Na, és ha diktatúra van?

Na, és ha diktatúra van? Azért a nap langymelegen süt. A sör hideg. A tejfölös lángos jó fokhagymás. A kovászos uborka gyorsan érik az üvegben. A leányok kihívó ruhácskákban illegetik magukat. Főcímként harsog, hogy Kelemen Annácska új mellett varratott magának. A Fradika néha nyer, néha veszít, de a stadionok már az égig érnek.

Diktatúra? Dehát a gyerek egész jó bizonyítványt hozott, és különben is, ősszel elmegy külföldre, hát nem mindegy. A boltokban mindig van mit venni, és a hajléktalant elcipeli a rendőr a szemünk elől. Akarhatunk ennél többet? Nem szemet gyönyörködtető, amint közmunkások serege szép kukáskabátban tisztára söpri a frissen díszkövezett utcát?

És ha meg lehet írni, hogy ez olyan diktatúra félécske, akkor bizonyára nem is az. Jó, holnap esetleg már nem nagyon lesz hol, de erről nem a kedves vezető tehet.

Nem lőttek le senkit, nincs gulág és kitelepítés – pedig az iskolában azt mondták, ez kell egy diktatúrához. Jó, az ügyészség olyan, amilyen, de mikor nem volt olyan?

Kérem, mi jól vagyunk, behúzzuk fülünk-farkunk, hátha elzúg a fejünk fölött ez az egész. Hogy nem dobnak ki a munkahelyemről, nem aláznak meg és nem kötnek belém.

Közben ellopják a fél országot, na bumm. Valakinek azt is el kell. Meg a jogállamot? Kinek kell az a jogállam? Azt nem lehet megenni. Csak foci legyen, meg szotyi – meg egy kis ellenség, akit azért szívből gyűlölhetünk.

És ne tessék már itt diktatúrázni, hiszen kék az ég, és mindjárt kész a finom krumplifőzelék. Kolbász is van ám hozzá. Ugye, hogy nem lehet akkor ez diktatúra.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!

Szerző

Társadalmi károkozók

Hirtelen szinte a teljes hazai médiapaletta egyetért abban, hogy Magyarországon nincs többé sajtószabadság. E megejtő konszenzust a reklámadó bevezetésének köszönhetjük; ez a durva sarc ébresztette rá a helyzet komolyságára mindazokat, akik eleddig valahogy nem akarták észrevenni, milyen korlátokat állít számukra a politikai hatalom. De amikor anyagi érdekeik kerülnek veszélybe, gyorsan felbuzdulnak a szabadság védelmében. Az RTL Klub például, miután kiszámolta, hány milliárdja bánja majd a kormánypárt parlamenti attakját, ha csak módjával is, egyszeriben nekibátorodott, és híradójában legott némi kritikai hangvételre ragadtatta magát. Igaz, csak úgy félóra elteltével jutott odáig, hogy a szokásos, teljesen érdektelen tudósítások után mintegy három percben fényt vessen a felcsúti Mészáros Lőrinc mesés meggazdagodására, de hát ez is váratlan fejlemény volt a legnézettebb csatorna életében. Ilyen merészséggel korábban csak a sokkal kisebb nézettségű RTL 2 örvendeztette meg a kiegyensúlyozott tájékoztatásról már legalább harangozni hallott publikumot.

Hogy a reklámadó valamelyest felszította a dacot a tévétársaság lelkében, az persze egyáltalán nem meglepő - legalább Bánk bán esete óta ismert szindrómája ez a magyar életnek. Történhet bármi az országban, panaszkodhatnak a Tiborcok napestig; a Nagyúr mindaddig süket marad, amíg az ő szerelmetes Melindájával meg nem esik a sajnálatos gyalázat. Akkor aztán rögvest megérti a haza minden fájdalmát. Az RTL sem járt másként: a saját, mondhatni személyes érintettsége, mint a "bánki sértődés", úgy döbbentette rá a sanyarú honi sajtóviszonyokra. És persze hozzájárult még Gulyás Gergely kormánypárti képviselő sommás kijelentése is, miszerint a kereskedelmi televíziók most legalább megadják az általuk okozott társadalmi károk árát. Ennek hallatán az RTL híradójának szerkesztőiben érthetően feltámadt a szakmai önérzet, s arra ösztönözte őket, hogy megmutassák, tudnak társadalmilag hasznos híranyaggal is szolgálni.

