Előfizetés

Csecsemők és gyilkosságok

Publikálás dátuma
2014.09.06. 10:30
A Bors néni legendás előadásán Novák János a kép előterében FOTÓ: SZLOVÁK JUDIT

Nagy fantaszta, de az a típus, aki valószerűtlennek tűnő lelkes elképzeléseiből sok mindent meg is valósít, Novák János, a Kolibri Színház igazgatója, rendező, zeneszerző. Amikor például azzal hívott fel, hogy ő bizony csecsemőknek is fog játszani és nézzek meg két külföldi videót, a témában, mondjam el róluk a véleményem, a hajam szála is égnek állt. Azt válaszoltam, hogy na, ne, ezt már nem eteted meg velem. Mit mondjak, megetette, és még sokakkal. Alig lehet jegyet szerezni ezekre a produkciókra. Az eredetileg külhonból, norvég minta nyomán átvett, és még alaposan tovább is fejlesztett előadástípussal, már akár külföldi turnéra, még olyan messzire is, mint Japán, lehet menni. Novák ráérzett annak ízére, hangulatára, milyen az, amikor még pelenkázni való csöppségek is szüleik, vagy nagyszüleik óvó ölében ülve, élvezik a mozgást, a hangok, színek, ritmusok, formák forgatagát, amikor sokszor elismételt dolgok segítségével rögzülnek számukra történések, és amikor a hozzátartozók boldogak attól, hogy mi mindent felismert, mi mindennek örülni tudott a gyerek.

A Todában a felnőttek is ámulnak azon, hogy az Orosz Klaudia által tervezett alakzatok milyen leleményesen képesek különböző formákat felvenni. És ugyanígy felnőttekre is hat a Tekergőben Orbán Ottó elképesztő szómágiája, ami rafinált asszociációkon nyugszik, ezekből persze keveset értenek a kicsik, de a szavak ritmusát, zeneiségét, a szóáradatot abszolút élvezik. És mindebben persze parányi gügyögés sincs. A művészet alapkérdéseire lehet így rákérdezni, a színházi hatás mechanizmusára, sikeresen csinálják már országszerte. Novák volt az is, aki nálunk először kezdett kiskamaszoknak és nagyobbaknak, kemény dolgokról, bizonyos tekintetben tabutémákról játszani, alkoholizmusról, drogról, válásról, akár fiatalok által elkövetett gyilkosságról, öngyilkosságról, társadalmi kirekesztésről, kisebbségről, erőszakról, megaláztatásról. És éllovas volt abban szintén, hogy osztálytermekben tartott előadásokat. A Klamm háborúja például régóta fut Scherer Péter egyszemélyes alakításában, döbbenetes erővel szól arról, hogy egy tanár hogyan képes terrorizálni a gyerekeket, hogy tudja körmönfontan uralni őket. A gyáva pedig, amit Scherer rendezett, és a Kolibri Pincében mutatták be, arról regél, szintén megrázóan, hogy egy Kovács Krisztián által megszemélyesített srác miként válik drogossá, és ez az út már miért visszafordíthatatlan, torkollik szinte törvényszerűen tragédiába, a sok tekintetben pusztító társadalom hogyan tesz önpusztítóvá embereket. De hozott olyan darabot is, a Kövek címűt a színházába, melyben 13 és 15 éves fiúk köveket hajigálnak le autópálya fölötti felüljáróról és megölnek valakit. Utána a bűnhődés folyamatát látjuk. Soha nem arról van szó, hogy még nagyobb reménytelenségbe akarnak bennünket taszítani. A világban történő dolgokkal való szembenézésre azonban igenis rá akarják venni már a gyerekeket is, és velük együtt a felnőtteket ugyancsak. Ehhez hosszú, szívós, empatikus munkával megnyerték a pedagógusokat, akikben persze jócskán voltak ellenérzések. De aztán rájöttek, hogy nekik is segítenek jó néhány téma feldolgozásában ezek a produkciók.

