Előfizetés

A török vér szava

Most, hogy a miniszterelnök Törökországot is példaképpen állította elénk Tusnádfürdőn, végre be merem vallani: török vér is van bennem. Az egyik nagypapámnak eredetileg Agbaba volt a neve. Később magyarosítottak a veretesebb Aba névre. Amikor az iskolában Zrínyiről és a címben idézett "török áfiumról" szóló művéről tanultunk, nem dicsekedtem ezzel. Az Egri csillagok gonosz Jumurdzsákjáról olvasva meg kifejezetten lapítottam. Később persze rájöttem, az ősök különböző nációi rég békét kötöttek egymással, a törökök kedves népség, boldogan szokták üdvözölni a turistaként érkező magyarokat. De most eljött az én időm. A tusványosi iránymutatás szerint Törökország is ott van a mintaországok: Kína, India, Oroszország, Szingapúr között.
Kínán, Oroszországon nem is csodálkoztunk. Az talán többek számára lehetett kérdés, mit eszik a miniszterelnök éppen Szingapúron és Törökországon. Illetve Szingapúrt még csak értem. Gazdag ország, az egy főre eső nemzeti jövedelem a legmagasabbak közé tartozik. Bár nem volna könnyű a nyomukba lépnünk, hiszen a törpeállam a világ legforgalmasabb kikötője. Nálunk meg, bármerre nézek, egy ideje sehol semmi tenger. Legfeljebb egy bizonyos ellentengernagy szobra.

De talán nem is a gazdagság a méz a szingapúri madzagon. Ami sokkal inkább megközelíthetőnek tűnik, az a politikai rendszerük. Arra szegény rokonként mi is hasonlíthatunk. Ilyen-olyan funkciókban, de három évtizede ugyanaz a főnök és család irányít. A rivális pártokat sikerült kivéreztetni, kit lejárattak, kit perbe fogtak. A biztonság kedvéért azért a választási rendszert is meghekkelték. A szingapúriak anyagilag jól élnek, de az állam keze mindenhová elér. Nemrégiben például hivatalos parancsra kivontak a könyvtárakból egy gyerekkönyvet, mert állítólag egy meleg-gyanús pingvinpár szerepelt benne. Mint megtudtam, ez nem is képtelenség: a szakértők szerint sok a homoszexuális pingvin. Jesszusom, itt tartunk! Már a pingvinek is!
De ez nem az én asztalom. Szingapúri ősökről nem tudok. Nézzük inkább a törököket. Itt olykor vannak gondok a gazdaságban, példaországgá inkább a politika tette őket. Erdogan miniszterelnök, a foci hírhedt szerelmese, most államelnök szeretne lenni. Muszáj neki szegénynek, mert a török törvények szerint több, mint egy évtizede kormányfő lévén posztjáért nem indulhat újra. De hallottam már olyanról is harangozni, hogy egy kormányfő nem a törvények kényszeréből, de mégiscsak szeretne a köztársasági elnöki székbe és palotába telepedni. Azt Erdogan is úgy gondolja, hogy majdani elnöki jogkörét alaposan ki kell szélesítenie. Naná! Kétségkívül tekintélyes államférfi, nagyon úgy fest, hogy a többség a választáson támogatni is fogja. Voltak rokonszenves reformjai és béketörekvései is, de most egyre inkább fundamentalista, Európa-ellenes irányba fordult. Noha NATO-tagként a nyugati szövetségi rendszerhez tartozik, már kevésbé igyekszik az Európai Unióba, mint valaha. Csak akadályoznák, belekötnének abba, ahogy az igazságszolgáltatást, a médiát és a gazdaságot is szívós módszerességgel maga alá gyűri. Ha elnök lesz, még inkább ezt teszi. A kötekedést pedig utálná. Kulturált férfiúként ugyan nem annyira, mint Bayer Zsolt, aki cikkében szokásos tapintatával a tusnádfürdői beszéd bírálóit, ennek a demokratikus izének a védelmezőit "kreténeknek, fizetett rettegőknek, hétpróbás gazembereknek" nevezte. Nem tudom, Erdogan meddig menne el az ilyen "pofázó, hisztériázó senkiháziakkal" szemben, de Bayer Zsolt szerencsére irgalmas: "lesz helyetek az új világban is. Legfeljebb majd a hazudozást kell befejeznetek. Cserébe lehettek ti is szabadok, és ha dolgoztok, kaphattok enni. Coki."

