Nincs hová hátrálni

A kormányzat és a hozzá közelálló sajtó napok óta vállvetve oktatja ki, ítéli el és/vagy szidalmazza John McCain republikánus szenátort, amiért „neofasiszta diktátornak” nevezte Orbán Viktort. A minősítést tekinthetjük túlzónak, illetve elvitatkozhatunk a szóösszetétel tartalmán, viszont nincs sok értelme. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit is jelent McCain szótárában a „neofasiszta diktátor”, annyit feltétlenül biztosra vehetünk, hogy ezt a definíciót a szenátor szándékoltan erős megbélyegzésnek szánta. És ettől kezdve lehet persze sértetten hepciáskodni, gyalázkodva viszontsérteni és nemes felháborodást mímelve arról riposztozni, hogy jobban tenné, ha tájékozódna a magyar viszonyokról, mielőtt merészeli kinyitni a száját.

Lehet, de mint látjuk, nem érdemes. A rezsim emberei csak azt érték el, hogy kaptak McCain-től egy bővebb nyilatkozatot is, amelyben részletezte, milyen ismeretek birtokában ítéli meg Orbán Viktor rendszerét. És most itt állnak a derék hűbéresek, előttük a mamelukot próbáló feladat: tételesen megcáfolni a szenátor felsorolta vádakat. Ám e kitüntető lehetőség megragadásáért mintha nem tolonganának a jelentkezők.

McCain ugyanis lajstromba veszi, mi mindent ró fel a fejlett demokráciák közössége Orbánnak az alkotmányos berendezkedés eltorzításától a bíróságok függetlenségének megsértésén át a jogállami fékek és ellensúlyok felszámolásáig. Végezetül pedig visszautal arra, hogy „Orbán miniszterelnök a lépéseit egy új, az illiberális demokrácián alapuló állammodellre való felhívásban indokolta meg.” Mármost talán nem volna haszontalan, ha a mai hatalom oly mélyen megbántott képviselői elgondolkodnának azon, vajon helyes és főként okos volt-e az a bizonyos tusnádfürdői beszéd, amelynek kulcsmondatai rögtön elhíresültek a világsajtó jóvoltából - és azóta is folyamatosan idézi, valahányszor csak Magyarországról ír.

Mert Orbánról persze korábban is tudták, mit művel, miként rombolja le a demokratikus intézményrendszert, és hogyan retorizál a nyugati világ, jelesül a „klasszikus” értelemben vett demokráciák hanyatlásáról, szembeállítva azt a példaképként állított Kelet sikerességével. De az erdélyi szabadegyetemen előadott traktáció nemhogy elismerte az eladdig soha be nem vallott belpolitikai anomáliákat, hanem váratlanul még ideológiai igazolást is kiállított róluk: az „illiberális állam” jelentését mindenütt a világon megértették; az orosz, a török, és a szingapúri példák felemlegetése épp elég volt ahhoz, hogy az orbáni ambíciókat mind Európában, mind Amerikában meglehetős biztonsággal beazonosítsák.

Ráadásul Orbán a lehető legrosszabbkor, vagyis az évtizedek óta legkényesebb világpolitikai helyzetben fejtette ki „unortodox” elképzelését arról a politikai eszményről, amely szerinte alkalmas lehet új energiákkal feltölteni a válságba süppedt euroatlanti demokráciát. Hiszen ekkor már látható volt, mivé fajulhat az ukrajnai eseménysor, s az orosz-amerikai kapcsolatok megromlása nyomán hogyan változnak a geopolitikai képletek. Ekkor a magyar kormányzat jó ideje „szabadságharcot” folytatott az Európai Unióval, és elszenvedte már komoly vereségeit - McCain is hivatkozik egyebek közt a Velencei Bizottság, az EBESZ és az Európa Tanács egykori, elmarasztaló állásfoglalásaira.

