Ezek volnánk mi

Európa nem szűkkeblű, de sok európai politikus az. Még pontosabban: nem az Európai Unió szűkkeblű, mert fejlesztési alapjaiból származó euró milliárdokkal segíti, hogy a tagországok közötti fejlettségbeli különbségek mérséklődjenek. Előbb Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország, majd a 2004-es nagy csatlakozási hullám után az kelet-közép-európai országok a megmondhatói, hogy ezek a társadalmak és gazdaságok a modernizációjuk végrehajtásához mekkora nagyságrendben, és milyen, máshonnan nem pótolható forrást kaptak Brüsszeltől.

Ha nagyon kritikusak volnánk, lehetne azzal érvelni, hogy az EU-költségvetése valójában nem képvisel olyan nagyságrendet, amely fedezné annak az uniós célkitűzésnek a teljesítését, ami szerint cél a fejletlenebbek felzárkóztatása és ennek finanszírozása. Volna ebben a felvetésben igazság, ahogyan abban is, hogy nem megfelelő a fejlesztési források szerkezete: túl sok megy el - példának okáért - mezőgazdasági támogatásra. Ennek következményeként kevesebb jut a versenyképesség javítására és kevesebb abba a kohéziós alapba, amely alapvetően a gyengébbek felzárkóztatását szolgálja. Behunynánk a szemünket a valóság előtt, ha nem akarnánk észrevenni, hogy a csatlakozás óta eltelt tíz év alatt hazánk és a vele csatlakozó, hasonló helyzetben lévő országok keveset tudtak leküzdeni abból a távolságból, ami a legfejlettebbektől elválasztotta őket. (Miközben soka fejlődtek.) Azt a kérdést is fel kellene tenni, hogy vajon tíz év megfelelő időtáv ilyen súlyú és nagyságrendű feladatok felméréséhez. Ahogyan arra is választ kellene adni, mennyire jól, eredményesen használták fel a fejlesztési pénzeket a leginkább rászoruló tagállamok.

Talán nem kellene túlságosan komolyan venni, amit Nigel Farage, a brit Függetlenségi Párt vezetője mondott a legutóbbi EP-választást megelőző kampányban. Vagyis azt: a legnagyobb hiba az exszocialista országok felvétele volt az EU-ba. A mondat mégis szíven ütött. A kijelentés egy olyan ország politikusától származik, amelynek hazája - leegyszerűsítve annak történelmét - az utóbbi öt-hatszáz évét az élet napos oldalon töltötte. Tengeri nagyhatalomként, gyarmatbirodalmat építve, nemzetközösséget létrehozva, világháborúkat megnyerve. Persze kudarcokkal, áldozatokkal, veszteségekkel közben - így teljes a kép.

Nem vagyok naiv. Tudom, a történelem nem feltétlenül az igazságról szól, ahogyan a politika sem. Mégis azt gondolom, az igazságosság és a méltányosság kategóriái sem hiányoznak egyikből sem. Sőt, több található ezekből, mint rossz pillanatainkban hisszük. Egy gazdasági mellett politikai közösség - ez volna az EU - tagjai közül nem elegáns kiutálni a szegény rokonokat pusztán azért, mert ez belpolitikailag és pillanatnyilag előnyösnek látszik a brit Függetlenségi Párt szemszögéből. Aki Nagy-Britanniában a külföldi munkavállalók nagyszámú megjelenése keltette ellenérzéseket (nem általános) az EU egyik legfontosabb célja, a kontinens egységessége ellen fordítja, az nemcsak bűnt követ el, hanem hibát is. Nem pusztán arról van szó, hogy a britek nagy nyertesei az egységes európai piacnak, még csak nem is arról, hogy a külföldi munkavállalók - nem mellesleg - erősítik az angol gazdaságot. Mert mindkettő igaz, és az EU nélkül egyik sincs. Hanem arról: a történelem árnyékos oldaláról néhány ország elindulhatott a napsütötte felé. Évszázadok megannyi szerencsétlensége után.

Ezek volnánk mi.

Szerző
Bod Péter publicista

Orbánék nem értik

Ahogy annyi más esetben is, a döntéshozók a devizahitelesek esetében is elmennek a lényeg mellett. A Kúria a törvény betűje alapján ítélkezik, hisz ez a dolga. A bankok értelemszerűen profitorientált üzleti vállalkozások. Egyik sem szociális intézmény, az emberi szempontokat a politikusoknak kellene ismerniük, hiszen - elvileg - vannak szavazóik, akiknek ismerik a problémáikat, akikért dolgoznak, így kerülnek a parlamentbe. A kormánypárti képviselők jelentős részéről ez nem mondható el: hiszen a döntéshozók a Pasa-park - magánóvoda - Audi A8 háromszöget csak szökőévben hagyják el.

A Kúria tegnap meghozta a döntést, amelyre a kormány csaknem egy éve vár: leszögezte, hogy az árfolyam kockázatát az adósoknak kell viselniük, a kamatot egyoldalúan pedig csak nagyon szigorú feltételek alapján emelheti a bank, valamint megállapította az árfolyamrés tisztességtelenségét is. Ha a kormány ez alapján meghozza a szükséges intézkedéseket, attól még nem fognak varázsütésre eltűnni a bankok mérlegéből a bedőlt devizahitelek. Rajtuk ugyanis nem segít a jogi csűrés-csavarás.

