Előfizetés

Drognyomoz a Hír Tv

Orbánabb Orbánnál a Hír Tv. Pénteken egy sor szerkesztőség kapta meg a következő levelet: „Felmérést készítünk a Hír Tv Célpont című műsorához. Arra lennénk kíváncsiak, hogy az Önök szerkesztőségéből hány újságíró vállalná a drogtesztet ? Megkövetelnék-e a munkatársaktól a vizsgálatot vagy tervezik -e ennek bevezetését? Lehet-e a szerkesztőségben kábítószert fogyasztani, van-e a munkaszerződésekben erre vonatkozó tilalom? Mi a szerkesztőség álláspontja a marihuána legalizálásáról? Válaszukat előre is köszönjük. Üdvözlettel: Losonczi Kata riporter.”

E „megelőző szervilizmustól” szinte fölrobbant az internet. („Lehet-e a szerkesztőségben csecsemőt enni? Van-e a munkaszerződésekben erre vonatkozó tilalom?” – kérdi egy kommentelő – utalván rá, hogy a lehet, és a szabad között azért közismert a különbség.)

Undorító túlbuzgóságukról helyesebb, ha nem mondunk véleményt, azt mindenki kialakíthatja magában. Mindösszesen egyet szeretnénk megkérdezni az „oknyomozó” újságírótól. Vajon küldtek-e hasonló tartalmú levelet a drogtesztre épülő új rezsim másik kiválasztott célcsoportjának, a politikusoknak, például a kormány tagjainak, a törvényt szorgalmazó képviselőknek vagy másoknak?

Válaszukat előre is köszönjük!

Általános negyedik, angol tagozat

Most, hogy Orbán Viktor elérkezett arra a szintre, amely szinten nagyjából az általános iskola negyedik osztályában (angol tagozat) szoktak viccelődni, muszáj egy kicsit hosszabban elidőznünk a magyar miniszterelnök pillanatnyi állapotán. De előbb nézzük, mit is mondott a kormányfő a Blikk olvasójának kérdésére. A kérdés emígy hangzott: Tisztelt Orbán Úr, remélem nem fog fejet hajtani az USA bérencek követelésének. A válasz pedig így: Az amerikaiak a barátaink. Szó szerint a Jóbarátaink, ezért már nincs is szükségünk ellenségekre.

Nos, ez az, amit a még csak negyedik általánosba járó gyereknek nehéz megmagyarázni – és talán egynémely sportújságírónak -, hogy mások nevével nem játszunk. Orbán Úr azonban játszik - "Goodfriend" – és bizonyára azt hiszi, hogy ez a népeknek imponálni fog. És valószínűleg igaza is van; aki a fentebb idézett kérdést megfogalmazta, annak bizonyára imponált a miniszterelnök szellemessége; még talán most is fogja a hasát a nevetéstől.

Mi azonban ennél egy picit emelkedettebb stílust és humort várnánk a magyar kormány fejétől és mivel korábban nem tapasztaltunk hasonlóan alacsony színvonalat Orbántól, kénytelenek vagyunk ezt a megnyilatkozását a hanyatlás jeleként látni és láttatni.

Nyilván hiba lenne persze ebből az egyetlen jelből általános következtetéseket levonni, de talán ugyanilyen hiba lenne, ha elsiklanánk fölötte. Mert mit is látunk mostanság? Mit tapasztalunk azóta, hogy a Fidesz besöpörte idei harmadik választási győzelmét is? Körülbelül hasonló színvonalú politizálást, mint Orbán viccelődése, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy ez a politizálás nélkülöz minden – alpári – humort, viszont kifejezetten bőszíti az embereket. Mintha csak antiszimpátia szert szednének a fideszes potentátok; naponta állnak elő újabb és újabb olyan ötlettel, amellyel felhergelik a tömegeket, de ha ez nem lenne elég, mellé tesznek olyan mondatokat, nyilatkozatokat is, amelyekkel egycsapásra ellenszenvessé is válnak.

