Előfizetés

Történelmi szélárnyék

Nevezzék bár Európa vagy a Győzelem Napjának, a múlt hétvégén a második világháború befejezésére emlékezett kontinensünk. A náci Németországot azért lehetett legyőzni, mert eredendő ellenszenvüket félretéve a nyugati demokráciák összefogtak a Szovjetunióval, s ahogy a korabeli plakát fogalmazta meg, "saját fészkében verték agyon a náci fenevadat". Ennek az összefogásnak súlyos morális ára volt, de mégis megérte, hiszen sikerült legyőzni Hitlert, s immár hét évtizede béke van Európában.

Az ukrán válság kapcsán egyre többen hasonlítják a mai Oroszországot a náci Németországhoz. Aki ismeri a történelmet, az nem örülhet az efféle erőszakos aktualizálásnak. A náci Németország éppen Szovjet-Oroszország ellen indította el a legbrutálisabb agressziót, millió szám mészárolva le a civil lakosságot, s ebben jó partnerre lelt a Hitler mellé állt ukrán nacionalistákban. Azokban, akikre oly büszkén hivatkoznak az egyik mostani ukrán kormánypárt hívei. Ez még nem ok arra, hogy - az orosz propaganda szellemében - lefasisztázzuk az egész ukrán kormányt. De értelmetlen és ízléstelen nácinak nevezni azt az Oroszországot, amely iszonyatos áldozatok árán hozzásegítette a világot a nácizmustól való megszabadulásra.

Sajnos egyre több jel mutatja, hogy az Ukrajna területi épségéért való kiállás ürügyén egyre inkább elhatalmasodik a hidegháborús hisztéria, amely még ilyen durva történelemhamisításban is kitörhet. Húsz évvel a Szovjetunió összeomlása és a Varsói Szerződés felbomlása után a NATO főtitkára a fegyverkezés fokozására szólítja fel a tagállamokat, egyes kelet-európai NATO-szövetségesek pedig újabb amerikai csapatokat, támaszpontokat, katonai erősítést követelnek. Ami pedig a közhangulatot illeti, egy békés hangulatú dalfesztiválon kifütyülnek és fújoznak tizenhét éves lányokat csak azért, mert oroszok. Pedig a geopolitikai realitások alapján elképzelhetetlen, hogy Oroszország háborút provokáljon bármely NATO-tagállammal. Hiszen jól láthatóan még az oroszok lakta Kelet-Ukrajnában is óvatos duhajként próbálja növelni a befolyását.

Nem akarok elmélyedni az ukrán válság történelmi és etnikai összefüggéseiben. Az ukránoknak, mint minden nemzetnek, joguk van a függetlenségre, de az Ukrajnában élő nyolc-tíz millió orosznak is jogot kell kapnia az autonómiára. Sajátos, hogy ez utóbbit olyanok is tagadják, akik amúgy, jelszószerűen állandóan a kisebbségi és emberi jogokért aggódnak.

De a konkrét ukrán helyzetnél is veszélyesebbnek érzem a hidegháborús szellem eluralkodását. Bár a hidegháború szót sokféle összefüggésben használjuk, klasszikus formájában a második világháború utáni első évtizedet jellemezte. Legtöbbünk már csak a történelemből ismeri ezeket az ólomszürke éveket, amelyek árnyéka azonban még évtizedekig jelen volt a kettéosztott világban. A keleti tömbben ekkor tombolt legvadabb formájában a sztálini elnyomás, s a koncepciós pereket, kitelepítéseket, a politikai és szellemi terrort jórészt az állítólagos háborús veszéllyel magyarázták a rendszer urai. De bár erről manapság kevesebb szó esik, az Egyesült Államokban is napirenden volt a kommunista, vagy annak tartott emberek meghurcolása, bebörtönzése, állásvesztéssel való büntetése. Még egy Charlie Chaplinnek is megbélyegzett ellenségként kellett elmenekülnie Amerikából.

A hidegháborús hisztéria egyik jellegzetessége, hogy egy idő után elveszti eredeti tárgyát, s általános gyanakvásba, bizalmatlanságba csap át. Első áldozata maga a véleményszabadság, hiszen egy idő után mindenki gyanússá válik, aki nem szó szerint ismételgeti a kötelező kánont. Néhány hazai hírportál már olyan szigorú uniszónóban nyomja az oroszellenes propagandát, amit az egykori Szabad Nép Amerika-ellenes közleményeinek szerkesztői is megirigyelnének. Pedig a helyzet annál azért kicsit összetettebb, hogy angyalok és sátánok összecsapásaként ábrázoljuk. De még ha így is lenne, a szabad gondolat híveinek akkor is természetes igénye a vélemények és ellenvélemények megjelenítése, nyilvános ütköztetése.

Magyarországnak végképp semmi szüksége sincs a hidegháborús hangulat eluralkodására. Akárhogy is alakul a paksi bővítés ügye, hazánkat gazdaságilag ezer szál köti Oroszországhoz. Sok ezer orosz ember, köztük számos magyar feleséggé és anyává lett asszony él Magyarországon. Családjuk és gyermekeik a magyar mellett az orosz identitásra is büszkék lehetnek. Az orosz kultúra is jelen van a magyar szellemi életben, érzelmi gazdagságával és spirituális mélységével akár ellenpontja is lehetne az amerikai konzumkultúrának. S ami azt illeti, a mostani kijevi vezetés enyhén szólva sem túl barátságos a kárpátaljai magyarsághoz, akiket potenciálisan fenyeget az ukrán nacionalizmus.

