"Pancho! Pancho!"

Publikálás dátuma
2014.05.17. 10:40
Fotó: Beliczay László/MTI
Közvetlenül a választások előtti és azt követő időszak körüli botrányok különös módon a művészeti piac újrafelosztásáról és az új arisztokrácia esztétikai (művészeti) elképzeléseiről is szóltak: az óriásplakátoktól a Seuso-kincseken át a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlásáig. Az ezekkel kapcsolatos beszédmódokban keveredett a rezsim önmeghatározása, saját magára irányuló nárcisztikus fantáziája, a politikai marketing, a politikai-társadalmi tartalom kihelyezése. Mindezeknek a jelenségeknek egyfajta művészeti-politikai foglalataként értelmezhető a felcsúti Puskás Akadémia Pancho Arénája is. 

Puskás Ferenc mint népi hős alakja köré szerveződött, mitologikusnak feltüntetett paradigma már a rendszerváltást megelőző években is erős volt: a Száguldó Őrnagy képzetébe beletartozott a magyarság sikeres ("hősi") múltjának felidézése, vagyis egyfajta eredetmítosz, másrészt a hatalommal (Rákosi-rendszerrel) is packázni merő, vagabund, vagány legény alakja, aki mindmáig egyik legismertebb alakja a magyar futballtörténetnek.

Az eredetmítosz megfogalmazása az összes ma ismert jobboldali mitológiában ismert: Wass Albert Csaba-mítoszától (lásd új NAT) kezdve a Seuso-kincseken (4,5 milliárd) át általában egy olyan történelmi álláspontra utal, amely megteremti önmaga előttesét. Az utóbbi évek eseményei előtt azonban nem igazán lehetett csupán jobboldali narratívának, elbeszélésnek tartani a Puskás-legendát.

Talán a felcsúti stadion elleni tiltakozás (3,8 milliárd TAO-pénz) elmaradásának egyik oka, hogy a fennálló rend igyekszik olyan kultuszokat becsatornázni hivatalos elképzeléseibe, ami körül viszonylag közmegegyezés alakult ki.

A másik ok, hogy az állampolgárok számára a baloldalnak sem sikerült jól artikulálni, hogy tulajdonképpen saját pénzéről van szó. A költségek, ráfordítások több milliárdos tételének képzete a választópolgárokat egy nagyon nehezen feloldható mentális probléma elé állítja, hiszen olyan összegekről beszélünk, amelyek - mint a hatalom természete - a transzcendencia világához tartoznak.

Úgy vélem, hogy hiba volt a baloldalnak a paksi beruházás kapcsán az egy családra jutó költségekről beszélni, amely iránt a választó cseppet sem érez felelősséget, és amely összegek az "istenek világában" nyernek értelmet: Sokkal inkább a bolti árakkal kellett volna ellenpontozni "a rezsiharcot".

Hős és kora

A jobboldal ugyanis egyszerre manipulál bizonyos kultuszok megalkotásával (ilyen Puskás Ferencé is), amelyek pozitív önképét erősítik meg, és egyszerre volt képes az ellenség megnevezésében retorikailag egy "kidolgozott" detektívtörténet megkonstruálni, újabb epizódok beiktatásával "emberivé" tenni a Simon-ügyet, amely folyamatosan bontakozott ki, tele volt - mint értesültünk később róla - felesemigaz adattal. De személyessé lehetett tenni, fordulatos volt és cselekményes, emlékeztetett a szappanoperák szerkezetére, ami a folytatásos epizódokat illeti.

Visszatérve Puskás Ferenc alakjához, Orbán Viktor nyilatkozata szerint Puskás mintegy példája annak, hogy a szegény sorból származó fiú miként törhet ki környezetéből szorgalommal és kitartással. Az ilyen népmesei, fejlődésregények- és karrierregények tematikáját idéző klisészerű elgondolások fölött, amelyeket számunkra a kulturális emlékezet számosan kitermelt, már nyugodtan siklunk el, holott azt sugallják, hogy van kitörési pont a társadalomból. Csakhogy esztétikájának, politikájának más elemei számos módon cáfolják a kitörési lehetőség esélyét is.

