Vigyázzunk a jégcsákányos szerzőkkel!

Publikálás dátuma
2014.08.09. 10:05
Palacio de Bellas Artes – A Szépművészetek Palotája A SZERZŐ FELVÉTELE

Ha az ember Mexikóvárosban (Mexico City) jár, akkor feltétlenül ugorjon be a Trockij házba.
Lev Davidovics Bronstein a jó Sztálin elől menekült egészen idáig, de hát ismerjük a történetet, ez sem mentette meg, egy Ramon Mercader nevű, az NKVD által beszervezett ügynök jégcsákánnyal agyonverte 1940. augusztusában. Trockij igen részletes életrajzában - Életem, Kossuth 1989 - csak odáig jut el a történetben, hogy kiutasítják a Szovjetunióból és Konstantinápolyba száműzik. De, mint Sztálin ekkorra már engesztelhetetlen ellenfelének, itt sincs sokáig maradása, 1933-tól Franciaországban, 1935-től Norvégiában él. De érzi, még így is túl közel van rettegett ellenfeléhez. (Amúgy, Trockij bírta a küzdelmet. Az elsők között figyelmeztetett, már 1931-ben a nemzetiszocialista veszélyre és a szociáldemokratákkal sem alkudott meg, őket is keményen bírálta mindig, ha maradt egy csöpp ideje.) Jobbnak látta, ha egy biztonságosnak tűnő óceán húzódik közte és a szovjet generalisszimusz között. És különben is, Norvégiában, szovjet nyomásra házi őrizetbe helyezték, hát ott sincs maradása.
Így jut Mexikóvárosba.

1.

Ebben az időben Lázaro Cárdenas elnök van éppen hatalmon, aki némi földreformmal és államosítással vétette magát észre Mexikóban - talán ez ébresztett valamennyi rokonszenvet a kérlelhetetlen Trockijban. Mindenesetre, amikor megérkezik, Cárdenas elnök különvonatot küld érte a kikötőbe és azon érkezik a városba.
Az akkor még külvárosnak számító Coyoacán negyedbe költözik. Szomszédai a híres festőpár Diego Rivera és Frida Kahlo. Akadnak szerzők, akik szerint gyengéd szálak is szövődtek a magát gyakran bajusszal lefestő Kahlo és a fényképek tanúbizonysága szerint jellegzetes kecskeszakállat viselő Trockij között. Igaz, nem igaz, a turisták bomlanak az effajta sztorikért, amelyek ma már jóval érthetőbbek, mint a munkásmozgalom különféle frakcióinak korabeli véres harcai.
Ma Trockij háza mindenesetre csinos kis múzeum, Mexikóváros egyik elegáns negyedévé avanzsált Coyoacánban. Az épület egyik felében Trockij könyvei, róla szóló fényképek, újságcikkek, szobrocskák. Szolid unalom.
A kert azonban igen tisztességesen karbantartott. De aztán, ha tovább húzódunk, akkor a szűk ajtócskán át bejutunk Trockij lakrészébe, amelyet többé-kevésbé eredeti állapotában őriztek meg.

A "szűk ajtócska" azért még némi magyarázatot kíván. Sztálin egykori riválisa meglehetősen tartott attól, hogy a Szovjetunió ura így vagy úgy, de megpróbálja majd elintézni. Egész kis erődítménnyé alakították az épületet hát, ahol családjával, köztük 12 éves unokájával együtt, meghúzta magát. Őrtornyok védték, magas kőkerítés és a híveiből toborzott testőrség próbálta megvédeni. A kicsiny ajtók azt szolgálták volna, hogy ne legyen olyan könnyű csak úgy beszaladni és gyilkolni.
Mercader mindenesetre azt a trükköt eszelte ki, hogy összebarátkozott egy Sylvia Ageloff nevű lánnyal, aki jól ismerte Trockij feleségét, s ere hivatkozva, afféle önkéntes titkárnőként dolgozott Trockij mellett. Sylvia mutatta be Mercadert a főnökének. A zavaros múltú NKVD ügynök arra hivatkozva, hogy egy forradalmi írását szeretné megmutatni, így bejutott a jól őrzött épületbe. Vitt magával pisztolyt, amit a lapockája mögé rejtett egy zsinegen felfüggesztve, egy tőrt a kabátja bélésbe varrva, és azt a bizonyos jégcsákányt, amelynek nyelét rövidre vágta, hogy ne lógjon ki a kabátja alól.

