Előfizetés

Zavar Pákh Imre barátai között

A Pákh Imre által létrehozott Munkácsy Alapítvány csúnyán nekiesett a kormánynak. Azt írták,  "Munkácsy Alapítvány 2014. július 14-ét a kultúra fekete hétfőjének kiálltja ki. Fekete hétfő, mely napon Magyarország elveszítette ikonikussá vált festmény együttesét. Teljesen érthetetlen, hogy elbukhatott egy olyan nemzeti ügy, amely nagy támogatást élvezett a civil szervezetek, egyházak és állami vezetők körében"

Ismeretes, hogy Pákh Imre is érdekelt az üzletben, hiszen ő árulja a kormánynak a trilógia másik darabját, a Golgotát. Úgy tűnik azonban a durva hangú közlemény rontja az érdekeit, mert Rákay Philip Munkácsy Alapítvány elnöke néhány óra múlva kiadott egy másik közleményt, amely szerint nem ért egyet a saját alapítványa által kiadott szöveggel.

"A közleményt az alapítvány titkára adta ki a kuratórium és a kuratórium elnökének tudta és beleegyezése nélkül. A kuratórium elnökeként sem a kiadott nyilatkozat hangvételével, sem bizonyos állításokkal nem értek egyet" - olvasható a tájékoztatóban. A Munkácsy Alapítvány honlapjáról nem derül ki, hogy ki az alapítvány rejtélyes titkára.

Pákay, aki civilben az MTVA intendánsa, úgy folytatja: "Nagyon sajnáljuk, hogy minden törekvés ellenére - egyelőre - nem sikerült a magyar államnak megnyugtatóan rendeznie a Krisztus Pilátus előtt, valamint a Golgota című, emblematikus festmények állami tulajdonba vételét. Ám továbbra is bízunk abban, hogy e páratlan, nemzetközi viszonylatban is egyedülálló, katartikus alkotások egyben tartása hamarosan mégis valósággá válhat".

Ismeretes, hogy Rákay egyik elődje az alapítvány élén L. Simon László későbbi kulturális államtitkár volt.

Búcsú Lorin Maazeltől

Várkonyi Tibor
Publikálás dátuma
2014.07.15. 07:47
Lorin Maazel a 70-es években FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
Karmesterként is mindig talpig úriember volt. Nem minősíti korunk egyébként jeles Maestróit, hogy lezseren öltözködnek, igyekeznek minél könnyebb hacukába bújni, hiszen a vezénylés egyike a legnehezebb testi fizikai követelményeknek, de a vasárnap este 84 éves korában elhunyt Lorin Maazel elképzelhetetlen volt frakk és fehér csokornyakkendő nélkül. Tudta, ezzel az öltözködési szigorral háromnak tartozik: Mozartnak, Beethovennek, a zeneszerzőknek, a rajongó közönségnek és a muzsikusoknak, akiket dirigál.

Ezt tanulta meg már kilenc esztendős korában, amikor nyápic kölyökként megjelent a New York-i Filharmonikusok élén, a világkiállítás alkalmából Mendelssohnt interpretálni. És kisfiúkként vezényelt tovább, akadt zenekar, amelynek a muzsikusai nyalókával fogadták, nem akarták elhinni, hogy ez a "taknyos" csakugyan tudja, mit akar.

A gúnyolódás azonban hamar elillant, mert a "fiúcskát" hamarosan Toscanini hívta meg az NBC szimfonikusok élére. Hihetetlennek tűnik föl, de Maazel 84 életévéből hetvenötöt töltött el a karmesteri pulpituson, operaházak árkaiban. Amerikai zsidó muzsikuscsalád gyerekeként született, de Párizs külvárosában, Neuilly-sur-Seinben. A szülei úgy keveredtek oda, hogy a papa tehetséges énekesnek, tenoristának készült, ott remélt jó tanárt lelni magának.

A mama végzettsége szerint gyógyszerésznő volt ugyan, de kitűnően zongorázott. A nagypapa pedig a New York-i Met zenekarában játszott hegedűsként. Nem csoda tehát, hogy a későbbi karmestert minden együttese, amelynek az élén állt "hibátlan fülűnek" tartotta, még ha akadtak később kritikusok is, akik úgy vélték néha hajlamos a külsőségekre.

A formai bravúrkodásra, amit néha a tartalom, a mondanivaló sínyli meg. Az életpálya azonban nem mindig igazolta a komor véleményeket, Lorin Maazel hivatásának több mint hét évtizede alatt a világ egyik legnagyobb és legünnepeltebb zeneművésze volt. Az első amerikaiként dirigálta Bayreuthban Wagner Lohengrinjét, lelkesítette a salzburgi rajongókat, özönlöttek a meghívások a német hangversenytermekbe és operaházakba.

Aztán elérkezett Amerika is; amikor 1972-ben Clevelandben megüresedett a magyar Széll György karmesteri posztja, a helyére Maazelt hívták meg. Itt rögzítette vele lemezre a német Decca Gershwin Porgy és Bessét afro-amerikai változatban.

Közbeiktatódott Mahler is, akinek repertoárja Maazel életművének tekintélyes részét töltötte ki, hiszen 1982-től 1984-ig a nagy cseh-osztrák utódaként a Wiener Staatsoper igazgatója volt, majd a következő esztendőben Mahler halálának századik évfordulóján ő vezényelte a bécsi filharmonikusokat.

Nem fért a bőrébe világjáróként sem. A New York-iak éléről 2009-ben le kellett mondania, "politikai botrány" szereplője lett. Phenjanba utazott, hogy "barátkozzék" az észak-koreaikkal, vezényelje zenekarukat. Sértődött azonban nem ezért lett, (mert hiúságában tudott az is lenni), hanem korábban, amikor Karajan halála után a nagy berlini zenekar a salzburgi utódaként nem őt választotta, hanem az olasz Claudio Abbadót.