Bár az autoriter politikai formációk rendszerint kedveznek a sportnak, a felcsúti stadion avatására meghívott személyek listája nem azt igazolja (Lothar Matthäus, Csányi Sándor), hogy lesz valóban a beharangozott újjászületés ezen a téren. Az orbáni példa nem az egyetlen, a Horthy-rendszertől kezdve erőteljes volt a hatalmi elit törekvése arra, hogy mintegy kisajátítsa a sportot, amellyel közvetíthette patriarchális eszményeit és törekvéseit.

Végül nem nő az állampolgár jogbiztonsága sem, ha arról hall, hogy Polt Péter legfőbb ügyész ott ül a páholy vendégei között, vagy hogy a pályán ügyvédek bajnokságára kerül sor. Hiszen az üzenet retorikája azt sugallja, hogy az igazság (sőt, ami több: a jog is) a "felcsútiak" pártján áll. Persze azért kérdés, hogy Puskást "nemzetegyesítő személynek" lehet-e tekinteni akkor, ha Puskás egy diktátor (Rákosi Mátyás) uralma alól felszabadulva végül egy másik diktátor, Franco tábornok csapatában kötött ki, a Real Madridban.

Ezzel "a legkisebb fiú fele királyságot is szerezhet" narratívával szemben a valóság az, hogy az orbáni politikai marketingstratégia egyik alappillére az állandóság, a megdönthetetlenség érzése. Orbán Viktor szónoki magatartása is erre, ezekre a pozíciókra utal: papírból olvas a szónoki emelvényen, testtartása is a statikus állandóságot sugallja. Azt a látszatot keltve, hogy a beszédpozíciója révén is képes uralomra szert tenni tér és idő felett. ("Magyarország miniszterelnöke". Most és mindörökké.)

Műalkotásként

A legtöbb tudósítás már az avatás előtt az Arénával kapcsolatban azt emelte ki, hogy nem hasonlít a szokványos stadionokhoz. A funkcionalitás további eltüntetése az, amely növeli a néző passzivitását a stadionnal kapcsolatban, hiszen a híradások többsége általában egyöntetűen arról szólt, hogy itt műalkotással van dolgunk, ami: voltaképpen mégiscsak "szép", és ezzel "több is" mint funkcionalitása. Ami rímel arra az egyébként esztétikai közhelyre, hogy a műalkotások gyakran rendelkezhetnek valóságfeletti jellegzetességekkel, s ez visszautal az "örökkévalóság", az "állandóság" érzésére, ami az orbáni retorika sarokpontja is (vesd össze: "Folytatjuk").

A stadion, mint műalkotás sem olyan lenyűgöző; hátterében ott van a nagyon is konstruált, és egyáltalán nem adott, tehát nem organikus művészetmodell, amely bevezette az úgynevezett népi művészet ízlésének diktatúráját.

Már-már templomi hangulatot idéz a futballstadion. Fotó: K2 Press/MTI

Már-már templomi hangulatot idéz a futballstadion. Fotó: K2 Press/MTI

Itt természetesen nem arról van szó, hogy sokan a népművészet tudoraivá váltak volna e kevéske idő alatt, hanem inkább arról, hogy a historicizmus nyomorúságának szoboralkotásait (értsd Makovecz- és Puskás-szobor) sikerült összemosni a magyar nóták világával, vagy a Röpülj pávaval, esetleg a szintén "organikus" természetleírással operáló Wass Albert és Nyírő regényekkel. Vagyis sikerült modernizálni és forradalmasítani a Jobbik giccses székelykapugyártását, amelynek foglalatát a Makovecz-csoport tervezőirodájában lelte föl.

Bár sok újságíró számára feltűnt, hogy a stadion Orbán Viktorék családi háza mellett van, az kevésbé, hogy a családi ház "stílusához" kerestek stadiontervezőt. Mivel a közmédiumok annyira át vannak itatva ezzel az ízlésdiktátummal, a stadion esztétikai-művészeti értékét még senki nem kérdőjelezte meg.

