"Ez itt az én hazám..." - Szabad a szlovák

Publikálás dátuma
2014.09.23. 08:24
Fotó: MTI, Rosta Tibor

Békéscsabán már szlovákul tanulhatnak írni-olvasni a kisdiákok. A felújított Szlovák Gimnázium, Általános Iskola, Óvoda és Kollégium jó példája lehet annak, hogyan a nemzetiségi nyelvet ápolni "illik" egy európai uniós tagországban.

Fotó: MTI, Roska Tibor

Fotó: MTI, Roska Tibor

Szerző
Témák
nyelv iskola 6.oldal

Még a kövek is sírnak...

A budapesti belvárosban, a Király utca-Wesslényi utca-Erzsébet körút által határolt háromnegyed négyzetkilométeren volt 1944-ben a gettó. Itt még a kövek is sírnak: falai között éhezés, betegség, a nyilasok rajtaütései, Dunába lövés, következtében 25 ezernél többen pusztultak el. A Dob utca eljén a Carl Lutz emlékkő "sír", rajta egy részlet a naplójából: "Beleőrülök, hogy el kell döntenem, kit mentsek meg. Isten hol van ilyenkor? " A bátor svájci több ezer üldözöttet mentett meg. Jó, hogy nem élte meg: jelenleg Magyarországon vannak, akik azt állítják: többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek. De a jelenkor nem kímél senkit és semmit. Nem volt - úgy látszik nem volt - elég a szenvedés, az áldozat! A házfalakon ott vannak a horogkeresztek, áthúzott Dávid csillagok. Csak a Gozsdu Udvar bejáratánál látni a falon, fekete betűkkel más jelet. Azt, hogy: No Rasszizm!

Sok kedves szórakozóhely, romkocsma van erre. A fiatalok, a külföldi vendégek keveset tudnak arról, hogy ez a városnegyed a magyar keresztény úri elit soha el nem múló szégyenét testesíti meg. Nem véletlen, hogy az ősi zsidó rítus szerint a sírokra tett emlékezést jelentő kavicsokat buktatókőnek nevezik. Mert meg kell torpannia, meg kell botlania itt a tisztességes embereknek! Emlékezniök kell. Az emlékezés kötelesség, a felejtés pedig bűn. Akiket elfejetünk, azok végképp meghalnak. Akikre emlékezünk azok a síró kövek között is tovább élnek, eleven mementókként.

Néha úgy érezzük, hogy Adyval el kell újra mondanunk, hogy "Ujjunk begyéből vér serked ki/Mikor téged tapogatunk/ Te álmos ,szegény Magyarország/ " Igen, már nem, már csak alig tudjuk, hogy vagyunk-e és, hogy ez az ország létezik-e?

Lengyelországból, Krakkóbol jövet az úgynevezett Királyok útján Limanowa mellett vezet az út. Szegényes kis település, fölötte egy dombon hatalmas, kivilágított kőkereszt. Az első világháborúban, alig néhány kilométerért itt vívtak egy szörnyű, értelmetlen ütközetet az Osztrák-Magyar Monarchia katonái és az orosz csapatok. Néhány négyzetkilométeren csaknem egy millió katona esett el - értelmetlenül. Később itt, Limanowánánál, vívtak véres harcokat a német nácik és az előre nyomuló szovjet csapatok. Igen, ez a mi korunk. Ott is sírhatnak a kövek. Annak idején Limanowa felé menetek az Auschwitzba küldött vagonok is. Magyarországról 57 marhavagonos szerelvénybe zsúfolva hozzávetőleg 400 ezer zsidó. Sokan már Kassánál meghaltak, megfulladtak, éhen, szomjan haltak. A koncentrációs táborokban is sírnak a kövek. Mindenhol Limanowák vannak.

De az emberek mikor fogan sírni? Vagy inkább mikor fognak úgy emlékezni, hogy valahára elapadjanak a kövek - az utódok - könnyei?

Sok derék fiatal ember van, akik felemelik tiltkozó szavukat. Soha többé sárga csillagot; soha többet ne zavarjanak ki százezernyi bakát gyilkos, éreltelmetlen harcba a Donhoz elpusztulni.