Ha már Mercadernél tartunk, a katalán származású férfit a gyilkosság után elkapták, húsz évet kapott, amelyet majdnem teljesen le is ült. Szabadulása után - már jóval Sztálin halála után járunk - Moszkvába került, ahol állítólag még ki is tüntették, sőt a pletykák szerint egy aranyórát is kapott ajándékba - talán, hogy a múló időre emlékeztessék a maguk finom módján. 1978-ban halt meg, addig felváltva élt Havannában és Moszkvában. A szovjet főváros kuncevói temetőjének abba a részébe temették el, ahol a Szovjetunió Hősei kitüntetetteit szokták abban az időben.
És, hogy mi volt a baja Trockijjal? Személyesen semmi. De Trockij határozottan ellenezte a Sztalin-Ribentropp paktumot. És Sztálin, mint tudjuk, a kritikát azt nem nagyon szerette. A háborús időszakban már igazán kényelmetlen volt neki egykori elvtársa.

Node, vissza a szolidan berendezett házba. Van itt fürdőszoba, konyha, gardrobe - ahogy azokban az időkben egy középosztálybeli élhetett errefelé. A hálószobában egy ágy, tele golyónyomokkal.
1940 májusában ugyanis egy húsz fő sztálinista csoport támadt a Trockij családra. Gépfegyverekkel lövöldözve törtek be az épületbe. Akkor Lev Davidovics és felesége Natalia csak úgy menekült meg, hogy gyorsan elbújtak az ágy mögé, miközben testőreik és az éppen náluk vendégeskedők viszonozták a tüzet. Állítólag kétszáz golyót szedtek össze aztán az ágyból és a mellette álló falból. A lövöldözésben a lábán megsérült Trockij 13 éves unokája, Esteban Volkov is. Meg is erősítették az épület védelmét, más kérdés, hogy úgy látszik a kézirattal érkező NKVD-s ügynökök ellen nincs hatásos védőpajzs.

Szépen berendezett szobák. Valóban itt az írógéptől, a térképen, az éjjeliedényen és a mosdótálon át, a fogason lógó zakókig és nyakkendőkig minden Trockijé volt? A katalógus szerint igen. Mindenesetre, akkor itt valahol lennie kell egy nagy padlásnak, ahol elraktározták mindezt. Ugyanis a Volkov unoka, jó részt még nagyanyjával, aztán négy saját gyermekével, még harminc évig itt élt az akkor még külvárosnak számító Coyoacánban. És nyilván azért 30 év alatt ez az elrongálódott, itt-ott hozzányúltak a berendezéshez.
És abban sem vagyok biztos, hogy valóban a bejáratnál már akkor is egy pénztáros fülke állt-e.
Mindenesetre, tanulságos egy kiállítás, mielőtt tovább megyünk Frida Kahloékhoz, nézzük már meg.

2.

Frida Kahlo Mexikó talán legismertebb művésze. Kétségtelen, ehhez Salma Hayek is segítette abban a filmben, melyben csinos bajuszkával játszotta a festőnőt. Az eredeti Kahlo (vigyázat, hamisítják), a rossz nyelvek szerint, mint az említettük már, bizalmas viszonyt is ápolt a kedves szomszéddal, Lev Davidoviccsal. Az ilyesmit persze nem tudhatjuk biztosan, az azonban tény, Kahlo szeretője évekig egy magyar fényképész volt. Látjuk is itt jó néhány fotóját.
Kahlo különlegesen színes képeivel, meghökkentő témaválasztásaival (például többször megfestette saját spontán vetéléseit) és egész, különleges történetével, kalandos szerelmi életével vonzza a turistákat.

Mindenesetre férjével a szintén festőművész Diego María de la Concepción Juan Nepomuceno Estanislao de la Rivera y Barrientos Acosta y Rodríguezzel, közismertebb nevén Diego Riveraval szépen laktak. Habár annyi itt a vendég, mint a fene, iskolások érkeznek nagy tömegben, mindent összefogdosó amerikaiak, és bőszen kattogtató japánok, mégis tökéletes rend az összes szobában.