Az utóbbi évek tapasztalata az, hogy a hatalom lehorgonyzott a társadalmi létbe, projektálta (kihelyezte) magát a közterekre, új épületeket épít, szobrokat avat. Nagy hiba volt a baloldalnak elítélni a Szolidaritás szobordöntését, mert az a hatalom állandóságával szemben nyíltan széttörte a hatalom megtestesített ikonját, Orbán Viktor szobrának alakjában, és a változtatás lehetőségének paradigmáját mutatta meg.

Nehéz különben olyan hatalom és politikai stratégia ellen másként érvelni, amely a változtathatatlanságát hirdeti, amelyet ráadásul vallásos tartalommal tölt meg. Legalábbis ilyen tanulságokat szolgáltathat a "futballünnep" is, ahol a kultusz képviselője, Orbán Viktor, aki elérhetetlen magasságban áll a mindennapokban az emberek fölött, és nincsenek igazán kódolható emberi viszonylatai, testté lett, és a futball igehirdetőjévé vált. Mint ceremóniamester, háziúr és/vagy tárlatvezető, aki végigvezet minket a "birtokán" (többször is nyilatkozik különböző kameraállások előtt).

Schmitt Pál, pop

A miniszterelnök részt vesz a díjátadó ünnepségen is, a média engedi láttatni "emberibb" vonásait; aki az elérendő eredményeket a jövőbe is kitolhatja: egyszer majd, a jövő nemzedéke számára ("A gyerekek a legfontosabbak"). E rendszer logikája azonban nagyon tévesen azt oktrojálja rá a nézőre, hogy valami blaszfémiát, istenkáromlást követ el, ha kimondja, hogy neki ebből a politikai- és ízlésdiktátumból elég volt.

Még a radikálisabb hírportálok számos tudósítása is a miniszterelnök fociban elért kemény teljesítményéről szólnak ("lerúghatóságáról"), vagyis olyan figurával van dolgunk, aki innen és túl van a mércén: mégiscsak megdolgozik a gólért. A magyar cowboy, igazolt játékos.

A politikai marketinstratégia részeként megjelennek és beszédet mondanak a hivatalos diskurzus szereplői is: míg jobb demokráciákban meg lehet végképp bukni, és kiíródni a kurzusból egy disszertáció-plágium következményeképp, addig Schmitt Pál szabadon értekezhet a becsületről.

Az, hogy a baloldal nem tudta idejekorán a "történelem szemétdombjára" dobni Schmitt Pál személyét, és nem tudta szétbeszélni a nem is annyira dicsőséges párbajtőr és kommunista múltjával együtt, mutatja azt, hogy a baloldali pártok nem voltak képesek az ilyen, és ehhez hasonló politikai figurák végső demisztifikációjára.

A választókban tovább élhet a passzivitás, vagy az "én is megúszom, ha jó helyen vagyok" érzése. Ami azt sugallja, hogy a rendszer "működőképes", állandó. Megdönthetetlen. Pedig személyét nem ártana egy esztétikailag is indifferens politikai lénnyé átkarikírozni, aki nem óhajt többé a szentség habitusával sem hadakozni, ha a futballról esik szó.

Nem utolsósorban megérne jó néhány írást a populáris kultúra paradigmát erősítő voltáról - a futball maga is az -, Vastagh Csaba személyéről, a sportélet behódoló szereplőiről (például Nyilasi Tiborról), vagy arról, hogy az ünnepség néhány produkciója valóban a falunapok jó néhány karneválias teljesítményét idézte. A Puskás Akadémia felkészületlenségéről, továbbá, hogy sokszor milyen disszonáns pozícióban voltak egymáshoz viszonyítva az egyes műsorszámok, ami végső soron arra is utal, hogy a rendszer "műalkotásként" nem tudta egységes erővé formálni az ünnepséget, és maga sem tudott megszabadulni politikai figuráitól, akik auráját megteremtették.

Szerző

"Falat kell építeni a demokráciák visszacsúszásának megakadályozására"

 Le kell bontani a civil társadalom működése előtt emelt falakat, ugyanakkor falat kell építeni a demokráciák visszacsúszásának megakadályozására - jelentette ki pénteken Washingtonban Tomicah Tillemann, az amerikai külügyminiszternek a civil társadalom és a fejlődő demokráciák kérdésében illetékes vezető tanácsadója.

