Előfizetés

A módszer ugyanaz!

Bárki is legyen az ellenfél, a "Kedves Vezetőnknek" van egy állandóan készenlétben álló "segítője", aki akkor indít büntetőeljárást a potenciális ellenfél, esetenként szövetséges párt, valamely meghatározó tagjával szemben, amikor azt a választási harc vagy egyéb esemény, például kétéves költségvetés elfogadása, indokolttá teszi. A büntető eljárás nyilvánosságra hozatalának is tudjuk a "rituáléját".

A közzététel nem a "segítő" vagy hivatalának feladata, ők csak szivárogtatnak, és a munkát elvégzi egy Magyar Nemzet elnevezésű sajtóorgánum. Így történt ez 2000-ben a Független Kisgazdapárt két politikusával: Székely Zoltánnal és Szabadi Bélával, valamint 2008-ban Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal. A 2014-es választásnál a kormányváltók közösségéből az MSZP látszott a legveszélyesebbnek, meg kellett találni egy meghatározó és ismert tagot. Nem kellett sokig keresgélni, hiszen már jóval korábban ismert volt Simon Gábor ügye a "segítő" előtt, csak a megfelelő időben kellett a történetet, a már említett sajtóorgánumnak kiszivárogtatni.

A megnyert választás után kiderült, hogy Jobbik személyében más a komoly ellenfél és megtaláltatott az uniós választás szempontjából érdekes ügy Kovács Béla személyében. Már hétfőn Rogán Antal, az egyik meghatározó "segéd" ha nem is névvel, de a "harmadik jobbikos európarlameti képviselőként" sejtette az ügyet a parlamentben. Csütörtökön pedig szokás szerint tálalta a témát a mindig szolgálatkész sajtóorgánum. A mindig kéznél lévő Gulyás Gergely pedig jogászként a szokásnak megfelelően elmondta azt a jogi nonszenszt, hogy a gyanúsítottnak kell bizonyítania, hogy nem követte el a terhére rótt cselekményt. Természetesen az távol áll tőlem, hogy én Kovács Béla védelmére kelnék, de ami felháborítóan antidemokratikus az ellen szót kell emelni.

Kicsi bors Európában

Az uniós választás arról szól, európai Magyarországot akarunk-e, vagy Fidesz-világot. A Fidesz a kampány finisében egyetlen lecsupaszított üzenetet küld a választóinak: Csak a Fidesz. Ezzel az uniós kampányt szimplán belpolitikai kérdéssé tette, ami kampányfogásnak nem rossz, ám azt is elárulja, milyen kevéssé érdeklik az Európa előtt álló társadalmi kihívások és ezek hatása az országra.

Magyarország tíz éve az Unió tagja, paradox módon mégis csatlakozásunk óta vált a kontinens mind idegenebbé a jobboldalnak köszönhetően, amely következetesen szembeállítja a magyarság és az európaiság kérdését egymással. Mintha nem lehetnénk egyszerre magyarok és európaiak, s mintha a kettős identitás valamiféle szégyen lenne. A Fidesz Európát olyan önmagába záruló, monolit tömbnek képzeli, amilyennek saját választói táborát is hinni szeretné. A miniszterelnök egy képzeletbeli, bevehetetlen Európa-várral szemben vívja szabadságharcát, s követel tiszteletet kicsiny, de büszke nemzete számára.

S nem veszi észre, hogy a "kicsi a bors, de erős" politikát legfeljebb megmosolyogják Brüsszelben, ahol minden tagállamot kölcsönös tisztelet illet meg, amíg betartja az uniós szerződéseket. Miért is tennének kivételt bárkivel? Itthon pedig azt kérdezzük: ki és miként herdálta el az országunk iránti tiszteletet, amit a csatlakozáskor már kivívtunk, hogy azt most követelni kell? S vajon jót tesz-e a permanens harc az országnak, mely fejlesztési pénzei kilencvenhét százalékát uniós forrásokból kapja? S valóban az a választás tétje, hogy meg tudjuk-e védeni a rezsiharcot, a pálinkafőzést és a magyar akácot az Unióban, vagy ennél azért valamivel többről van szó?