Kedvencem a konyha - nem úgy néz ki, mit ahol sokat főztek -, állítólag nagyon szerették a helyi indián ételeket, gyakran maguk is azt készíttek a hatalmas cserépedényekben. Aztán ott a másik, a tisztaszoba, a preparált óriásteknőssel és krokodilussal. A vendég gyerekek állítólag imádták.
Ennél azért sokkal megrázóbb Kahlo festőállványa és az előtte parkoló kerekes-széke. Kahlot ugyanis fiatal korában elütötte egy villamos - hogy hol jár Mexikóban villamos, azt nem sikerült kiderítenünk, de nem adjuk fel, és folytatjuk a terepmunkát, ha kell, amíg meg nem leljük. A festőnőt számtalanszor operálták, de meggyógyítani sosem tudták. A szomszéd szobában ott áll a baldachinos ágya. A tetejére belülről egy tükröt szereltek, ha már felülni sem tudott, akkor fekve festett és a tükörből ellenőrizte a munkáját.

Nézzük végig a képeket, - van egy olyan, amelyiknél a háttérben Sztálin idealizált portréja látható, az elé festette saját magát. Arról nem találtunk feljegyzést, hogy szomszédjának megmutatta-e ezt.
Aztán itt is sétáljunk a kertben, amely afféle kis oázis, ahogy ezt el is várjuk egy jelentős művész mexikói ingatlanának belső udvarától.

3.

A jó húszmilliós Mexikóváros egyik legismertebb, legnépszerűbb épülete a Palacio de Bellas Artes - A Szépművészetek Palotája. Ezt a jókora, izgalmas alkotást jelentős részben magyar művészek tervezték. Az egyikük Maróti Géza, akit az épületet tervező Adamo Boari (1863-1928) olasz építész kért fel a közreműködésre, miután az 1906-os milánói világkiállításon állítólag beleszeretett Maróti munkáiba. Közbeszerzés, pályázat, miegymás nem lassította akkoriban a beruházásokat - csak néhány véres forradalom, puccs és felkelés, de az egészen más tészta - Maróti állítólag kilenc ládányi tervrajzzal érkezett és ő vetette papírra az épület szecessziós belső tereinek vázlatát.

De más magyar művészek is felbukkannak. A budapesti Róth Miksa Emlékház vezetőjétől, Róth életének szorgos kutatójától, Fényi Tibortól tudjuk, hogy a pesti Erzsébetvárosban - annak is Csikágóként csúfolt részében - tevékenykedő Róth is részt vett az annyira fontos díszítések megtervezésében. A mexikóiak szeretik a szép színes dolgokat, hadd örüljenek hát, kaptak a palotában lévő színházterem nézőtere felé egy nagyszerű üvegmozaikot, egy Apollót és a kilenc múzsát ábrázoló, háromrétegű üveglemezekből rafináltan formált szecessziós alkotást. Állítólag a Budapesten kivitelezett, darabokban ládákba csomagolt üvegtabló hajón érkezett Mexikóba, és csodák csodája, sem el nem lopták, sem össze nem tört egy sem belőle. Egykor volt gótikus katedrálisok hatását idézve, hatalmas süllyesztett világítótestként került az épületben lévő színház nézőtere fölé.

De mindez semmi ahhoz a világon egyedülálló üvegfüggönyhöz képest, amely szintén itt található. Jelentős részben éppen Fényi Tibor kutatásainak köszönhetően tudhatjuk, hogy nem igaz az az előcsarnokban szereplő felirat az alkotó művészeket felsoroló réztáblán, amelyik az amerikai Tiffany cég szerzőségére utal. Bizony, jelentős részt ez is a pesti, éppen hetven éve elhunyt Róth alkotása. Jó, az igaz, hogy a Tiffany cég volt a kivitelező. Ám az igazság az, Maróti Róth Miksával együtt tervezte az opálos üveglapokból összeállított többtonnányi, hidraulikus szerkezettel sitty-sutty mozgatható üvegfüggönyt.
A 32 centiméter vastag, 14 méter széles, 12 és fél méter magas, kicsinek éppen nem mondható remeken, mexikói vulkánok kontúrjai láthatóak dús növényekkel díszített környezetben.
Amúgy a belső képek egy jó részét Frida Kahlo férje, Diego Rivera készítette, hiába no, egy húszmilliós városban is mindig ismerősökbe botlunk.