A Johns Hopkins Egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központja és a washingtoni osztrák nagykövetség által a kelet-közép-európai rendszerváltások 25. évfordulója alkalmából Falak, amelyek ledőltek - Falak, amelyeknek még le kell dőlniük címmel megrendezett konferencián a diplomata emlékeztetett rá, hogy az Egyesült Államokban a függetlenség kikiáltását, a rabszolgaság eltörlését és a polgári jogok bevezetését egyaránt a civil társadalom, nem pedig a kormány kezdeményezte.
Meglátása szerint a jelenlegi időszak egyszerre a legjobb és legrosszabb a civil társadalom számára. Egyfelől azért, mert az műszaki fejlődésnek és a kulturális változásoknak köszönhetően sohasem volt ilyen könnyű és olcsó embereket gondolatok köré csoportosítani, kultúrát és civil identitást teremteni, másfelől pedig azért, mert a kormányok világszerte korábban példa nélküli mértékben sújtottak le a civil társadalomra.

Tillemann - a néhai Tom Lantos magyar származású kongresszusi képviselő unokája - rámutatott: történelmi példák bizonyítják, hogy a társadalmi átalakulások idején hatalmas erők szabadulnak fel, és ha sikerül őket becsatornázni a demokrácia és a civil társadalom javára, akkor egy nemzedékkel később nagyobb jólétet, békét és az egyéni lehetőségeket teremtenek.
"Sajnos túl sok esetben látjuk azt, hogy egyes kormányok belekezdenek az átalakulásba, ám egy idő után az ellenkező irányba fordulnak. Jobban együtt kell működnünk a nemzetközi szinten, hogy kiépítsük a demokratizálás infrastruktúráját annak biztosítására, hogy az átmenetek szilárd alapokra támaszkodjanak" - mondta.
Elmondta, hogy az amerikai külügyminisztérium, amely nagy hangsúlyt fektet a civil társadalom támogatására, a tárcán belül a Globális Emberbaráti Munkacsoport az ország mintegy 40 nagy magánalapítványával működik együtt, amelyek összvagyona eléri a 75 milliárd dollárt.

Simonyi András, az eszmecserét vendégül látó Transzatlanti Kapcsolatok Központjának ügyvezető igazgatója kijelentette, hogy a rendszerváltó országokban az anyagi javak megteremtése és a biztonság kérdései mellett az elmúlt évtizedekben háttérbe szorultak a szabadság és a demokrácia kérdései, holott ez a két tényező képezi a társadalom "őssejtjeit". A volt washingtoni nagykövet szerint az oroszországi antidemokratikus folyamatok, a Krím annektálása, Kelet-Ukrajna destabilizálása, a fehérorosz helyzet, a közép-európai illiberális kísérletek és a nyugat-európai radikális szélsőjobboldali mozgalmak egyaránt az jelzik, hogy a demokratikus társadalmak immunrendszere meggyengült, az intolerancia felerősödött.

Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár méltatta Magyarországnak a kelet-európai változásokban - különösen a berlini fal leomlásához elvezető határnyitásban - játszott kulcsszerepét. Hangsúlyozta, hogy Ausztria, amely éppen 1989-ben kérte felvételét a Közös Piacba, az EU-tagság 1995-ben történt elnyerése után támogatta a keleti bővítést. Hangsúlyozta, hogy helyes volt a balti országok gyors NATO- és EU-integrálása, mert anélkül most hasonló helyzetben lennének, mint Ukrajna.
Kovács László volt külügyminiszter és EU-biztos elmondta, hogy az 1989-es határnyitás csak a záróaktusa volt egy 1981-ben tudatosan megkezdett folyamatnak. Akkor ugyanis a külügyi tárcánál Horn Gyulával együtt felismerték, hogy a Kremlt Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár utódlása fogja lekötni, ezért Helmut Schmidt német kancellár támogatásával titkos tárgyalásokba kezdtek a Közös Piaccal, és ezek 1988-ban elvezettek a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez. A jelentősebb magyar diplomáciai lépések között megemlítette, hogy 1984-ben annak ellenére is fogadták Budapesten a brit, a német, az olasz és a belga kormányfőt, hogy egy évvel korábban megszakadtak a közepes hatótávolságú rakétákról folytatott szovjet-amerikai tárgyalások. Ide sorolta a magyar kormányfő 1988-as washingtoni és az amerikai elnök 1989-es budapesti látogatását, valamint a hivatalos viszony felvételét Izraellel, a Vatikánnal, Dél-Koreával és Dél-Afrikával.