Ma Európa számára a legnagyobb kihívást a szélsőjobb előretörése jelenti, amely anakronisztikus európaiságot, idegengyűlöletet és kirekesztő nacionalizmust hirdet. A mélyebb integrációra törekvő Európa küzd az Európa-ellenességgel, a nyitottság politikája a bezárkózás politikájával, a szabadság a rendpártisággal.

Ez azonban hosszú és keserves küzdelem lesz, mert Európa súlyos válságot él át, amire a szélsőjobb mindenhol ügyesen rájátszik. Szerencsére a válságok mindig magukban hordozzák a megújulás lehetőségét, s Európa vezető politikusai tudják ezt, ezért nem csupán siránkoznak, hanem igyekeznek megoldásokat találni a várható veszélyek kivédésére. Az európai szociáldemokratáknak és a mérsékelt jobbközépnek van erkölcsi ereje és bátorsága szembeszállni mind a válsággal, mind pedig a válságot kihasználó szélsőjobbal is. S remélhetőleg lesz bennük annyi bölcsesség, szolidaritás és akarat, hogy ezt sikerrel tegyék.

Ezzel szemben nálunk a mérsékelt jobbközép meghatározás üres szólam, legfeljebb a tekintélyelvű politizálás elfedésére szolgál. A Fidesz most először támadja keményen a Jobbikot, attól való félelmében, hogy a párt a fejére nőhet. Bal- és jobboldali szélsőségekről beszél, az MSZP-t Molnár Zsolt "szkinhed múltjával", a Jobbikot pedig Kovács Béla kémhistóriájával próbálja meg lejáratni. Kár, hogy a Jobbik politikája korábban nem botránkoztatta meg, és csak most ébredt rá, hogy egy zászló-égető, politikust köpködő, szélsőséges párt mégsem való Európába. Kérdés, hogy választói, akik hozzászoktak a Fidesz kétlelkű politizáláshoz a Jobbikkal szemben, hogyan fogadják ezt az irányváltást. Elképzelhető, hogy a botrány-gerjesztő módszerekben ügyes kormányzópártnak sikerül annyira lejáratnia a Jobbikot, hogy az mégsem fut be a második helyre. A meccs még nincs lejátszva.

A Jobbik a demokratikus ellenzék torkán is megakadt. Bojkott, vagy párbeszéd? - ez itt a kérdés. A DK bojkottra szólít, az MSZP, az Együtt-PM és az LMP a korábbi bojkott eredménytelenségére hivatkozva nyilvános vitát akar. Bajnai arra figyelmezteti Gyurcsányt, hogy a világ megváltozott, a szélsőséges pártok konszolidálódtak, s már az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz is vitázik Marine Le Pennel. Az érvelés azonban több ponton is sántít. Magyarországon sosem volt bojkott a Jobbik ellen, ennek eredményességéről, vagy kudarcáról így nem beszélhetünk. Marine Le Pen viszont valóban nem áll szóba Jobbikos képviselőkkel, ahogyan Európában minden párt becsapja előttük az ajtót. Vitázni a Jobbikkal szerintem sem érdemes - legfeljebb a szavazóikkal - az viszont jó, hogy a vitáról szóló vita ekkora nyilvánosságot kapott, mert egy új politikai kultúra kezdetét jelzi, az ésszerű társadalmi párbeszéd és az elvi alapon álló konszenzuskeresés kérdéseit feszegeti.