És mit ér egy ilyen épület, ha nincs a tetején egy rendes szoborcsoport? Semmit se. Hát a mexikói urak is tudták ezt, ezért versenyt hirdettek arra, ki tervezi ide a legszebbet. Szerintem hamar ki fogják találni, hogy a győztes ismét Maróti volt. A női szoborcsoport kisméretű modelljét Jungfer Gyula műlakatos - na persze, szintén Pestről - készítette el, és hajóval szállították Mexikóba. "Tetején a mexikói sas viaskodik a kígyóval, nem vigyázva eléggé, hogy az alatta lévő kaktusz gömbön megszúrhatja magát. Négy, hat méter magas alak - a Zene, az Ének, a Tragédia és a Tánc - állják körül egymás kezét fogva a középső magot, alulról lehetőleg tetszetős vonalakat és formákat domborítva - a mint az egy ilyen exponált csoport nőszemélyeihez illik." - olvashatjuk Maróti visszaemlékezéseiben.

Itt jegyezzük meg, hogy egy dologban e sorok szerzője mindenképpen hasonlít Marótihoz, Róthoz. Ugyanis ők sem látta azt a nevezetes üvegfüggönyt. Őket a távolság akadályozta meg ebben, minket a zordon teremőrök, valami olyan butasága hivatkozva, hogy kérem, zárva vagyunk.

Ám, Marótival ellentétben, azért a belső terek, de még a szobor a háztetőről is nekünk legalább megvan.
Amúgy a fordulatos és időnként némileg feszült (understatement) mexikói belpolitikai helyzet miatt több mint harminc évbe tellett, amíg befejezték ezt a kulturális központot. Maróti nem tudott már visszamenni megnézni, Magyarországon egyszerű munkanélküliként tengette az életét. És csak, a bennfentesség kedvéért, Maróti unokája Bródy András, a híres közgazdász, dédunokája, a még híresebb Bródy János, zenész.

Szerző

Wang mester csípős finomságai

Publikálás dátuma
2014.08.09. 10:01

A Wang Mester Kínai Konyhája elnevezésű étterem régóta fogalom. Az a hír terjed róla, hogy aki autentikus kínai fogásokat akar enni, nem olyan lebutított és egyenízű kosztot, amely a kifőzdék többségében kapható, ezt a helyet feltétlenül érdemes kipróbálnia. A berendezés nem túldíszített, de nem is lepukkant, kapásból otthonosságot kelt. Kényelmesek a székek, és nagyok az asztalok, könnyedén ki lehet rámolni rájuk sok kiadós fogást. Választék pedig van bőven, körülbelül kilencvenféle ételt kérhetünk. Wang mesternek, azaz Wang Quiangnak, mint megtudom, a belvárosban hamarosan nyílik egy új étterme, ott a választék ennek tört része lesz, hiszen a korszerű vendéglőkben már inkább viszonylag kis étlappal dolgoznak, de mindent, amit adnak, a legapróbb részletekig kidolgoznak. A kínaiak viszont szeretik, elvárják a nagy választékot.

A rendkívül közlékeny Wang úr fiatalemberként jött Magyarországra, már több mint húsz évvel ezelőtt. Pincérkedett. Kereskedett ruhával is. Az első saját éttermét 2003-ban nyitotta. Tavaly pedig bezárta a már igencsak híres Telepy utcai vendéglőjét, a most működőt pedig alaposan felújíttatta. Kínai pincér éppúgy felszolgál, mint magyar, előbbi főleg a kínaiaknak, utóbbi inkább a magyaroknak így nekünk is. Kiss János vidékről jött Budapestre, három éve körbenézett, hogy mik a lehetőségek, és itt kapta a legjobb ajánlatot. Kezdetben furcsa volt neki, hogy kínai étteremben dolgozik, sok mindent meg kellett tanulnia, de abszolút segítőkészséggel találkozott.

A technika meg is könnyíti, de meg is nehezíti a választást. Van nyomtatott étlap is, de tableten is rajta van a teljes menü, ráadásul az előételektől a desszertekig, minden ínycsiklandozó képekkel. Az ember bámulja ezeket a fotókat, és ezt is enne meg azt is, kapásból összefut a szájban a nyál.

