Bírált bírák

Se istent, se embert nem ismer a fideszes propaganda gépezet, ha úgy érzi, hogy valami vagy valaki az útjában áll.  A minap az egyik jobboldali napilap publicistája azért dicsérte a gőzhengerként minden közjogi intézményt letipró törvényhozást, mert képes volt a fékek és ellensúlyok rendszerében kiengedni a fékekből a fékolajat, magyarán egyre inkább figyelmen kívül hagyja az egyes hatalmi ágak elkülönülésének demokratikus alapelvét.

Előbb az Alkotmánybíróság jogköreit csorbították, aztán a közmédia került a jármukba, majd a számvevőszék, az ügyészség és a bírósági szervezet élére állítottak pártkatonákat. A bírák kényszernyugdíjazásával a bírói kart figyelmeztették, ki az úr a házban, de a függetlenség igényét még nem sikerült teljesen kiölni a testületből.

Számtalan példát lehetne idézni az elmúlt évekből, amikor a hatalom felelősségre vonta az ítélkezőket. A veszprémi "érdekeltségű" igazságügy miniszter ország világ előtt kevesellte a Kozma-ügyben kiszabott büntetést, a frakcióvezető a gázoló Rezesova ügyében apellált a "társadalom igazságérzetére" amiért luxus körülmények között háziőrizetbe engedte a milliomosnőt. Akkor nem történt semmi. Az igazságügy miniszter maradhatott a posztján, a frakcióvezető úgyszintén.

Miért csodálkoznánk akkor most azon, hogy a hamis vádak alapján meghurcolt, a választás napjaiban letartóztatott, befeketített és most jogerősen végre felmentett egykori MSZP-s polgármester ügyéről tudósító jobboldali sajtótermék nem arról ír, hogy ismét megbuktak az ügyészség politikai, koholt vádjai, hanem a bírónő "múltjában" turkálva keresi a magyarázatot. Mintha csak azért született volna felmentő ítélet, mert az MSZP jelölte 2010-ben - valószínűleg nem kevésbé érdemtelenül, mint Balsait vagy a nem jogász Stumpfot a Fidesz - alkotmánybírónak. Még azt is a szemére vetik, hogy akkor a "csaló" Simon Gábor volt bátor e tisztségre ajánlani, mint megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélyt.

Innen már nincs lejjebb... Bár ki tudja, ezt is már olyan sokszor gondoltuk.

Szerző
Somfai Péter

Kicsi bors Európában

Az uniós választás arról szól, európai Magyarországot akarunk-e, vagy Fidesz-világot. A Fidesz a kampány finisében egyetlen lecsupaszított üzenetet küld a választóinak: Csak a Fidesz. Ezzel az uniós kampányt szimplán belpolitikai kérdéssé tette, ami kampányfogásnak nem rossz, ám azt is elárulja, milyen kevéssé érdeklik az Európa előtt álló társadalmi kihívások és ezek hatása az országra.

Magyarország tíz éve az Unió tagja, paradox módon mégis csatlakozásunk óta vált a kontinens mind idegenebbé a jobboldalnak köszönhetően, amely következetesen szembeállítja a magyarság és az európaiság kérdését egymással. Mintha nem lehetnénk egyszerre magyarok és európaiak, s mintha a kettős identitás valamiféle szégyen lenne. A Fidesz Európát olyan önmagába záruló, monolit tömbnek képzeli, amilyennek saját választói táborát is hinni szeretné. A miniszterelnök egy képzeletbeli, bevehetetlen Európa-várral szemben vívja szabadságharcát, s követel tiszteletet kicsiny, de büszke nemzete számára.

S nem veszi észre, hogy a "kicsi a bors, de erős" politikát legfeljebb megmosolyogják Brüsszelben, ahol minden tagállamot kölcsönös tisztelet illet meg, amíg betartja az uniós szerződéseket. Miért is tennének kivételt bárkivel? Itthon pedig azt kérdezzük: ki és miként herdálta el az országunk iránti tiszteletet, amit a csatlakozáskor már kivívtunk, hogy azt most követelni kell? S vajon jót tesz-e a permanens harc az országnak, mely fejlesztési pénzei kilencvenhét százalékát uniós forrásokból kapja? S valóban az a választás tétje, hogy meg tudjuk-e védeni a rezsiharcot, a pálinkafőzést és a magyar akácot az Unióban, vagy ennél azért valamivel többről van szó?

