakadémia felügyeletét kapja meg. A dolga úgyis ugyanaz lesz.

A senki földjén

„Bennünket bele akarnak rángatni egy olyan konfliktusba, amelyből mi csak rosszul jöhetünk ki, Magyarország nem akar részese lenni az Egyesült Államok és Oroszország közötti hidegháborús hangulatnak”. A kormányfő karácsonyi tévéinterjújában mellébeszélt. Átsiklott azon, hogy Budapestet nem belerángatják ebbe a hidegháborúba – amely már nem csupán hangulat -, hanem maga gabalyodik mind jobban bele. Orbán Viktor méltatlankodik, pedig amióta hazaérkezett a januári meleg, baráti moszkvai ölelésből, elégszer figyelmeztették, utat tévesztett. Ha pedig ki is akarna maradni az egészből, NATO- és unió-tagként, ezt nem teheti meg. Érthetetlen hát, miért nevezte titkos műveletek „fedősztorijának” az amerikai „korrupciós vádakat”, amivel csak azt érte el, hogy a moszkvai Pravda az ő szavaival eszkalálja a propagandaháborút: az Egyesült Államok „Európát fojtogatja az ukrán válság ürügyén”.

A kormányfő mind magányosabban ténfereg Nyugat és Kelet között, a senki földjén. Kövér László álma sem teljesülhet, aki – tovább kapálva a szövetségesi árkot - máshol akarna megértést találni. „Az alsó fedélköz” kelet-közép-európai országaiban (szlovákokban, románokban), amelyeknek „nem a magyar kérdést kellene politikájuk első számú rendezőelvévé tenniük”, hanem a magyar példát. Mintha nem a Fidesz-kormány tett volna meg mindent, hogy a „magyar-kérdés” uralja a szomszédokat. Mintha Pozsony vagy Bukarest Brüsszelt odahagyva akarna rohanni Putyin karjaiba, vagy legalább is egy unió-ellenes ütközőzóna-létbe.

Közben a világ az elszántak vakságával gyalogol a semmibe. Az ukrán parlament feladta az ország „tömbön kívüli", semleges státusát, és a NATO-hoz csatlakozna. Amiben Moszkva fenyegetést lát, nem akarna támadó atomfegyvereket a határai mentén, át is írta katonai doktrínáját. Lavrov külügyminiszter szerint „senki sem lépheti át a hidegháborúból örökölt választóvonalakat”. Ami jelzi, hogy Oroszország XX. századi globális biztonsági doktrínákban gondolkodik. Igaz: senki sem próbálta meggyőzni arról, hogy ezeken túl kellene lépnie, mert Washington úgy gondolja, hogy a meggyengült - megnyengített - Oroszországot inkább Kelet felé nyomja a világtérképen, semmint Európába csábítaná. Ami súlyos félreértés. Akkor is az, ha a NATO kapuja nyitva áll Ukrajna előtt: „ha teljesíti a feltételeket”. Sokáig fog tartani, mert ha sikerül, másnap melegháborúra ébredhet Európa. Akkor a múlt századi tömbpolitika XXI. századi kölcsönös vaksága beteljesítheti az apokalipszist.

Orbánnak igaza lehet. Már, ha igaz, hogy a magyar külpolitika leginkább a némethez hasonlít: az orosz-ukrán konfliktust az oroszok ellenére nem, csak velük közösen lehet megoldani. Csakhogy semmit sem ér az igazságával, mert kormányzásának Nyugat-ellenes szuverén emelkedettségében elvesztette minden politikai súlyát. Amit itt és most arra használhatott volna fel, hogy sürgesse az 1994-es budapesti memorandum megújítását, amelyben az Egyesült Államok, Oroszország és Nagy-Britannia felelősséget vállalt Ukrajna szuverenitásáért, de amely nem bizonyult elégséges garanciának, s amiben nem egyedül Moszkvát terheli felelősség.

Ebből a helyzetből Magyarország a Nyugatnak elkötelezett, világos álláspont nélkül tényleg csak rosszul jöhet ki. Orbán talán látja ezt, de közben képtelen megfordulni a senki földjének mélyén.