A magát jobboldali konzervatívként aposztrofáló hatalmi klánnak tehát észbe kellene vennie, hogy máig megkérdőjelezhetetlennek tekintett vezetőjével az élen, milyen mértékben „segítette elő” a saját, és az ország elszigeteltségét. Hogy tökéletesen elhibázott, a nemzetközi erőviszonyokat alapjában rosszul felmérő politikájával - és nem utolsó sorban felelőtlen kijelentéseivel - mekkora kárt okozott a magyar társadalomnak. S az sem volna éppen haszontalan, ha megfontolná, hogy magának a jobboldali kurzusnak mennyit ártott mindaz, amit a ”nemzeti érdekek” jegyében művelt. Ezt a számvetést most a saját jól felfogott érdekében igyekeznie kellene gyorsan elvégezni, mielőtt a csalódott, kisemmizett, lecsúszott tömegek teszik meg – kivált azután, hogy az egyre erősödő külföldi bírálatok mintegy erkölcsi támogatást adnak az itthoni megmozdulásoknak.

Azt sem szabadna elfeledniük az uraknak, hogy a mostanában mind gyakrabban és keményebben elhangzó bírálatoknak, így McCain sarkos megfogalmazásainak is voltak már jóval korábban sem elhanyagolható előzményei. S hogy mégse akarták azokat érdemi jelentőségük szerint értékelni – akár német, akár amerikai részről érkeztek a figyelmeztetések -, az arra vall, hogy mindannyian egy voluntarista erőpolitika ábrándjába ringatták magukat. Mintha a kormánypárt egész felső vezetése elhitte volna a saját hamis propagandáját; márpedig tudjuk, hogy ez a bukásra ítélt önkényuralmak egyik alapvető jellemzője.

Más kérdés, hogy amennyiben a rendszer megteremtői – akár Orbánnal, akár nélküle – el is szánnák magukat a megkésett retirálásra, vajon hová hátrálhatnának. A konszolidációval, amit 2O1O-ben még ésszerűen elkezdhettek volna, mára elkéstek. Azóta olyan agresszíven támadták meg majd’ valamennyi társadalmi csoportot, és olyan mély érdeksérelmeket okoztak meghatározó szakmák és hivatásrendek életében, hogy már nemigen van visszaútjuk. Hiszen a NER lényegét kellene megtagadniuk, mindazt, amiért az egész offenzívát lefolytatták.

Most már csak falnak vetett háttal fogadhatják a csapásokat.

Szerző
Mészáros Tamás publicista

Alkirály

A kedves vezető valamennyi híve megnyugodhat: Orbán Viktor nem lesz alkirály. Egész pontosan úgy fogalmazott: „Nem vagyunk hajlandóak arra, én személy szerint sem, hogy valamelyik idegen külföldi állam megbízásából legyek alkirály Magyarországon”. Az egyelőre kérdéses, hogy király lenne-e, mert erről nem tett említést kedvenc rádiójának adott tegnap reggeli interjújában. Viszont ennél sokkal fontosabb, hogy - jelenleg miniszterelnökként - fő feladatának tekinti a nemzeti függetlenség védelmét. Erre pedig azért van szükség, mert azt támadás érte. Nem Orbán Viktort, nem a csapatát vagy a kétharmadot, hanem a nemzeti függetlenséget.

A helyzet nagyon súlyos. Ha az történt, amit minden titkok tudója, nemzetünk bölcs vezére állított, akkor azért. Ha viszont netán tévesen ítélte meg a szituációt, akkor azért.

John McCain valóban keményen fogalmazott. A magyar miniszterelnök szerint mondatai szélsőségesek. De nem pusztán erről van most szó. Hanem arról is, hogy korrupció miatt kitiltottak hat magyar embert az Egyesült Államokból, mégpedig bűncselekmény gyanújával. És akkor még nem is említettük, hogy Barack Obama (a jelenlegi) és Bill Clinton (egy volt) amerikai elnök is bíráló megjegyzéseket tett a jelenlegi hivatalos magyar politikára.

De maradjunk a szenátornál, hiszen az ő állításai nyomán volt kénytelen azt mondani Magyarország miniszterelnöke, hogy támadás érte a nemzeti függetlenséget. McCain valóban kifogásolta, hogy Orbán 2010-es hatalomra jutása óta antidemokratikus alkotmányos változásokat léptettek életbe, korlátozták a magyar bíróságok függetlenségét, megnyirbálták a sajtószabadságot, üldözik a civil szervezeteket. Ezek tények, még ha a hatalom birtokosai nem is szeretik - különösen így összegezve - látni őket. Ugyanezekre a jelenségekre már mások is felhívták a figyelmet. Attól, hogy egy magát demokratikusnak tartó rendszerben mindössze annyit képesek mindezzel szembe állítani, hogy a közlések valótlanok, a tények még tények maradnak.