Ma Európa számára a legnagyobb kihívást a szélsőjobb előretörése jelenti, amely anakronisztikus európaiságot, idegengyűlöletet és kirekesztő nacionalizmust hirdet. A mélyebb integrációra törekvő Európa küzd az Európa-ellenességgel, a nyitottság politikája a bezárkózás politikájával, a szabadság a rendpártisággal.

Ez azonban hosszú és keserves küzdelem lesz, mert Európa súlyos válságot él át, amire a szélsőjobb mindenhol ügyesen rájátszik. Szerencsére a válságok mindig magukban hordozzák a megújulás lehetőségét, s Európa vezető politikusai tudják ezt, ezért nem csupán siránkoznak, hanem igyekeznek megoldásokat találni a várható veszélyek kivédésére. Az európai szociáldemokratáknak és a mérsékelt jobbközépnek van erkölcsi ereje és bátorsága szembeszállni mind a válsággal, mind pedig a válságot kihasználó szélsőjobbal is. S remélhetőleg lesz bennük annyi bölcsesség, szolidaritás és akarat, hogy ezt sikerrel tegyék.

Ezzel szemben nálunk a mérsékelt jobbközép meghatározás üres szólam, legfeljebb a tekintélyelvű politizálás elfedésére szolgál. A Fidesz most először támadja keményen a Jobbikot, attól való félelmében, hogy a párt a fejére nőhet. Bal- és jobboldali szélsőségekről beszél, az MSZP-t Molnár Zsolt "szkinhed múltjával", a Jobbikot pedig Kovács Béla kémhistóriájával próbálja meg lejáratni. Kár, hogy a Jobbik politikája korábban nem botránkoztatta meg, és csak most ébredt rá, hogy egy zászló-égető, politikust köpködő, szélsőséges párt mégsem való Európába. Kérdés, hogy választói, akik hozzászoktak a Fidesz kétlelkű politizáláshoz a Jobbikkal szemben, hogyan fogadják ezt az irányváltást. Elképzelhető, hogy a botrány-gerjesztő módszerekben ügyes kormányzópártnak sikerül annyira lejáratnia a Jobbikot, hogy az mégsem fut be a második helyre. A meccs még nincs lejátszva.

A Jobbik a demokratikus ellenzék torkán is megakadt. Bojkott, vagy párbeszéd? - ez itt a kérdés. A DK bojkottra szólít, az MSZP, az Együtt-PM és az LMP a korábbi bojkott eredménytelenségére hivatkozva nyilvános vitát akar. Bajnai arra figyelmezteti Gyurcsányt, hogy a világ megváltozott, a szélsőséges pártok konszolidálódtak, s már az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz is vitázik Marine Le Pennel. Az érvelés azonban több ponton is sántít. Magyarországon sosem volt bojkott a Jobbik ellen, ennek eredményességéről, vagy kudarcáról így nem beszélhetünk. Marine Le Pen viszont valóban nem áll szóba Jobbikos képviselőkkel, ahogyan Európában minden párt becsapja előttük az ajtót. Vitázni a Jobbikkal szerintem sem érdemes - legfeljebb a szavazóikkal - az viszont jó, hogy a vitáról szóló vita ekkora nyilvánosságot kapott, mert egy új politikai kultúra kezdetét jelzi, az ésszerű társadalmi párbeszéd és az elvi alapon álló konszenzuskeresés kérdéseit feszegeti.

Az EP választást sokan az igazság pillanatának tartják. De ha csak 30 százalék körül lesz a részvétel, akkor az eredményekből legfeljebb a pártok egymás közötti erőviszonyaira következtethetünk, valódi politikai súlyukra nem. Ilyen alacsony részvétel mellett hiába ugorja meg valaki a bejutási küszöböt, azzal még nem mutat föl valódi politikai erőt. Szimbolikus jelentősége van azonban annak, hogy az MSZP megőrzi-e második helyét, vagy beéri a Jobbik.

Az EP kampány nem rázza föl a közvéleményt, senki sem EU kiadványokat böngészve bújik ágyba esténként, az viszont érdekli, jönnek-e külföldi befektetők az országba, lesz-e több munkahely, új út, uszoda, múzeum uniós pénzből. Ám nemcsak tartani akarjuk a markunkat a brüsszeli eurókért, hanem készek vagyunk tenni is a változásért. Magyarország és Európa jövőjét együtt képzeljük el, legyen szó akár gazdaságról, társadalomról, vagy kultúráról. Európaiságunk lényege kulturális átalakulásunkban áll, abban, ahogyan élünk, vagy visszaélünk azzal a szabadsággal, ami immár a miénk.