A valóban bajban lévő adósnak nem az a problémája, hogy menet közben 40 százalékkal megemelkedett a törlesztőrészlete: mert már az eredetit sem tudná fizetni. Például mert elvesztette a munkáját, és a 49 ezer forintos közmunkásbérből csak zsíroskenyér jut az asztalra. A foglalkoztatottsági statisztikában jól mutat az Eurostatnál a közmunkaprogram, de a gyerekek ettől nem laknak jól, hiteltörlesztésre pláne nem futja. Ezek az adósok, akiknek a rezsicsökkentésből is csak a propaganda jutott, hiszen a gázt régen kikapcsolta náluk a szolgáltató. Mi lesz ezekkel az adósokkal, ha a kormány forintosítja a hiteleket, és teszem azt, 10-15 ezer forinttal csökken a törlesztőrészletük?

Ezt a kérdést nem fogja megválaszolni a Kúria: ez egy szociális probléma. Azt persze láttuk már, hogy a kormány mennyire érzékeny szociálisan: például a rokkantnyugdíjak "felülvizsgálatánál", vagy a tartósan beteg gyermekek közgyógyellátásának megnyirbálásakor. A családbarát szólamok is csak a tettekig tartanak: a családi pótlékot például nem sikerült emelni az elmúlt években. Most sem számíthatunk sokkal többre. A kormánynak csak a devizahitelesek szavazata kellett, a többi nem számít.
Ezeket az adósokat kell(ene) megmenteni: és ehhez nem kell bankellenes retorika, nem kell kiállni Rogán Antalnak, és fenyegetőzni, hogy több százmilliárdba fog kerülni a mentőcsomag. Csak egy normális gazdaságpolitikára lenne szükség - ami erősíti a forint árfolyamát - és célzott intézkedésre a valóban bajban lévő adósoknak.

De a kormány még mindig nem érti.

Szerző
Benedek Noémi

Orbán megüzente

Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek - nyilatkozta korábban Orbán Viktor. Ez a már-már klasszikussá vált mondása a német Bildben megjelenő két részes interjú kapcsán jutott eszembe, amelyben a magyar miniszterelnök arról beszélt, hogy mennyire csodálta Horn Gyulát a nyugati kapunyitás miatt.

Manapság divat a történelmet hol erről, hol arról az oldalról alakítgatni, attól függően, kinek, melyik változata tetszik jobban. A német lapnak adott interjúban a miniszterelnök - nem kis szerénytelenséggel - magának tulajdonítja, hogy "ő ütötte ki az első téglát a kommunizmus falából", amikor a szovjet csapatok kivonulását követelte emlékezetes beszédében. Fiatal volt és bátor - nyilatkozta -, mert "az ifjúság megveti a tabukat". Akkor még nem lehetett tudni, miként reagál Moszkva a felszólításra, jegyzete meg az újságíró, mire Orbán"megnyugtatta": valóban nem lehetett látni, de "készen álltunk arra, hogy szabadságunkat szükség esetén az utolsó leheletünkig védelmezzük. Nem volt visszaút számunkra".

A mindenit! Eddig szó sem volt róla, hogy a békés átmenet helyett voltak, akiknek a fejében egy újabb 1956 véres felkelése is megfordult. Ám az is bátor dolog - még így utólag is - azt gondolni, hogy más sem kellett a szovjet hadseregnek, mint meghallgatni egy lánglelkű fiatal egyetemista szavait, és máris csomagolni kezdtek a laktanyákban, üzemanyaggal töltötték fel a tankokat, pakolni kezdtek a tisztfeleségek a laktanyákban, hogy aztán alig egy hónap múlva elhúzzon az utolsó katona is, mint a vadliba.

Akkor persze, a nagy visszhangot keltő beszéde után, gondolhatta, hogy így történt, de 25 évvel később? Gondokban megőszült, harmadik terminusát kezdő miniszterelnökként, talán mégsem kellett volna ezt mondania a Bildnek. Talán valami olyasmi helyén való lett volna, hogy "addigra már az akkori kormány vezetői megállapodtak Gorbacsovval", meg "az én bátorságom mit sem ért volna, ha a diplomaták mindezt nem tisztázzák előre".

Mint már említettem, ne arra figyeljünk, amit mond, ám ebben az interjúban azt is kifejtette: "El kell ismernem: ellenfeleinknek volt tehetségük a hatalmuk megtartásához, (...)Húsz évembe került, mire végleg legyőztük őket". Csak így, múlt időben közölte a német lappal, országgal-világgal, hogy a baloldalnak, mindenkinek, aki az ellenfele - annyi. Mert a tettek az érdekesek, a húsz kemény év munkája kellett ehhez: a karaktergyilkosságok sora, a gyújtogatni, kukákat borogatni utcára küldött "csuklyás tüntetők" , s a kétszer kétharmados (na jó, egyszer némi játékszabály-módosítással) megszerzett győzelem is, hogy mindez "örökre" szóljon.

A baloldal pedig nyugodtan csomagolhat, akár anno az orosz katonák. Mert ő már akkor is megüzente…

Szerző
Somfai Péter