Vajon mi történhetett Orbánnal és csapatával? Igaz lenne a feltételezés, hogy a kormányfőt elhagyták képességei; hogy a barátban már ellenséget lát; hogy már nem tudja felmérni mi hoz hasznot és mi az, ami árt? Hogy nem pusztán az ízlésvilága ficamodott ki, hanem a reális helyzetértékelése is odalett? Kérdések ezek, amelyekre mihamarabb egyértelmű válaszokat kell kapnunk; azt még sem gondolhatjuk, hogy a párton belüli megkérdőjelezhetetlensége, ilyen állapotok mellett örökké tarthat. Lesz majd – elképzelhetően hamarosan – valaki, a Fidesz belső világában is, aki megfogalmazza ezeket a kérdéseket, vagy legalább megkérdezi azt, miért csinálunk mi ennyi hülyeséget és miért hisszük azt, hogy az emberek teljesen elhülyültek és mindent elhisznek nekünk. Lesz valaki, aki látja kint az utcán a tömeget és rájön arra, hogy ezekkel a tiltakozókkal szemben már nem lehet utcára ereszteni a békemeneteseket és rájön arra is, hogy főnökének – a miniszterelnöknek – nem csak humorérzéke szállt alá, már az országot sem tudja irányítani. És ebben a pillanatban, amikor ezt valaki ki meri mondani a párton belül is, már a Fideszt sem.

Akkor fogja észrevenni Orbán, hogy fogyadoznak a jó barátok…

A KDNP-sziget küzdelme

Szövetségese van végre Semjén Zsoltnak, pártjának és fideszes koalíciós partnerének, az áruházak vasárnapi bezárása ügyében. Méghozzá nemzetközi partner, amire azonban föltehetően nem lehet túlzottan büszke. A Francia Kommunista Párt, és bizonyos értelemben Párizs szocialista polgármestere, Anne Hidalgo asszony.

A Szajna partján megfordult a képlet. Ott a konzervatív pártok, köztük azok is, amelyek többé-kevésbé kereszténydemokratáknak is tartják magukat, azzal az ötlettel álltak elő, hogy ne szűkítsék, ellenkezőleg, terjesszék ki a hétvégi nyitvatartási lehetőséget. Eddig az esztendő 52 vasárnapjából öt alkalommal volt szabad az árusítás, most éppen a jobboldal szeretné ezt 12-re növelni. Sőt akad, radikálisabb ötlet is. Az úgynevezett turisztikai negyedekben, amelyeket a külföldiek kedvelnek, mind az ötvenkét ünnepnapon nyissanak ki a nagy üzletek, területi megszorítás nélkül, amit persze örömmel üdvözölnek az őslakosok is, remélik, belépéskor nem kérnek majd útlevelet senkitől. Azt várják, hogy föllendül tőle a kereskedelem, gyarapodik az állam és a város adóbevétele, egyúttal szórakozási, vásárlási alkalom is lesz. És természetesen növekszenek az alkalmazottak jövedelmei.

Ne higgyük, hogy ott csöndesebb a vita, a hírlapok visszafogottabbak, szenvedély akad ott is éppen elég. Csak éppen nem terjed ki ideológiai túlfűtöttségre, mert a nyugati kereszténydemokrata pártok mindig is nyitottabbak, korszerűbbek voltak magyar „testvérpártjuknál”. Demokratikusabbak, egyszerűen demokraták, ez a jelző nem dekorációként ragadt a nevükhöz, mindig is szerves tartozéka volt. Igaz, ott nem volt szovjet megszállás, az ő kommunistáik is kemény dogmatikosak voltak, (kivált Thorez és Marchais bolsevikjai), mégis a háborút követő újjászületésben, ez a kereszténydemokrata mozgalom volt az úgynevezett „élcsapat”, persze nem leninista fölfogásban. A De Gasperi vezette olasz DC, a francia Robert Schuman szervezte francia kereszténydemokrata párt, nem is szólva a maga korában egyesek által merevnek tartott Konrad Adenauerig, aki megteremtette a demokratikus német szövetségi köztársaságot, ők voltak Nyugat-Európa talpra állítói. Ennél is jóval többek. Kezdetben a Közös Piac, később az Európai Unió serkentői, az USA mögé, utóbb mellé fölzárkózó gazdasági hatalmak vezetői, a mai napig is változó Európa megálmodói. De Gaulle tábornok is mélyen vallásos katolikus volt, de nem kereszténydemokrata, hazafi és náciellenes, mégis ennek a generációnak volt a kiemelkedő képviselője.