Legalábbis így gondoljuk mi, akik európai magyarként akarunk élni ebben az országban.

Szerző
Lévai Katalin

Kémjátszma

Az ember néha nem tudja, hogy sírjon, avagy röhögjön. Vonatkozik ez elsősorban azon kevesekre - majdnem azt mondtam, hogy bátrakra! - akik nem voltak hajlandók csukafejest ugrani a Nemzeti Együttműködés Rendszerének mindent és mindenkit elnyelő szájába, s még képeseknek tartják magukat az önálló ítéletalkotásra. Pedig lehetnének akár többen is. Például mindazok, akik legalább egyszer kézbe vettek már egy John le Carre kötetet, esetleg Ludlum egyik regényét, vagy - Isten bocsássa meg nekik! - az egykori "Hód" sorozat épp' esedékes kisregényét.

Mert ők már legalább annyival beljebb vannak, hogy képesek némileg fogalmat alkotni arról, hogy mit is értsünk azon a hárombetűs szón, hogy kém. A többiek meg érjék be a legfőbb kém-, szobor-, stb. szakértő közszolgálatilag lepapírozott kinyilatkoztatásával, hogy aszongya: - tud ő róla épp' eleget!

Mármint Kovács Béláról, "lánykori" nevén K(G)Béláról, aki az egyszerű nép ajkán csak mint Kém Philby tengeti vakondmód az életét. Aki mellesleg az EU-ba készül. Mint a Jobbik EP képviselője. Hogy aztán testközelből kutakodhasson mind a huszonnyolc tagország - beleértve kis hazánkat is! - féltve őrzött titkai után. Hát nem! Mit képzel Koppány…, pardon Béla! Majd lesz neki nemulass, valamikor szeptember idusán! S ha már lőttek a drágalátos mentelmi jogának, Polt úr végre teheti a dolgát…

Ha ugyan tudja! Mert azt neki is tudnia kell, amit a kémtörténeteken "szocializálódott" olvasók már jó ideje tudnak: nevezetesen a kém arról ismerszik meg, hogy ránézésre látszhat bárki fia-borjának, de a legkevésbé éppen kémnek. Nevezett képviselőjelölt pedig - akinek a védelmére kelők közül én lennék a tökutolsó a sorban - szinte afféle szendvicsemberként reklámozta az egykori Nagy Testvér iránti feltétlen elkötelezettségét, s minden olyasmit, amit annak idején a "megbonthatatlan" címszó alatt jegyeztünk.

Bélánk még azt sem rejtette véka alá, hogy biz'a a KGST nem ördögtől való, hanem egyenesen a gazdasági társulások legJOBBIKa volt. S, továbbá mennyi hasznosíthatót tanult KGB-éknél. Aztán ráadásként még odaát van a népes rokonsága is! Valamennyi felér egy-egy külön ajánlólevéllel, ha ne adj' Isten valakinek spionkodni támadna kedve.

Szóval akár röhöghetnénk mindezen, ha éppenséggel nem lenne véresen komoly. Nevezetesen az orosz hátszél, amely nem csekély mennyiségű zöldhasút fúj be a Jobbik székházának ablakán, cserébe azért a fellazító politikáért, melyet egykoron a Kreml akkori urainak kellett nyugat felől elszenvedniük. Kétségtelen, hogy a brüsszeli "katedrális" falain már megjelent egy két repedés. Ahová a Jobbik most próbálja bedugni valamelyik ujját, hogy tovább tágítsa. De a rés már foglalt. Éppen a Fidesz nyomul benne könyékig. Keményen megdolgozik a pénzéért. Lesz is belőle atomerőmű, felkészül a GAZPROM.

Tehát nagy a versenyfutás. Elébb a voksokért. A riválisra csak ragadjon rá a kémvád. Egykor ehhez legalább össze kellett ütni egy elfuserált csőszkunyhót, meg valahonnan pult alól keríteni néhány használt ürgebőrt. Ma már ezek sem kellenek. Elég, ha a nagyvezír beint. Aztán ha a bíró lefújja a meccset, spongyát rá, minden csoda úgyis három napig tart. Ki figyel akkor már arra, ha K(G)Béláék meg a Szíjjártó különítmény már megint ott kolbászol valahol a nagyorosz sztyeppék, a bakui olajmezők és a teheráni ajatollahok uralta térségben.

Hál' Istennek, azért a brüsszeli "katedrális" tornyai még állanak. Onnan fentről távcsővel jó messze ellát az ember. Résen kell lenni, ha a birhami erdő megindulna.

Szerző
Hámori András író