De én, mint a vér szavát végre meghalló igazi török, nem foglalkozom gyaur újságírókkal. Térjünk vissza a törökökhöz. A tömegeket ott is kevéssé izgatja az autokrácia veszélye, a demokrácia csorbulása. Erdogan pártjának támogatottsága vagy 20 százalékkal nagyobb, mint az ellenzéki pártok közös jelöltjéé. Nem tudom, nekem valahonnan az arányok is ismerősek.
Ám az "illiberális" szigor most mintha túlment volna a határon. Megtámadta a civil világot is, akár Orbán Viktor beszéde. Az még ugyebár a modern szabadságjogok elleni hadműveletek szokásos része, hogy kiátkozzák a nyugatról importált feslett erkölcsöket. Azt meg Éva és az ő almája óta tudjuk, hogy a züllés mindig a nőkkel kezdődik. A török miniszterelnök-helyettes kelt ki magából: szerinte a hanyatló erkölcsök legbiztosabb jele, hogy a nők nyilvános helyen is nevetgélnek. A miniszterelnök-helyettes maga tényleg nem esik a nevetgélés hibájába, bár férfi lévén, neki nyilván szabad. Úgy hírlik, látványosan könnyekre fakadva szokta főnöke beszédeit hallgatni. Istenem, és én még rácsodálkozom az Orbánra figyelő Semjén áhítatos tekintetére! Pedig abban még egyetlen könnycsepp sem volt. Elég hiba.
De a török nőknek is elegük lett. Rövid idő alatt nevető nők tízezreinek képe lepte el az internetet. A civil világ vidám lázadása. Szívesen látnék hasonlót nálunk is.
Addig viszont inkább nem lennék nevető nő. Vagy meleg pingvin.

A mérsékeltek(?) hallgatása

Amióta múlt hét végén Orbán Viktor a tusnádfürdői nyári táborban egy több mint félórás előadásban vallott színt az "új magyar államszerveződés" kívánatos jellegéről - vagyis lényegében arról, hogy szándéka szerint megszabadítja a honi demokráciát a szerinte idejétmúlt liberális elvek tehertételétől -, azóta igen erős visszhangja támadt ennek az eszmefuttatásnak itthon és külföldön egyaránt.

Természetesen tiltakoztak a demokratikus ellenzék pártjai, a hasonló értelemben elkötelezett közírók sora utasította el ezt a vállalhatatlan víziót, a világlapok pedig - tekintet nélkül arra, hogy baloldali, liberális vagy konzervatív beállítottságúak - úgyszintén a tőlük várható reflexiókkal írtak a beszédről. Az úgynevezett illiberális demokráciáról hirdetett miniszterelnöki elképzelésekkel azért szálltak szembe mind az európai, mind az amerikai kommentátorok, mert vélekedjenek amúgy igen különbözőképp a világ dolgairól, mégis megegyeznek a valódi, azaz a liberális demokrácia tiszteletében. Vagy legalábbis abban, hogy bármilyen autoriter hatalmi konstrukciónál többre tartják.

Egyszóval, egyedül a hazai "mérsékelt" jobboldaliak, vagy másként szólva, a konzervatív kormányhívek hallgatnak. A máskor oly szorgalmas rendszer-apologétáknak ezúttal nincs nyilvános véleményük. Nem támogatják, nem is bírálják a vezéri kinyilatkoztatást; hallgat például a Professzorok Batthyányi Köre, holott alighanem valamennyi tagjának van fogalma arról, mit jelent az orbáni textus, de nem nyilatkozik senki a Keresztény Értelmiségiek Szövetségétől vagy akár a Magyar Művészeti Akadémiától sem. A nemzeti érdekek és értékek önjelölt védőinek ezúttal szavuk sincs a liberalizmusmentes demokrácia meghirdetéséről, vagyis arról, hogy szellemi vezetőjük kiviszi őket az európai fejlett demokráciák közösségéből - noha az unió elhagyását a strukturális támogatások további zsebre vágása céljából egyelőre azért nem deklarálja. Jobbára magasan kvalifikált, tudományos avagy művészi munkásságuk alapján legalábbis az értelmiségi elithez tartozó állampolgárok sem testületileg, sem egyéni indíttatásból nem érzik feladatuknak, hogy kifejtsék nézeteiket egy olyan obskurus szövegről, amely meglehetős egyértelműséggel jelöli ki az ország követendő politikai és eszmei irányvonalát. Noha tanult és világlátott emberek feltehetően képesek eltekinteni szűkebb ideológiai meggyőződésüktől, ha a demokrácia iránti elkötelezettségükről kell számot adniuk.