A legendás száznapos tojást persze feltétlen ki akarjuk próbálni, ezt tényleg ennyi ideig érlelik, lezárt dobozban, alaposan befűszerezve, tényleg ezer ízben pompázik. Erős kezdés. Előtte egy kis méregerős rizspálinka még inkább fokozza az étvágyat. Mint tudjuk, a kínai konyha amúgy is gazdagon, csípősen, és nem feltétlen gyomorkímélő módon fűszerez, de ez a pazar ízek miatt megéri. És itt nem a pulton állnak hosszasan, langyosan, akár már némiképp összelöttyedve ételek, hanem, amit sütni kell, frissen készül. Arra a kérdésre, hogy a kínai konyhában például a húst miért darabolják fel mindig falatnyi darabokra, azonkívül, hogy persze így fogyasztható pálcikával, Wang mester azt válaszolja, hogy mert így lehet, 3-4 perc alatt elkészíteni, és ez az ötezer éves kínai konyhában az egyik alapszabály. Ezért nem adnak egy szelet húst, nem adnak steaket. Az előételek között található csülök roló is kis, korongszerű darabokból áll, melyek erőteljes szószban lubickolnak, jóféle, szintén helyben sütött házi kenyérrel. A rák aranybundában nevű, ugyancsak előételben, krumpli reszelékbe forgatják a puha rákhúst. A levesek közül a savanyú-csípős levest valamennyi kifőzdében árulják, de itt van egy csaknem egytál ételnek is felfogható változat, ami tenger gyümölcseivel van tele. A gyöngytyúklevest hegyi gomba válogatással fölöttébb érdekesen tálalják. Mutatós cserép teáskannában érkezik, és a levét ki is lehet tölteni kis csészébe. A gombák pedig pálcikák segítségével „halászhatók ki” a kannából.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző

Jelcin köpönyegéből bújt elő

Publikálás dátuma
2014.08.02. 10:55
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
A Szovjetunió felbomlása utáni orosz politika megértéséhez kínál egészen másfajta nézőpontot Sztanyiszlav Belkovszkijnak, a jelenlegi orosz elnökről szóló monográfiája. A szerző kíméletlen elemzői harcot folytat a tárgykörre vonatkozó közhelyekre és sztereotípiákra épülő nyugati értelmezési stratégiákkal. Legyen szó Jelcinről vagy Putyinról. Több alaptételre építi életrajzát, nem kizárólag empirikus, hanem empatikus alapállással vágott neki feladatának. Szó szerint úgy fogalmaz: meg akarja érteni a politikust. Van ebben a felfogásban valami (jó) oroszos. Valamit elmond a kötetről, hogy odahaza nem jelenhetett meg.

Egy, a könyvben olvasott jelenet többször eszembe jut. A válófélben lévő Angela Merkel - még bőven az NDK-s időket írjuk ekkor - visszament közös lakásukba, és mert férjével nem tudtak megegyezni az ingóságokról, nemes egyszerűséggel elvitte a mosógépet és a hűtőt. Megfordult-e az asszony fejében a lépcsőházi cipekedés közben, hogy lesz ő még kancellár az egyesített Németországban, akit díszvendégnek kijáró tisztelettel fogadnak a Fehér Házban? Nyilván nem.
Vlagyimir Putyin a KGB szélnek eresztett őrnagyaként tért haza az NDK-ból, harminchét évesen. A Leningrádi Állami Egyetemen a nemzetközi kapcsolatok osztályán kapott állást. Hárman szorongtak egy kis irodában. Jövője kilátástalannak tűnt. Alacsony fizetése miatt délutánonként Zaporozsecével taxizott. Gondolta-e volna akkor, hogy lesz ő még Oroszország elnöke, akit díszvendégnek kijáró tisztelettel fogadnak sokfelé a világban?

A testőr karrierje

Nem azért figyelemre méltó könyv Sztanyiszlav Belkovszkij monográfiája, mert ilyen apró, mégis jellemző történetekre bukkanhatunk benne, de ez is erényeinek egyike. Az eddigi Putyin-elemzések legnagyobb hibájának tartja a szerző, hogy azok "hamis tételekből és előfeltevésekből indultak ki". A szerénytelennek aligha nevezhető tételmondat szavatosságát közel négyszáz oldalas érvrendszer támasztja alá, igen meggyőzően. Ha eddig azt hittük, hogy ismerjük Putyint, akkor a kötet arról győz meg, hogy ez csekély mértékben lehet igaz.