Az EP választást sokan az igazság pillanatának tartják. De ha csak 30 százalék körül lesz a részvétel, akkor az eredményekből legfeljebb a pártok egymás közötti erőviszonyaira következtethetünk, valódi politikai súlyukra nem. Ilyen alacsony részvétel mellett hiába ugorja meg valaki a bejutási küszöböt, azzal még nem mutat föl valódi politikai erőt. Szimbolikus jelentősége van azonban annak, hogy az MSZP megőrzi-e második helyét, vagy beéri a Jobbik.

Az EP kampány nem rázza föl a közvéleményt, senki sem EU kiadványokat böngészve bújik ágyba esténként, az viszont érdekli, jönnek-e külföldi befektetők az országba, lesz-e több munkahely, új út, uszoda, múzeum uniós pénzből. Ám nemcsak tartani akarjuk a markunkat a brüsszeli eurókért, hanem készek vagyunk tenni is a változásért. Magyarország és Európa jövőjét együtt képzeljük el, legyen szó akár gazdaságról, társadalomról, vagy kultúráról. Európaiságunk lényege kulturális átalakulásunkban áll, abban, ahogyan élünk, vagy visszaélünk azzal a szabadsággal, ami immár a miénk.

Legalábbis így gondoljuk mi, akik európai magyarként akarunk élni ebben az országban.

Kicsi bors Európában

Az uniós választás arról szól, európai Magyarországot akarunk-e, vagy Fidesz-világot. A Fidesz a kampány finisében egyetlen lecsupaszított üzenetet küld a választóinak: Csak a Fidesz. Ezzel az uniós kampányt szimplán belpolitikai kérdéssé tette, ami kampányfogásnak nem rossz, ám azt is elárulja, milyen kevéssé érdeklik az Európa előtt álló társadalmi kihívások és ezek hatása az országra.

Magyarország tíz éve az Unió tagja, paradox módon mégis csatlakozásunk óta vált a kontinens mind idegenebbé a jobboldalnak köszönhetően, amely következetesen szembeállítja a magyarság és az európaiság kérdését egymással. Mintha nem lehetnénk egyszerre magyarok és európaiak, s mintha a kettős identitás valamiféle szégyen lenne. A Fidesz Európát olyan önmagába záruló, monolit tömbnek képzeli, amilyennek saját választói táborát is hinni szeretné. A miniszterelnök egy képzeletbeli, bevehetetlen Európa-várral szemben vívja szabadságharcát, s követel tiszteletet kicsiny, de büszke nemzete számára.

S nem veszi észre, hogy a "kicsi a bors, de erős" politikát legfeljebb megmosolyogják Brüsszelben, ahol minden tagállamot kölcsönös tisztelet illet meg, amíg betartja az uniós szerződéseket. Miért is tennének kivételt bárkivel? Itthon pedig azt kérdezzük: ki és miként herdálta el az országunk iránti tiszteletet, amit a csatlakozáskor már kivívtunk, hogy azt most követelni kell? S vajon jót tesz-e a permanens harc az országnak, mely fejlesztési pénzei kilencvenhét százalékát uniós forrásokból kapja? S valóban az a választás tétje, hogy meg tudjuk-e védeni a rezsiharcot, a pálinkafőzést és a magyar akácot az Unióban, vagy ennél azért valamivel többről van szó?

Ma Európa számára a legnagyobb kihívást a szélsőjobb előretörése jelenti, amely anakronisztikus európaiságot, idegengyűlöletet és kirekesztő nacionalizmust hirdet. A mélyebb integrációra törekvő Európa küzd az Európa-ellenességgel, a nyitottság politikája a bezárkózás politikájával, a szabadság a rendpártisággal.

Ez azonban hosszú és keserves küzdelem lesz, mert Európa súlyos válságot él át, amire a szélsőjobb mindenhol ügyesen rájátszik. Szerencsére a válságok mindig magukban hordozzák a megújulás lehetőségét, s Európa vezető politikusai tudják ezt, ezért nem csupán siránkoznak, hanem igyekeznek megoldásokat találni a várható veszélyek kivédésére. Az európai szociáldemokratáknak és a mérsékelt jobbközépnek van erkölcsi ereje és bátorsága szembeszállni mind a válsággal, mind pedig a válságot kihasználó szélsőjobbal is. S remélhetőleg lesz bennük annyi bölcsesség, szolidaritás és akarat, hogy ezt sikerrel tegyék.