Ám a miniszterelnök nem pusztán kívülről látja megtámadva a nemzeti függetlenséget. Megkapják a magukét azok is, akik a határokon belül nem értenek egyet kiépült rendszerével. Őket azzal vádolja, hogy nem tetszik nekik az ország energia, pénzügyi és kereskedelmi függetlensége. Olvasatában azok vélekednek így, akik "2010 előtt haszonélvezői voltak Magyarország függőségének". Orbán Viktor viszont elsődleges feladatának tekinti, hogy "a magyar érdekekért dolgozzon".

Egészen világos a képlet. A kedves vezető néhány napig gyűjtötte az érveket, mielőtt megszólalt a személyét és rajta keresztül a kétharmados vezetést - hangsúlyozottan nem az országot - ért támadások ügyében. És ez lett belőle. Nincs, nem is lehet vitánk azzal, ha egy állam irányítója kiáll a nemzeti függetlenség, a hazai érdekek mellett. De - finoman szólva - nem tartjuk szerencsésnek, ha ezeket a fogalmakat, elveket saját félresikerült politikájának leplezésére vagy kimagyarázására alkalmazza. Jelen esetben ugyanis ez történt.

Orbánnak és csapatának játéktere az utóbbi hetekben váratlanul leszűkült. A tüntetések, a nemzetközi bírálatok és még hozzá az újpesti időközi választás kudarca - így együtt - felkészületlenül érte őket. Ahogy pedig az lenni szokott, ilyen helyzetben egyre több hibát követnek el. Érzékelik ugyanis, hogy már csak a legelvakultabb híveknek lehet eladni azt, ami röviddel korábban - a három idei választás tanúsága szerint - még működött. Bölcsen és hosszan kellene elemezni az okokat, majd kidolgozni új stratégiát. Ebből azonban egyelőre semmi sem látszik.

Hívószónak marad a nemzeti függetlenség. Meg hogy Orbán nem lesz alkirály. De már ez sem hat.

Szerző
Sebes György

Szegény szegények!

Ismerőseim körében kering egy levél, amelyet egy vállalkozó tett közzé a neten. Ebben arról számol be, hogy ételszállító cégével karácsonyi jótékonykodásra készültek, munkatársaival elhatározták, hogy néhány száz embernek főznek. Megszervezik az ételosztást, hogy a legszegényebbeknek legalább karácsony táján jusson némi meleg étel a gyomrukba. De a hatóság elgáncsolta: az önkormányzat nem akart ilyen célra területfoglalási engedélyt adni, mert ahogyan az ügyintéző a tudtára adta: utasításba kapták, ilyen papírt nem adhatnak ki. Hogy miért? Mert a kormány nem akarja, hogy a járókelők, meg a külföldiek olyan sok szegény embert lássanak az utcákon…

Azt már régen tudjuk, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Azt is látjuk nap mint nap, hogy ebben az országban a kormány minden hivatalos intézkedése arról szól, hogyan lehet a legelesettebbeket félre tolni, eltaposni, még nyomorultabbá tenni.

De enni se egyenek? Nem elég, hogy az ország legelmaradottabb vidékein a téli iskolaszünetben gyerekek tízezrei jó ha naponta egyszer jutnak majd ennivalóhoz, mert otthon tüzelőre sem futja? Lassan oda jutunk, hogy a nagyvárosokban – sőt, a fővárosban is – járványként kezd terjedni a nyomor. Lehet persze e fölött szemet hunyni, úgy csinálni, mintha nem volna, de attól még senkit nem mentünk meg a megfagyástól, az éhhaláltól.

Legalább karácsonykor tegyük félre az álszent „Magyarország jobban teljesít” lózungot, és nézzünk szembe a valósággal. Segítsünk azoknak, akiknek lehet, mert rászorulnak!

Szerző
Somfai Péter