Novák egyáltalán nem készült direktornak, rendezőnek. Csellistának tanult a Zeneakadémián. Aztán be kellett ugrania csellósként egy lengyelországi színházi fesztiválra menő produkcióba. Nagyon tetszett neki, amit látott. Majd a 25. Színházba is hívták, például Cseh Tamást kísérni. Münchenben pedig egy évig volt ösztöndíjas az ottani Zeneakadémián. De, ha már ott volt, körülnézett, hogy mi újság a német színházi fronton. Egy életre megfertőződött. Rájött, hogy színházban akar dolgozni. Ügyködött is az akkoriban igencsak szellemi központnak számító Egyetemi Színpadon. Surányi Ibolya, a Balassi Bálint Szavalókör vezetője javasolta neki, hogy rendezzen egy gyerekeknek szóló produkciót. Azt válaszolta, hogy utálta gyerkőcként ezeket, unatkozott, vagy éppen félt. Az volt a válasz, hogy hát akkor ne olyat rendezzen, amilyet utált, hanem, amilyet szeret. Néha az ilyen pofonegyszerű mondatok meghatározóak lehetnek. Meglehetően komolyan vette a javaslatot. Vándor-móka címmel csinált egy őrületet, amiben tényleg vándorolt szerte a színházban mindenütt, szinte csak a vécében nem, a gyerekek és a felnőttek hada, és itt is, ott is történt valami, ami interaktív volt, a közönség is beleavatkozhatott a történésekbe. Humor, mozgásdömping, ének, zene elegyedett elementáris játékkedvvel, frenetikus hangulattal. Azt is mondhatnám, hogy jó dili volt, de közben azért volt némi veleje.

Ez a fantáziadús őrület azóta is jellemző rá. Imádja felrúgni a hagyományos formákat. Ezt tette legendássá vált előadásában, szintén az Egyetemi Színpadon, a Nemes Nagy Ágnes szövegei alapján adaptált Bors néniben is, amit azóta temérdekszer megrendezett. Annyira lelkes volt, hogy címszereplőnek meg tudta hozzá nyerni a feledhetetlenül tüneményes Dajka Margitot, aki bámulatosan kedves, bölcs és fölöttébb játékos volt, imádták a gyerekek. És ott volt mellette Kútvölgyi Erzsébet meg Verebes István, akik igencsak hatalmas elánnal, szívmeleg érzésekkel játszottak, Novák pedig mesélőként, és előadás közbeni játékmesterként intenzíven gitározott. Pazarul volt. Emiatt nem is akaródzott újra megrendeznie hosszú ideig, hiszen mi lesz, ha nem úgy sikerül, mint az eredeti, és annak emlékét is beárnyékolja. De végül Verebes egykori nyíregyházi direktorként annyira kapacitálta, nála is állítsa színpadra a Bors nénit, hogy megtette. És aztán nézte-nézte a saját előadását, és elirigyelte a nyíregyháziaktól. Megrendezte a darabot a Kolibriban is a revelatív, utánozhatatlan nagy színésznővel, Molnár Piroskával. Éppen ebben a hónapban lesz a produkció húszéves jubileuma, ez alkalomból kiállítás nyílik a Bajor Gizi Színészmúzeumban.

Novák aztán országszerte rengeteg Bors nénit rendezett, a kaposvári verziónak köszönheti második feleségét, Megyes Melindát, aki abban játszott, és már régóta a Kolibri tagja. Novák pedig 23-ik esztendeje a Kolibri igazgatója. Lesz majd most új pályázat, de nem hiszem, hogy van félnivalója, annyira közmegelégedésre végzi a munkáját. És hát az az igazság, hogy a tűzhöz is közel van. A nagyhatalmú Színházművészeti Bizottság tagja, tudható, hogy időnként egyedül marad a véleményével, miközben mindenkivel szót ért. Sokan nem értik, hogyan került oda. Nekem van egy tippem, Beregszászon rendezte a Kastankát, ez Vidnyánszky Attilának fontos lehetett. Közben a Magyar Színházi Társaság elnökségének is tagja, amit bizonyos tekintetben szomszédvárnak tartanak, csak éppen lényegi hatalom nélkül. Kísérletező, vagány, izgalmas őrületekbe belevágó, de konszenzuskereső személyiség, aki Kaposváron nemzetközi fesztivált is gründolt a gyermek- és ifjúsági színházaknak. Egyik "teremtménye" az éppen ma, szeptember 6-án 23-ik alkalommal megrendezésre kerülő, ingyenesen látogatható, Kolibri Fesztivál. Volt ez valaha három napos is, már évek óta csak egy napos. Csökkentett támogatásból ő sem tud csodát tenni. Abban viszont valószínűleg hathatós része van, hogy a gyermek-ifjúsági-bábszínházi struktúra lényegében egészben maradt, nem érték olyan létét veszélyeztető megszorítások, mint például az alternatívokat.