Elképzelhetetlen, hogy ez a magát konzervatívnak és az európai történelem jó ismerőjének tekintő társadalmi csoport ne rendelkezne kellő műveltséggel ahhoz, hogy világosan felmérje Orbán Viktor immár emelt fővel vállalt politikai törekvéseinek majdan katasztrofális következményeit. Odáig persze érthető, hogy az újabban már nemzeti-keresztényként konformizálódó, kvázi-jobboldali értelmiségiek mindent az általuk vállalt gondolatvilágban próbálnak értelmezni; de ettől még nem tehetnek úgy, mint akik nem ismerik például a "munkaalapú társadalom", meg az egyén jogait felülíró közösségszervezés fogalmainak hagyományos, múlt századi konnotációját. Egyrészt nekik is látniuk kellene, milyen szellemi és politikai elődökre hajaz az orbáni iránymutatás, másrészt nyilvánvalóan pontosan tudják, micsoda képtelen hivatkozásokkal próbál valamiféle aktuális gazdasági alternatívát kínálni a nyugati orientációval szemben. Gömbös és Mussolini politikai örökével közeledni az orosz, a kínai és a török gazdasági úzushoz - ez a kétségbeejtő koncepció csakugyan vonzó volna a kormányoldal nomenklatúrája számára? Vagy nem veszik észbe, hogy az "illiberális" önkényuralmak milyen szociális és közjogi állapotok függvényében működnek? Hogy az a vágyott kollektivizmus hogyan számolja fel az egyéni szabadság minimális garanciáit is? Lehetséges, hogy a mind nyugatiasabb életkörülményeit épp ezekben az években megteremtő, folyamatosan gyarapodó felső középosztály abba az illúzióba ringatja magát, miszerint egy magára maradt, elszegényedett, valamiféle szociálfasiszta kábulatba szédített országban majd kivételezett módon egzisztálhat?

De ha ezt nem hiheti - márpedig a legcsekélyebb józansággal sem hiheti -, akkor miért nem emeli fel a hangját, miért nem tesz semmit e kétségtelenül célirányos orbánista agyrém ellen? A rendszer egyik házi politológusa a Kossuth Rádió tízperces interjújában előad ugyan egy szánalmasan mellébeszélő, minden érdemi kérdést negligáló magyarázkodást, izzadtságosan bizonygatva, hogy az illiberális kifejezés jelentése nem azonos az antiliberálissal, következésképp a miniszterelnöktől nem is kell megvédeni a demokráciát. A közszolgálati rádió készséges mikrofonállványa persze beérheti ezzel a lapos etimológiai svindlivel - de a jobboldali véleményformálók csakugyan mérsékelt konzervatívjai ennél talán mégis többre hivatottak.
Igen, nekik is kívételes történelmi felelősségük van abban, hogy a tusnádi vezérelvek igazi tartalmát kifejtsék, elvessék - és megkíséreljék felrázni a kormánypárti tábor még nem teljesen elvakult, lelkiismeretüket még nem vesztett egyedeit: ha ők maguk nem állnak ellen ennek a gyalázatnak, Magyarország menthetetlen.

A freudi elszólás

"Kétségbeesett próbálkozásnak" nevezte a kormányszóvivő a korruptnak tartott Seszták miniszter elleni támadásokat. Maga a miniszter az egyik híradónak "tréfásan" kicsavarta kolléganője nyilatkozatát: kétségbeesett emberek próbálkozásának véli a lemondását szorgalmazók "ügyködését". Ha lehetséges a politikában tudatalatti elszólás, akkor ez bizonyára az volt. Valóban egyre többen vannak azok a "kétségbeesett" emberek, akik kezdenek rájönni arra, hogy amikor áprilisban behúzták azt a bizonyos ikszet a szavazólapra, talán nem jó irányba mozdult a kezükben a toll. Nem biztos, hogy ilyen Seszták-féléket akartak a miniszteri székben látni, talán lelkük mélyén már amiatt is berzenkednek, amit erdélyi beszédében az ország jövőjéről a miniszterelnök megpedzegetett. Lassan egyre többen kezdik felfogni, mindaz, amit a magyar politikusok tesznek, nem arrafelé viszi az országot, amerre a rendszerváltás lelkesítő napjaiban elképzeltük.

És lassan tényleg meg kell tanulnunk odafigyelni a kötseihez, meg a tusványosihoz hasonló beszédekből kihámozható politikai szándékokra és meg kell látnunk a "rendszer elemeit" a sokszor egyetlen nap alatt megszülető törvények szellemiségében.
Seszták miniszter most "csak" elszólta magát, de Orbán tudja mit beszél és mit, miért csinál.