A magyar kereszténydemokrácia a rendszerváltás után, ha pontosan nem is követhette ezt az utat, nem igazán kereszténydemokrata párt volt, hanem a keresztény kurzus terméke - horthysta formában. Módja lett volna valamilyen nyugati típusú változatot követni, ha korábban Nyugat-Európára figyel. De nem ezt tette, hanem valamilyen nem létezett, fantáziált közép-európai modellt alakított ki. Volt kísérlet erre a lengyeleknél is, egy ideig ők voltak Kelet-Európában a klerikális dogmatizmus képviselői, de éppen európaiságuk erőssége miatt időben megszabadultak tőle, így lett Donald Tusk volt varsói kormányfő az Európa Tanács elnöke, a modernné vált Kelet-Európa elismert képviselője.

Nálunk ennek az ellenkezője lett otthonossá. A KDNP 2010-től kezdve nem annyira koalíciós partnere lett a Fidesznek, noha formailag az, valójában csak fiók intézménye, önálló létre alkalmatlan, kiszolgáló segéderő. Szerepe volt ebben nyilvánvalóan annak is, hogy az idősebb generáció a háború vége táján született, családjuk horthysta szellemisége hatott rájuk, ezt hurcolták magukkal. Rubovszky György ráadásul már-már diktátori jellemet alakított ki önmagában parlamenti bizottsági elnöki funkciójában, az ellentmondást nem tűrő alkatot testesíti meg, ami mellesleg a Fidesznek, és különösen Orbán Viktornak nagy szolgálatára van. Harrach Péter, noha igyekszik eredeti politikusi karaktert kialakítani magáról, amolyan „második ember.” Semjén Zsolt a primátusát annak köszönheti, hogy teológiai végzettségű, tekinthető volna a párt élén akár az egyház képviselőjének is. Csakhogy még a látszat is kevéssé utal erre, mert a magyar klérus nem annyira követelőző, alkalmazkodóbb a Vatikánhoz, Ferenc pápa egyes elődeinek progresszív törekvéseit követi, és ebben a magyar püspöki kar engedelmes partner. A párt vasárnapi követelésének a támogatásában szinte meg nem szólal, szószékekről nem hallhatunk tőle igét, ha helyenként mégis, diszkréten, hangosabb visszhang nélkül. A KDNP vasárnap zárva tartási ötlete a napi politikai küzdelemben nyíltan élvezi a Fidesz támogatását, a „javító, csiszoló” finomkodások arra hivatottak csupán, hogy azt kendőzzék el, valójában Orbánék külföldi monopólium ellenes gazdasági hadjáratának a szerves része. Nem önállóság, szolgálat,

Ez a megítélés látszik közelebb a valósághoz, mert az uniós kereszténydemokrata családban a KDNP jobbára elszigeteltnek látszik. A legerősebbek egyike, a német CDU, nem katolikus, hanem lutheránus, a többiek pedig amolyan uszály alakulatnak tekintik Semjén Zsoltékat, kakaskodásukkal viszonylag keveset foglalkoznak, nem érzik teljesen a magukénak, mind lármásabb makacskodásukat.