Apokalipszis most is?

Márton László író, újságíró
Publikálás dátuma
2014.09.06. 10:19
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/DAN KITWOOD

Amikor a fegyverek szólnak a józan ész hallgat. Nemcsak az ellenfeleké, akiknek a dolog természeténél fogva egyetlen gondja az ellenfél megsemmisítése, hanem a haditudósítóké is. A mélyebb elemzések csak a hadiesemények után, néha évtizedekkel később látnak nyomdafestéket.
Gadó János megvárta a tűzszünetet (A "zsidók ősbűne" élő adásban, Szép Szó, aug. 30). Magam is ezt tettem. Most talán eljött az elemzés és a vita ideje. Gadó János apokaliptikus látomását tagadhatatlan tényekre építi - de nem mindig. Amit mond igaz, de amiről megfeledkezik, a teljest fél-igazsággá alacsonyítja. Olvasata egy a lehetséges értelmezések közül, de nem az egyetlen.

A konfliktusnak az izraeliek 63 százaléka szerint nincs nyertese. Az arab halottak aránya ugyan negyvenszer több, mint a zsidóké, de ez természetesen nem a Hamaszon múlott. Egyébként is ostoba és erkölcstelen az, aki az ilyesfajta vérengzést mérkőzésnek tekinti. Ugyanez mondható a "kinek van igaza, ki kezdte?" típusú kérdés-feltevésről. A háború gépezete, ha egyszer beindul, átveszi az irányítást.
Ugyanez vonatkozik a lélektani hadviselésre. A Hamasz nyert, mert megfelelő mennyiségű romot, hullát és síró asszonyokat mutatott. Erre Izrael - hála a gondviselésnek - nem volt képes. Igaz, hogy az alagutak mélyén rejtőző parancsnokok és a mecsetekben, kórházakban megbúvó rakétások nem látszottak, de ez nem feltétlenül a tudósítók elfogultságának, még kevésbé az "ősbűn" szándékos felidézésének jele. A fényképész azt fényképezi, amit mutatnak és ami eladható. Naponta több órát néztem a francia televíziót: nem igaz, hogy a zsinagógák felgyújtására, zsidó boltok megtámadására média pogrom uszított volna. Megtették ezt a társadalom szélére szorult muzulmán fiatalokat heccelő imámok.

A közel-keleti konfliktus megoldását sürgető "nyugati humanistákat" terhelné felelősség vad indulatok gerjesztéséért? Valószínűtlen. Ugyanezek a nyugati humanisták támogatták hosszú évtizedekig, a hatnapos háború után is Izraelt. A konfliktus megoldásának említése a zsidókérdés megoldásával, azaz az Endlösunggal lenne egyenlő? Gadó János maga is tudja, hogy az Észak-amerikai és nyugat-európai zsidó értelmiség egy, szellemi szempontból nem jelentéktelen része a békefolyamat újraindítását támogatja. Mind naivak lennének, vagy éppenséggel öngyűlölők?
Ha a békés megoldás puszta emlegetése az antiszemita rágalmazók cinkosává tesz, mi a megoldás? A nincs megoldás, az egyedül vagyunk, a (több) száz- éves háború lenne Izrael jövője?

Az izraeli haderő gázai kivonulása óta történtek nem éppen biztatóak. De a politikai megoldás tartalékai nem merültek ki. Mi több, az Al Kaida és a kalifátus réme közelebb hozta Izrael szomszédait, Jordániát és Egyiptomot. Quatar kivételével az öböl-államok ellenfélből akár potenciális szövetségesekké is válhatnak.
A békefolyamat mindkét oldalon "fájdalmas áldozatokat" feltételez. A Jordántól a tengerig terjedő Nagy Izrael álmát éppen úgy el kell felejteni, mint Palesztina "felszabadítását". A gázai háború bebizonyította, amit az Izrael biztonságáért felelős főtisztek egyre hangosabban mondanak: nincs katonai megoldás. Marad a másik: a politikai. Fájdalmas, de legalább nem halálos.