Putyin nem önálló jelenség, szerepe és feladata nem érthető meg Jelcin nélkül. Az orosz politikus sztratoszférába emelkedése nem vagy alig köthető titkosszolgálati múltjához. Alacsony beosztásban, jelentéktelen feladatokat végezve szerelt le a KGB-től, kiábrándulva a szervezetből, ahova - giccses, de így van - a Tavasz tizenhét pillanata című szovjet tévéfilmsorozat hatására jelentkezett. Ebben az értelemben a kötet szerzője legendának nevezi azt a közkeletű vélekedést, hogy a titkosszolgálatoknál dolgozó tisztek valamifajta összjátéka irányítaná a Jelcin utáni Oroszországot. A legenda ellen szól, hogy a KGB (és elődszervezetei) soha nem rendelkezett komoly politikai hatalommal a Szovjetunióban - érvel Belkovszkij. A mindenkori politikai csúcsvezetés saját jól felfogott érdekében így alakította ki a hatalmi játékszabályokat. Ennek ugyan némileg ellentmond, hogy Brezsnyev halála után Andropov a KGB éléről érkezett a pártfőtitkári székbe, de a lényeget illetően a szerzőnek lehet igaza.
Putyin karrierjében a döntő fordulat akkor következett be, amikor a leningrádi polgármester, Szobcsak a csapatába hívja, így örökre maga mögött tudhatja a helyi egyetem kicsinyke irodáját. Testőri feladatokat ellátó referensből néhány év alatt Szobcsak helyettese lesz, és hiába bukik meg később a polgármester, Putyin már nem eshet ki a politikai elitből. Csupán annyi történt, hogy az időközben újból Szentpétervárrá váló Leningrádból útja Moszkvába vezetett, a birodalom központjába.

Félárva apát keres

Erőteljesen hangsúlyozza Belkovszkij egy lélektani mozgatórugó szerepét Putyin kapcsán. Teóriája szerint a félárván felnőtt gyermek egész életében apát keresett. Elsőként, és többfajta értelemben, ezt Szobcsakban találta meg, aki úgy viszonyult hozzá, mintha a fia lenne az egykori tiszt.
Nyilván nem az egész politikai karrierjét magyarázza meg ez a motívum, de sokat hozzáadhat a teljesebb kép megismeréséhez. Jelcin egész életében fiúra vágyott, akinek a sors apaként két lányt adott. Elnöksége második ciklusában világosan látszott, hogy a megroppant egészségű (két infarktuson esett át), komoly alkoholproblémákkal küzdő Jelcinnel nem lehet nekivágni egy újabb választási kampánynak. Egy mini palotaforradalom ekkor Putyin kezére játszott. A testőrség parancsnoka, Korzsakov, aki különlegesen bensőséges viszonyban állt Jelcinnel, vesztegetési ügyet robbantott ki a Kremlen belül, amely alighanem az ő hatalomátvételét készítette volna elő. Az elnök megneszelte a veszélyt, és menesztette beosztottját. Korzsakov ezzel akaratlanul is előkészítette az utat Putyinnak, mert Jelcinnek ekkor már az utódáról kellett gondoskodnia. A képlet innentől egyszerűvé vált: ebben a szereposztásban Putyin a "civilizált megoldás" volt az erőszakosnak tartott testőrparancsnokkal szemben, aki időközben megszűnt alternatíva lenni. Jelcin átvitt értelemben dinasztikus gesztust gyakorolva "apaként" viselkedett, amikor "fiát" nevezte meg utódának.