Csendes, emlékező nyugalom, sebeket gyógyító napok, évek kellenének, hogy a könnyek elapadjanak. Ma még az emlékező kövek könnyei mossák a pesti Dob utcát, Kazimierztől délre, a Visztula partán fekvő Podgórze hirhedt lengyel gettóját. Szerte Közép-Kelet-Euópában a sebeket újra és újra felszaggató gonoszságot végre valahára üzze el a civi bátorság, és a jóindulat.

Szerző
Szász István

Még a kövek is sírnak...

A budapesti belvárosban, a Király utca-Wesslényi utca-Erzsébet körút által határolt háromnegyed négyzetkilométeren volt 1944-ben a gettó. Itt még a kövek is sírnak: falai között éhezés, betegség, a nyilasok rajtaütései, Dunába lövés, következtében 25 ezernél többen pusztultak el. A Dob utca eljén a Carl Lutz emlékkő "sír", rajta egy részlet a naplójából: "Beleőrülök, hogy el kell döntenem, kit mentsek meg. Isten hol van ilyenkor? " A bátor svájci több ezer üldözöttet mentett meg. Jó, hogy nem élte meg: jelenleg Magyarországon vannak, akik azt állítják: többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek. De a jelenkor nem kímél senkit és semmit. Nem volt - úgy látszik nem volt - elég a szenvedés, az áldozat! A házfalakon ott vannak a horogkeresztek, áthúzott Dávid csillagok. Csak a Gozsdu Udvar bejáratánál látni a falon, fekete betűkkel más jelet. Azt, hogy: No Rasszizm!

Sok kedves szórakozóhely, romkocsma van erre. A fiatalok, a külföldi vendégek keveset tudnak arról, hogy ez a városnegyed a magyar keresztény úri elit soha el nem múló szégyenét testesíti meg. Nem véletlen, hogy az ősi zsidó rítus szerint a sírokra tett emlékezést jelentő kavicsokat buktatókőnek nevezik. Mert meg kell torpannia, meg kell botlania itt a tisztességes embereknek! Emlékezniök kell. Az emlékezés kötelesség, a felejtés pedig bűn. Akiket elfejetünk, azok végképp meghalnak. Akikre emlékezünk azok a síró kövek között is tovább élnek, eleven mementókként.

Néha úgy érezzük, hogy Adyval el kell újra mondanunk, hogy "Ujjunk begyéből vér serked ki/Mikor téged tapogatunk/ Te álmos ,szegény Magyarország/ " Igen, már nem, már csak alig tudjuk, hogy vagyunk-e és, hogy ez az ország létezik-e?

Lengyelországból, Krakkóbol jövet az úgynevezett Királyok útján Limanowa mellett vezet az út. Szegényes kis település, fölötte egy dombon hatalmas, kivilágított kőkereszt. Az első világháborúban, alig néhány kilométerért itt vívtak egy szörnyű, értelmetlen ütközetet az Osztrák-Magyar Monarchia katonái és az orosz csapatok. Néhány négyzetkilométeren csaknem egy millió katona esett el - értelmetlenül. Később itt, Limanowánánál, vívtak véres harcokat a német nácik és az előre nyomuló szovjet csapatok. Igen, ez a mi korunk. Ott is sírhatnak a kövek. Annak idején Limanowa felé menetek az Auschwitzba küldött vagonok is. Magyarországról 57 marhavagonos szerelvénybe zsúfolva hozzávetőleg 400 ezer zsidó. Sokan már Kassánál meghaltak, megfulladtak, éhen, szomjan haltak. A koncentrációs táborokban is sírnak a kövek. Mindenhol Limanowák vannak.

De az emberek mikor fogan sírni? Vagy inkább mikor fognak úgy emlékezni, hogy valahára elapadjanak a kövek - az utódok - könnyei?

Sok derék fiatal ember van, akik felemelik tiltkozó szavukat. Soha többé sárga csillagot; soha többet ne zavarjanak ki százezernyi bakát gyilkos, éreltelmetlen harcba a Donhoz elpusztulni.

Csendes, emlékező nyugalom, sebeket gyógyító napok, évek kellenének, hogy a könnyek elapadjanak. Ma még az emlékező kövek könnyei mossák a pesti Dob utcát, Kazimierztől délre, a Visztula partán fekvő Podgórze hirhedt lengyel gettóját. Szerte Közép-Kelet-Euópában a sebeket újra és újra felszaggató gonoszságot végre valahára üzze el a civi bátorság, és a jóindulat.

Szerző
Szász István