Apokalipszis most is?

Márton László író, újságíró
Publikálás dátuma
2014.09.06. 10:19
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/DAN KITWOOD

Amikor a fegyverek szólnak a józan ész hallgat. Nemcsak az ellenfeleké, akiknek a dolog természeténél fogva egyetlen gondja az ellenfél megsemmisítése, hanem a haditudósítóké is. A mélyebb elemzések csak a hadiesemények után, néha évtizedekkel később látnak nyomdafestéket.
Gadó János megvárta a tűzszünetet (A "zsidók ősbűne" élő adásban, Szép Szó, aug. 30). Magam is ezt tettem. Most talán eljött az elemzés és a vita ideje. Gadó János apokaliptikus látomását tagadhatatlan tényekre építi - de nem mindig. Amit mond igaz, de amiről megfeledkezik, a teljest fél-igazsággá alacsonyítja. Olvasata egy a lehetséges értelmezések közül, de nem az egyetlen.

A konfliktusnak az izraeliek 63 százaléka szerint nincs nyertese. Az arab halottak aránya ugyan negyvenszer több, mint a zsidóké, de ez természetesen nem a Hamaszon múlott. Egyébként is ostoba és erkölcstelen az, aki az ilyesfajta vérengzést mérkőzésnek tekinti. Ugyanez mondható a "kinek van igaza, ki kezdte?" típusú kérdés-feltevésről. A háború gépezete, ha egyszer beindul, átveszi az irányítást.
Ugyanez vonatkozik a lélektani hadviselésre. A Hamasz nyert, mert megfelelő mennyiségű romot, hullát és síró asszonyokat mutatott. Erre Izrael - hála a gondviselésnek - nem volt képes. Igaz, hogy az alagutak mélyén rejtőző parancsnokok és a mecsetekben, kórházakban megbúvó rakétások nem látszottak, de ez nem feltétlenül a tudósítók elfogultságának, még kevésbé az "ősbűn" szándékos felidézésének jele. A fényképész azt fényképezi, amit mutatnak és ami eladható. Naponta több órát néztem a francia televíziót: nem igaz, hogy a zsinagógák felgyújtására, zsidó boltok megtámadására média pogrom uszított volna. Megtették ezt a társadalom szélére szorult muzulmán fiatalokat heccelő imámok.

A közel-keleti konfliktus megoldását sürgető "nyugati humanistákat" terhelné felelősség vad indulatok gerjesztéséért? Valószínűtlen. Ugyanezek a nyugati humanisták támogatták hosszú évtizedekig, a hatnapos háború után is Izraelt. A konfliktus megoldásának említése a zsidókérdés megoldásával, azaz az Endlösunggal lenne egyenlő? Gadó János maga is tudja, hogy az Észak-amerikai és nyugat-európai zsidó értelmiség egy, szellemi szempontból nem jelentéktelen része a békefolyamat újraindítását támogatja. Mind naivak lennének, vagy éppenséggel öngyűlölők?
Ha a békés megoldás puszta emlegetése az antiszemita rágalmazók cinkosává tesz, mi a megoldás? A nincs megoldás, az egyedül vagyunk, a (több) száz- éves háború lenne Izrael jövője?

Az izraeli haderő gázai kivonulása óta történtek nem éppen biztatóak. De a politikai megoldás tartalékai nem merültek ki. Mi több, az Al Kaida és a kalifátus réme közelebb hozta Izrael szomszédait, Jordániát és Egyiptomot. Quatar kivételével az öböl-államok ellenfélből akár potenciális szövetségesekké is válhatnak.
A békefolyamat mindkét oldalon "fájdalmas áldozatokat" feltételez. A Jordántól a tengerig terjedő Nagy Izrael álmát éppen úgy el kell felejteni, mint Palesztina "felszabadítását". A gázai háború bebizonyította, amit az Izrael biztonságáért felelős főtisztek egyre hangosabban mondanak: nincs katonai megoldás. Marad a másik: a politikai. Fájdalmas, de legalább nem halálos.