Mindezt azért szükséges hangsúlyozni, mert Putyin hatalomra kerülésének mikéntje cáfolja, hogy elnökké választásában a titkosszolgálatoknak és a titkosszolgálati múltnak különösebb szerepe lett volna. Jelcin azért választotta őt, hogy az a hatalmi felállás, amely a stafétabot átadásának pillanatában létezett, konzerválódjon.
A változatlanság őrének is nevezhetjük Putyint, aki a Belkovszkij-féle értelmezésben nem hozott létre új hatalmi hierarchiát és szerkezetet, hanem megőrizte a régit. Az állam oligarchái megőrizték hatalmukat - a kevés és nagy kivitelek egyike Hodorkovszkij -, és egyben garanciát kaptak arra, hogy vállalatbirodalmaik magánkézbe adásának kérdései soha nem kerülhetnek az igazságszolgáltatás, de egyéb társadalmi felülvizsgálat fórumai elé. Tizennégy év telt el Putyin hatalomra lépése óta, és ilyen ügyekben - ez kellő hosszúságú idő - nem történt semmi, ami a vázolt paktum meglétének tényét cáfolná.

"Alkalmatlan" társadalom élén

Belkovszkij másik alaptétele, hogy Putyin nem épít birodalmat, nem reformálja meg Oroszországot, sőt erre kísérletet sem tesz. Az államot arra használja, amire Jelcin: saját meggazdagodásának biztosítására. Többfajta felismerés vezeti a jelenlegi elnököt abban, hogy konzerválja országát. Németországi tapasztalatai - így a szerző - megerősítették abban, hogy az orosz nép aligha alkalmas a versenyre épülő piacgazdaság feltételei között eredményesen egzisztálni. Az orosz ember lehet szent, de becsületes soha - idézi Konsztantyin Leontyev 19. századi orosz gondolkodót. A kijelentés fényévnyi távolságban áll a protestáns etika alapvetéseitől, amelyből nem következhet más, mint az: Putyin nem tartja alkalmasnak a társadalmat arra, hogy modern európai nemzetállam váljon Oroszországból.

Nem is tett ezért semmit. Nincs infrastruktúrafejlesztés, nem települnek vagy alakulnak ki új iparágak az országban. Továbbra is az a monokultúrás gazdaság az orosz, amely a nyersanyag és/vagy energiahordozók eladásából biztosítja az állami bevételeket. A központi költségvetés sérülékenységét mi sem mutatja jobban annál, hogy az olaj nagyobb mértékű világpiaci áresése pillanatok alatt 100 milliárd dolláros hiányt jelez. Ez a tervezett paksi bővítés költségének a tízszerese. A valóság és a látszat távolságát mi sem szemlélteti jobban, mint a 2012-ben elfogadott A hosszú távú állami gazdaságpolitikáról szóló stratégiai szuperrendelet, amely 2020-ig 25 millió, nagy termelékenységű munkahely megteremtését és modernizálását, valamint a külföldi befektetések 27 százalékos emelkedését irányozza elő.

Az elképzelések megírásuk pillanatában minden alapot nélkülöztek, és nem azért megvalósíthatatlanok a benne foglaltak, mert a Krím-félsziget annektálása óta a külföldi befektetők elképesztő méretekben menekítik ki pénzüket az országból. Ez csak a reméltnél lényegesen rosszabb forgatókönyv valósággá válásának nyitánya, amit tovább súlyosbít azoknak a fokozódó gazdasági szankcióknak az életbe lépése, amelyeket az ukrán konfliktusban betöltött szerepe miatt mér a Nyugat Oroszországra.

A "megunt férj"

Nem az a kérdés, hogy vége lesz-e a putyinizmusnak, hanem az: mikor - vélekedik a szerző. A Jelcintől megörökölt korrupciós gazdaság mára eljutott oda, hogy az állami beruházásoknál a költségek 20 százalékáról 50-re tornászták fel a kivitelezők zsebéből eltűnő összeget. A Szocsiban rendezett téli olimpia kirakatszerűen mutatja meg ezt az eljárástechnikát. A totális korrupcióban fuldokló országban minden gazdasági-pénzügyi döntés akkor születik meg, "ha sokat lehet velük lopni". Nyilvánvaló, hogy ez már középtávon is működésképtelen modell, és Putyin helyzetét tovább nehezíti, hogy a művelt orosz városlakók, az ottani középosztály, régen kiábrándult belőle. "Megunt férjnek" lenni nem csak egy házasságban nem kifizetődő, de a politikában sem. Putyin ebbe a szerepbe szorult bele.
Ilyen értelemben a krími kaland kapuzárási pánik. És lassan kezdődik a válóper…

(Sztanyiszlav Belkovszkij: Putyin. Az ember, aki nem létezett. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014. )

Szerző