Ezzel szemben nálunk a mérsékelt jobbközép meghatározás üres szólam, legfeljebb a tekintélyelvű politizálás elfedésére szolgál. A Fidesz most először támadja keményen a Jobbikot, attól való félelmében, hogy a párt a fejére nőhet. Bal- és jobboldali szélsőségekről beszél, az MSZP-t Molnár Zsolt "szkinhed múltjával", a Jobbikot pedig Kovács Béla kémhistóriájával próbálja meg lejáratni. Kár, hogy a Jobbik politikája korábban nem botránkoztatta meg, és csak most ébredt rá, hogy egy zászló-égető, politikust köpködő, szélsőséges párt mégsem való Európába. Kérdés, hogy választói, akik hozzászoktak a Fidesz kétlelkű politizáláshoz a Jobbikkal szemben, hogyan fogadják ezt az irányváltást. Elképzelhető, hogy a botrány-gerjesztő módszerekben ügyes kormányzópártnak sikerül annyira lejáratnia a Jobbikot, hogy az mégsem fut be a második helyre. A meccs még nincs lejátszva.

A Jobbik a demokratikus ellenzék torkán is megakadt. Bojkott, vagy párbeszéd? - ez itt a kérdés. A DK bojkottra szólít, az MSZP, az Együtt-PM és az LMP a korábbi bojkott eredménytelenségére hivatkozva nyilvános vitát akar. Bajnai arra figyelmezteti Gyurcsányt, hogy a világ megváltozott, a szélsőséges pártok konszolidálódtak, s már az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz is vitázik Marine Le Pennel. Az érvelés azonban több ponton is sántít. Magyarországon sosem volt bojkott a Jobbik ellen, ennek eredményességéről, vagy kudarcáról így nem beszélhetünk. Marine Le Pen viszont valóban nem áll szóba Jobbikos képviselőkkel, ahogyan Európában minden párt becsapja előttük az ajtót. Vitázni a Jobbikkal szerintem sem érdemes - legfeljebb a szavazóikkal - az viszont jó, hogy a vitáról szóló vita ekkora nyilvánosságot kapott, mert egy új politikai kultúra kezdetét jelzi, az ésszerű társadalmi párbeszéd és az elvi alapon álló konszenzuskeresés kérdéseit feszegeti.

Az EP választást sokan az igazság pillanatának tartják. De ha csak 30 százalék körül lesz a részvétel, akkor az eredményekből legfeljebb a pártok egymás közötti erőviszonyaira következtethetünk, valódi politikai súlyukra nem. Ilyen alacsony részvétel mellett hiába ugorja meg valaki a bejutási küszöböt, azzal még nem mutat föl valódi politikai erőt. Szimbolikus jelentősége van azonban annak, hogy az MSZP megőrzi-e második helyét, vagy beéri a Jobbik.

Az EP kampány nem rázza föl a közvéleményt, senki sem EU kiadványokat böngészve bújik ágyba esténként, az viszont érdekli, jönnek-e külföldi befektetők az országba, lesz-e több munkahely, új út, uszoda, múzeum uniós pénzből. Ám nemcsak tartani akarjuk a markunkat a brüsszeli eurókért, hanem készek vagyunk tenni is a változásért. Magyarország és Európa jövőjét együtt képzeljük el, legyen szó akár gazdaságról, társadalomról, vagy kultúráról. Európaiságunk lényege kulturális átalakulásunkban áll, abban, ahogyan élünk, vagy visszaélünk azzal a szabadsággal, ami immár a miénk.

Legalábbis így gondoljuk mi, akik európai magyarként akarunk élni ebben az országban.