Haraszti Miklós, az EBESZ Fehéroroszország-raportőre egyebek között arról beszélt, hogy a féldemokratikus, illiberális rendszerek és kvázi-demokráciák vezetői az elmúlt évtizedben többet tanultak egymástól, mint a nyugati társadalmaktól. A Budapest és Oslo között a Norvég Alap ügyében kialakult vitára utalva kijelentette, hogy az ilyen berendezkedésű országok fellépnek a civil szervezetek ellen. Hangsúlyozta: a nemzetközi szervezeteknek fel kell nőniük ahhoz, hogy fellépjenek a demokrácia szabályainak rendszerszerű megsértése ellen.

Kóczé Angéla, észak-karolinai Wake Forest Egyetem szociológiai tanszékének vendégadjunktusa arról beszélt, hogy Magyarországon és Európában 1989 óta a romák helyzete jelentősen romlott, nőtt a szegénységük és a politikai kiszorítottságuk. Támogatást sürgetett a romák érdekeiért küzdő civil szervezeteknek.

A tanácskozáson felszólaltak ukrán, fehérorosz és kubai művészek és emberi jogi aktivisták, valamint amerikai szakértők és jogvédők is. A fórum részvevői az eszmecsere végén pöröllyel szétvertek egy jelképes, falemezekből épített falat, majd részt vettek egy rock'n'roll koncerten, mintegy felidézve a popzenének a fal leomlásában játszott szerepét.

Szerző

"Falat kell építeni a demokráciák visszacsúszásának megakadályozására"

 Le kell bontani a civil társadalom működése előtt emelt falakat, ugyanakkor falat kell építeni a demokráciák visszacsúszásának megakadályozására - jelentette ki pénteken Washingtonban Tomicah Tillemann, az amerikai külügyminiszternek a civil társadalom és a fejlődő demokráciák kérdésében illetékes vezető tanácsadója.

A Johns Hopkins Egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központja és a washingtoni osztrák nagykövetség által a kelet-közép-európai rendszerváltások 25. évfordulója alkalmából Falak, amelyek ledőltek - Falak, amelyeknek még le kell dőlniük címmel megrendezett konferencián a diplomata emlékeztetett rá, hogy az Egyesült Államokban a függetlenség kikiáltását, a rabszolgaság eltörlését és a polgári jogok bevezetését egyaránt a civil társadalom, nem pedig a kormány kezdeményezte.
Meglátása szerint a jelenlegi időszak egyszerre a legjobb és legrosszabb a civil társadalom számára. Egyfelől azért, mert az műszaki fejlődésnek és a kulturális változásoknak köszönhetően sohasem volt ilyen könnyű és olcsó embereket gondolatok köré csoportosítani, kultúrát és civil identitást teremteni, másfelől pedig azért, mert a kormányok világszerte korábban példa nélküli mértékben sújtottak le a civil társadalomra.

Tillemann - a néhai Tom Lantos magyar származású kongresszusi képviselő unokája - rámutatott: történelmi példák bizonyítják, hogy a társadalmi átalakulások idején hatalmas erők szabadulnak fel, és ha sikerül őket becsatornázni a demokrácia és a civil társadalom javára, akkor egy nemzedékkel később nagyobb jólétet, békét és az egyéni lehetőségeket teremtenek.
"Sajnos túl sok esetben látjuk azt, hogy egyes kormányok belekezdenek az átalakulásba, ám egy idő után az ellenkező irányba fordulnak. Jobban együtt kell működnünk a nemzetközi szinten, hogy kiépítsük a demokratizálás infrastruktúráját annak biztosítására, hogy az átmenetek szilárd alapokra támaszkodjanak" - mondta.
Elmondta, hogy az amerikai külügyminisztérium, amely nagy hangsúlyt fektet a civil társadalom támogatására, a tárcán belül a Globális Emberbaráti Munkacsoport az ország mintegy 40 nagy magánalapítványával működik együtt, amelyek összvagyona eléri a 75 milliárd dollárt.