Mindazonáltal szögezzük le, nem a reklámadóval vesztettük el a sajtószabadságot. Évek óta sokszor kongattuk már felette a vészharangot - csak hát a meghatározó kereskedelmi médiumok ezt mintha nem hallották volna, a fülük botját sem mozdították veszélyeztetett kollégák és fórumok védelmére, inkább készségesen elértették a Fidesz-rezsim parancsolatát: ne ártsátok magatokat a politikába! Csakhogy mindig eljön az idő, amikor a csendes meghunyászkodás már nem elég az üdvösséghez. Ha a politikai hatalom az egyik csatorna piaci pozícióját a másik rovására akarja erősíteni, akkor azt a céget addigi, mégoly szolid szolgálatkészsége sem óvja meg a számára hátrányos kormányzati beavatkozástól.

De még egyszer mondjuk: a sajtószabadság nem itt és most vérzett el. Hanem akkor, amikor a médiatörvényt elfogadták, amikor a médiahatóságot felállították, amikor a Klubrádiót megtámadták, amikor az állami hirdetésektől megfosztották az ellenzéki sajtót, és a magánszférával is megértették, hogy nem ajánlatos támogatnia. A sajtószabadság akkor veszett el, amikor a közszolgálati médiát megszállta a Fidesz, amikor a vidéki fórumokat úgyszintén uralma alá hajtotta; majd mindezzel párhuzamosan kormányzati forrásokból továbbépítette a maga sajtóklientúráját. Hogy Gulyás képviselő úr örökbecsű szavaival éljünk: a "társadalmi károkozás" tehát nyilvánvaló, de a legrosszabb minőségű, legízléstelenebb kereskedelmi médiaprodukciók tizedannyi kárt sem tettek a magyar társadalom mentalitásában, mint a Fidesz sajtópolitikája.

Mert egy olyan országban nincs sajtószabadság, ahol a nyilvánosság jobbára valamennyi, még formailag független orgánuma is folyamatos alkukra kényszerül. Márpedig a Magyar Telekomnál jóval szerényebb méretű vállalatok is rendszeresen "együttműködnek" a hatalommal az üzletért, vagy akárcsak a fennmaradásukért, s beáldozzák munkatársaikat, ha muszáj. Az Origo.hu főszerkesztőjének menesztése csupán a jéghegy csúcsa, és szabad szemmel csak azért látszik, mert - mint múlt héten ehelyütt írtuk - ügyetlenül hajtották végre. Azóta Vaszily Miklós vezérigazgató a Figyelőnek elismerte, hogy már látja, milyen szerencsétlenül időzítették a leváltást, hiszen nem mérték fel a következményeit. A vezérigazgató tehát kizárólag azt bánja, hogy nem körültekintőbben rúgta ki áldozatát - magyarán, túlságosan nyilvánvaló lett, mi áll a háttérben.

Van azonban egy rossz hírünk. Vagy inkább kettő. Legalábbis azok számára, akik tisztességtelen alkukat kötnek a politikával. Először is, előbb-utóbb mindig kiderül, mi állt a háttérben. Mert hiú ábránd azt hinni, hogy az információ csak egy irányban áramlik. Másodszor pedig: tudnivaló, hogy egyszer azokra is sor kerül, akik abban reménykednek, hogy a kollaboráció a túlélés záloga.
Persze; de csak addig, amíg a hatalom is érdekelt aktuális kiszolgálója közreműködésében. Aztán, ha feleslegessé, netán útban lesz, őt is eléri a sorsa: beáldozzák egy következő alkuban.

Szerző
Mészáros Tamás publicista

Önt jelölték?

Na, nem valami fontos posztra, azt megírta volna az újság. De jelölték bármi egyébnek? Demokratának, magyarnak, ilyen vagy olyan világnézetűnek? Nem? Egyetlen incifinci hatóság sem? Akkor mindezen minőségében Ön is csak önjelölt. Az pedig snassz dolog, tudom a miniszterelnök szoboravató beszédéből. Ő emlegette lesajnáló modorban az "önjelölt demokratákat", ezeket a komikus, izgága figurákat, akiket a kutya sem kért fel erre, mégis a demokráciáért ágálnak itthon és Európa-szerte.
Ízlelgetem a szót: "önjelölt" demokrata. Ahogy egy kommentelő a neten elmésen rámutatott, az önjelölt demokrata ellentéte az államilag kinevezett demokrata. Aki nem locsog-fecseg kéretlenül, ráérő idejében, hanem valamilyen rendes kormányhivatal bízta meg azzal, hogy demokrata legyen. Talán hatósági bizonyítványt is kaphat arról, hogy ő nem önjelölt demokrata, hanem hivatalos. Évi rendes szabadsággal, amikor végre nem muszáj demokratának lenni, nyugodtan ordítozhat a családdal, basáskodhat a munkahelyen, vagy éppen buzizhat egy kicsit, mint szabadidejében Kerényi Imre, amikor éppen nem kormánymegbízott. Aztán másnap reggeltől, szolgálati időben megint demokrata.