Holott haragra igazán soha nem volt oka. Fél évszázad alatt 408 alkalommal dirigálta a bécsieket, a legendás újévi koncertet tizenegyszer, alighanem valamennyi Maestro közül a legtöbbször.  Vasárnap este tüdőgyulladás vitte el, éppen akkor, amikor ismét nagy eseményre készült. Virginia államban ő alapította a Castleton Fesztivált, Washington közelében. Fiataljainak a nevelése volt életének nagy záró vállalkozása, éppen arra készült. A próbákat már nem érhette meg.

Csók és harapás

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.07.15. 07:45
Tarján Tamás irodalomtörténész Tóth Gábor Ákossal beszélget a szerző új kötetéről FOTÓ: LENGYEL ÉVA
Szerelmem, Balaton címmel, Édevízi meditterrán 2. alcímmel jelent meg Tóth Gábor Ákos kötete, ami egy trilógia második része, a XXI. Század Kiadó gondozásában. Érzékletesen eleveníti meg a magyar tenger mikroklímáját, ami az ország szarkasztikus görbe tükrévé válik.

Balaton éjjel, Balaton nappal, minden nap- és évszakban, ez Tóth Gábor Ákos Szerelmem, Balaton című kötetének lényege. Ami már egy trilógia második része, az Édesvízi mediterrán folytatása. A szerző teljesen belehabarodott a magyar tengerbe.

Leírja kiismerhetetlenül rejtélyes, ezerszínű arcát, mintha maga is személy lenne, a hangulatváltásait, és érzékletesen megeleveníti az ott élő embereket. Ez a sajátos, balatoni mikroklíma igencsak tükrözi az ország mind különösebb társadalmi mikroklímáját is.

De mindez alapjában véve könnyed, szórakoztató és szarkasztikus, jóféle humorral teli. A történet szerint egy Kanadában élő pár, melyből a férfi magyar származású, a nő francia, örököl Balatonszépén egy Fenséges romnak nevezett, "termetes" kúriát, szőlővel, idős, házsártos, de nélkülözhetetlen mindenes nővel. És persze a környéken helybéliekkel, meg az ő eléggé kiismerhetetlen szokásaikkal.

Ebből aztán lesz kavarodás rendesen. A trilógia első részéről akár azt is mondhatnánk, hogy az a behatolás az ismeretlenbe. Amikor még pokolba kívántatik az egész örökség, de már zajlik a szerelembe esés folyamata.

Már fölmerül, hogy nem túladni kellene a vonzó és taszító romon, hanem netán-tán megtartani, és ideköltözni miatta Magyarországra, feleségestül, aztán bizony a második részben már kissé megbomlott agyú, rigolyák tömkelegével ellátott, '56-ban lelépett, nehezen elviselhető, bonyodalmakat kreáló apástól.

És persze vannak, akik igyekeznek betenni a "betolakodóknak", jöttmenteknek, idegeneknek nézik őket, elfogadhatatlannak tartják a szokásaikat, féltik a maguk előjogait, miközben azért hasznot akarnak húzni belőlük, vagy éppen át akarják verni őket. Naná, hogy a renoválás erőteljes döccenőkkel, leállásokkal, nem várt, de mifelénk nagyon is várható problémákkal terhes, és Luca széke módjára, elviselhetetlenül lassan halad.

Groteszk szituációk követik egymást. Olyan képtelenségek halmozódnak, amelyek nálunk sajnos mindennaposak. Sodró lendülete van a regénynek. Ahogy Koltai Lajos, Kossuth-díjas operatőr és filmrendező írja a könyvborítón: "… igazi ember-mese, olyan, mintha egy szünet nélkül fogalmazott mondat repítene gyorsvonat sebességével, néha szédülök, le akarok szállni, de már kapaszkodom is vissza, mert érdekel a holnap és a következő pillanat születése, a sorsok és az ember, akivel a sors

éppen teszi, s tudni, hogy miért pont most és miért pont vele... szagok, ízek, varázslatos hangulatok leírása útján haladunk... már nem először Gábor írásaiban... de most még meghatározóbb, mondhatnám embert is formáló erővel... néha csak szemléli hőseit, de közben csordultig van baráti érzelmekkel, és valójában arról álmodik, hogyan lehetne ezt az őrült, de még mindig szerethető világot magunkhoz ölelni…"

Tóth Gábor Ákos a Népszava érdeklődésére elmondta, hogy olvasott ilyen típusú könyveket, Toszkánáról és Provanszról. A Balatonon is együtt van minden ahhoz, hogy függővé váljon az ember, ne csak turistaként utazzon át rajta, hanem jól érezze magát, visszavágyjon.

Amikor viszont kicsit több lesz már, mint turista, megváltozik a helyiekhez a viszony, nem tudják igazából eldönteni, hogy például megcsókolják-e a külföldi kezét, vagy beleharapjanak. Féltik tőlük a zártságukat, a meghittséget, a családiasságot, ugyanakkor meg minden abba az irányba nyomja őket, hogy járjanak a betelepültek kedvében, mert belőlük élnek.

De rettenetesen nagy öntudatuk van, azt gondolják, hogy a pestiek lejönnek ide, és azt hiszik, hogy mindent meg lehet csinálni. Ugyanakkor barátságok is ki tudnak alakulni. Ahogy humoros, jópofa helyzetek is kikerekednek a sok ellentmondásból. Vagyis tulajdonképpen görbe tükörről van szó.  A második rész úgy végződik, hogy nagy nehezen sikerül felújítani a Fenséges romot, és meglesz az első szüret is.