Simonyi András, az eszmecserét vendégül látó Transzatlanti Kapcsolatok Központjának ügyvezető igazgatója kijelentette, hogy a rendszerváltó országokban az anyagi javak megteremtése és a biztonság kérdései mellett az elmúlt évtizedekben háttérbe szorultak a szabadság és a demokrácia kérdései, holott ez a két tényező képezi a társadalom "őssejtjeit". A volt washingtoni nagykövet szerint az oroszországi antidemokratikus folyamatok, a Krím annektálása, Kelet-Ukrajna destabilizálása, a fehérorosz helyzet, a közép-európai illiberális kísérletek és a nyugat-európai radikális szélsőjobboldali mozgalmak egyaránt az jelzik, hogy a demokratikus társadalmak immunrendszere meggyengült, az intolerancia felerősödött.

Wolfgang Schüssel volt osztrák kancellár méltatta Magyarországnak a kelet-európai változásokban - különösen a berlini fal leomlásához elvezető határnyitásban - játszott kulcsszerepét. Hangsúlyozta, hogy Ausztria, amely éppen 1989-ben kérte felvételét a Közös Piacba, az EU-tagság 1995-ben történt elnyerése után támogatta a keleti bővítést. Hangsúlyozta, hogy helyes volt a balti országok gyors NATO- és EU-integrálása, mert anélkül most hasonló helyzetben lennének, mint Ukrajna.
Kovács László volt külügyminiszter és EU-biztos elmondta, hogy az 1989-es határnyitás csak a záróaktusa volt egy 1981-ben tudatosan megkezdett folyamatnak. Akkor ugyanis a külügyi tárcánál Horn Gyulával együtt felismerték, hogy a Kremlt Leonyid Brezsnyev SZKP-főtitkár utódlása fogja lekötni, ezért Helmut Schmidt német kancellár támogatásával titkos tárgyalásokba kezdtek a Közös Piaccal, és ezek 1988-ban elvezettek a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez. A jelentősebb magyar diplomáciai lépések között megemlítette, hogy 1984-ben annak ellenére is fogadták Budapesten a brit, a német, az olasz és a belga kormányfőt, hogy egy évvel korábban megszakadtak a közepes hatótávolságú rakétákról folytatott szovjet-amerikai tárgyalások. Ide sorolta a magyar kormányfő 1988-as washingtoni és az amerikai elnök 1989-es budapesti látogatását, valamint a hivatalos viszony felvételét Izraellel, a Vatikánnal, Dél-Koreával és Dél-Afrikával.

Haraszti Miklós, az EBESZ Fehéroroszország-raportőre egyebek között arról beszélt, hogy a féldemokratikus, illiberális rendszerek és kvázi-demokráciák vezetői az elmúlt évtizedben többet tanultak egymástól, mint a nyugati társadalmaktól. A Budapest és Oslo között a Norvég Alap ügyében kialakult vitára utalva kijelentette, hogy az ilyen berendezkedésű országok fellépnek a civil szervezetek ellen. Hangsúlyozta: a nemzetközi szervezeteknek fel kell nőniük ahhoz, hogy fellépjenek a demokrácia szabályainak rendszerszerű megsértése ellen.

Kóczé Angéla, észak-karolinai Wake Forest Egyetem szociológiai tanszékének vendégadjunktusa arról beszélt, hogy Magyarországon és Európában 1989 óta a romák helyzete jelentősen romlott, nőtt a szegénységük és a politikai kiszorítottságuk. Támogatást sürgetett a romák érdekeiért küzdő civil szervezeteknek.

A tanácskozáson felszólaltak ukrán, fehérorosz és kubai művészek és emberi jogi aktivisták, valamint amerikai szakértők és jogvédők is. A fórum részvevői az eszmecsere végén pöröllyel szétvertek egy jelképes, falemezekből épített falat, majd részt vettek egy rock'n'roll koncerten, mintegy felidézve a popzenének a fal leomlásában játszott szerepét.

Szerző