Nem így az önjelöltek. A kutya sem hatalmazta fel őket, mégis okoskodnak. Mit képzelnek magukról? "Ki kérdezett?" - idézte fel az ilyen okvetetlenkedő népségnek szóló jogos kérdést egyik írásában Karinthy. Magyarország a jövőben takaros és rendezett bokréta kíván lenni isten kalapján, itt majd a kormány eldönti, kit jelöl ki demokratának. Örüljünk, ha egyáltalán kijelöl valakit.
És elég az önjelölt magyarokból, a hazáért aggódókból is, velük is csak baj van. A nemzet is gondosan egyformára lesz nyírva a jövőben, mint a jól ápolt sövény. Aki csak önjelölt magyar, azt az alaposabb vizsgálat akár idegenszívűnek is minősítheti. A haza nem lehet ellenzékben, következésképpen aki most ellenzékben van, annak nincs köze a hazához. Csak önjelölt hazafi, hát ne ugasson. Vagy ha ugat is, attól még a karaván halad.

Önjelölt civilek sem kellenek. Csak úgy, államtitkári áldás nélkül ugrabugrálnak. Hát hol élünk, az erdőben? És a norvégok - rendetlen, összevissza népség lehet - még lovat is adnak alájuk. Támogatnák az önjelölt civil szervezeteket. Pedig könnyen megismerni, kik a rendes, kinevezett civilek. Azok ott békemenetelnek a Civil Összefogásban, nem érnek rá jogvédelemmel, egészséges környezettel, szociális munkával és egyéb potomságokkal foglalatoskodni. Fontosabb dolguk van: nekik a kinevezőt kell támogatni, hogy fel ne boruljon a rend.

Önjelölt baloldaliak se nagyon ugráljanak, előbb-utóbb lesz itt rendes, az alkalmankénti ugrálásra engedélyt kérő kinevezett baloldal is. Van még vele munka, holmi álbaloldaliak okvetetlenkednek a terepen, de majd csak leharcolják egymást. A kormányoldal az önjelölt hívőket és egyházaikat máris elintézte, az új törvény szerint az igazi egyházakat a parlamenti többség nevezi ki. Ahogy nem vezet sok jóra az sem, ha csak önjelölt családod van, például élettársi közösségben élsz, pecsét és kinevezés nélkül. Akkor nem érsz ugyanannyit a kormány szemében. De még ha az oltárhoz járultál is, kormánykinevezés kell ahhoz, hogy a jó családok közé soroljanak, azok közé, akik a miniszter szavaival "vállukon viszik a nemzetet", vagy gyerekestül csak amolyan bajnak való kolonc vagy, akivel nem a jó, hanem a zűrös családok államtitkársága foglalkozik. Véget kell vetni a médiavircsaftnak is, ahol önjelölt kereskedelmi televíziók, online lapok rongálják a nemzeti morált.

Az új rend szigorú hierarchián alapszik és lázadásnak véli a szabad önmeghatározást, az egyéni vagy közösségi autonómiát. Önjelöltség helyett kijelöl, megbíz, kinevez, ha kell, stigmatizál. Orbán beszéde szerint Tisza István látta, hogy "rövid távon a monarchia egyetlen alternatívája az anarchia, amely Magyarország felbomlásához vezet". Nagyon úgy fest, hogy ez a "rövid táv" Orbán szerint még nem ért véget. Vagy centrális erőtér, központosítás és egyenirányítás, lényegében egyszemélyes hatalom, vagy liberális anarchia, a nemzet végromlása. "Miért is ne következhetne a darabjaira hullott liberális korszak után egy felívelő és lelkesítő nemzeti korszak?" Ne tévedjünk: a liberalizmus Orbán szóhasználatában nem gazdaságpolitikát, hanem a szabadságjogokat, a szuverenitás és az autonómia létjogosultságát jelenti. Nem számít, hogy Tisza István is a Szabadelvű Pártból indult. Istenem, Orbán pártja is liberális volt valaha. Tisza is hamar eljutott odáig, hogy - mint egy újságírónő idézte - sommásan vélekedjen a valóban szabadelvű gondolkodásról: "Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar kultúra pálmafáján". De ha ez nem zavarta a József Attiláról elnevezett színház igazgatóját, hogy versmondással tisztelegjen Tisza szobra előtt, akkor mi se izgassuk magunkat. Nem csak művészi ízlésről van szó. Amikor Tisza a parlamentarizmus alapelveit is meg-megsértette, politikustársai közül a legjobbak, Teleki László, Széll Kálmán és mások, elhagyták immár nem szabadelvű pártjukat. Csupa önjelölt demokrata. Tessék mondani, akkor most a Széll Kálmán teret is vissza kell keresztelni?

Szerző
Lendvai Ildikó MSZP-s politikus