Természetesen nem léphetünk ki szövetségesi szerepünkből, s nem mehetünk szembe nyíltan a nyugati világban felerősödött hidegháborús széllel. De történelmi, gazdasági és kulturális okokból egyaránt elemi érdekünk, hogy a hidegháborús hangulatot, a hisztérikus oroszellenességet távol tartsuk a magyar közélettől. E tekintetben most is hasznos lehet számunkra az egykor Illyés Gyula emlegette "történelmi szélárnyék".

Kézcsók, Európa

Leleményes volt vitathatatlanul Orbán Viktor, amikor első fölocsúdásában kezet csókolt a Parlamentben Szabó Timeának, az Együtt-PM képviselő asszonyának a ciklusnyitó ülésen, amelyen ezen a gesztuson kívül nem történt semmi érdemleges. 

Meglepte kétségtelenül a miniszterelnököt, amint hirtelen elétoppant ez a törékeny asszonyka, átnyújtotta neki az Európai Unió huszonnyolc csillagos zászlóját, kérdés kíséretében: mikor kerül végre vissza a törvényhozás épületére a lobogó, amely éppen nincs ott? Ellentétben a többi huszonhét ország gyakorlatával. A gyors reakciójú a kormányfő, csupán egyetlen pillanatra torpant meg, különben példás volt a helyzetfölismerése, a gáláns kézcsók enyhítette a pillanat feszültségét.

A következő másodperc mégis csúnyán árulkodott. Előlépett a fürge Semjén Zsolt, még csak képviselő, mint a parlament többi tagja, e pillanatban az volt a tiszte, hogy meleg elvtársi kézfogással üdvözölje testvérpárti cimborájának az eskütételét. És ekkor lehettünk tanúi, mi tévénézők is, az árulkodó pillanatnak: Orbán jobbja foglalt volt, hirtelen nem lehetett megszorítani, a zászló meg útban, ezért hanyag mozdulattal és lendülettel gyűrötten repült a közeli asztalra. Félrehajították. Tekinthetjük akár jelképesnek is a történtet. Szabó Timea a gáláns kézcsókon kívül nyilvános választ nem kapott, bár érhet bennünket később meglepetés is, hogy a lobogót egyszer csak lengeti majd a Duna-parti szellő a T. Ház homlokzatán, árván, a nemzeti színek többsége mellett. Napokon belül képviselőket választunk a Strasbourg-i közös parlamentbe, és ez a közjáték tagadhatatlanul ékesszóló volt.

Miként az ország hirdető oszlopain is egy időben megjelent falragaszok, amelyeken ugyancsak Orbán Viktor óriás fotói alatt egyértelmű figyelmeztetés jelent meg Európához, az Unióhoz. Tiszteletet a magyaroknak, Magyarországnak! Mintha az a tény, hogy a közösség tagállamai közül, gazdasági fejlődésünkhöz kimutatások szerint mi kapjuk a legtöbb hozzájárulást, a maga módján nem tiszteletet fejezne ki?

A Fidesz-KDNP kormányzatnak ez kevés, az udvarias bírálatok helyett hozsannát vár, megsértődik, ha figyelmeztetik, az Unió végtére is demokratikus nemzetek baráti közössége, milyen jogon tesz szóvá eredetieskedéseket? Sokat mondó volt a nagygyűlésen elhangzott beszéd is, amely fenyegető hangsúllyal marasztalta el azokat az ellenzéki képviselőket, akik Strasbourgban netán a kormányát bíráló megjegyzésekre éreznének majd kísértést. Mintha Orbán nem tudná, hogy annak a kinti törvényhozó testületnek ugyanolyan demokratikus a szerepe, mint kellene lennie a hazainak is.

A parlamenti kép, az uniós zászló nagyvonalú félredobása valószínűleg kijut majd külföldre, és ha címlap fotó szerencsére nem lesz is belőle, annyira azért nem érdekes, a híre azonban csak hagy nyomot. Nem a legkellemesebbet. Azzal együtt, hogy a közös kontinentális esemény idején máris van nyoma annak is, hogy a vezető magyar kormánypárt első embere, azzal a hangulatkeltő jelszóval ajánlja választóinak a jelöltjeit, hogy Brüsszeltől "nagyobb tiszteletet vár" magának és politikájának. És ha egyszer visszaüzennének onnan, kicsit több kölcsönösséget? Elvégre mégis egy bárkában evezünk, árbocán a közös zászlóval. Amelyből egy talán nálunk is ott loboghatna a sok nemzeti között. A gáláns kézcsók nem pótolhatja.

Moratórium vagy megoldás?

Haladék. Az új parlament első döntése. Több szempontból is tökéletesen jellemzi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Először is: halasztásról van szó, mi sem jellemzőbb az orbáni hatalomgyakorlásra. Csak ezt a problémát oldjuk meg, ezt a napot, ezt az évet éljük túl, ezt a ciklust nyerjük meg. A hídon csak akkor kell átmenni, ha odaértünk. 

Tegyük hozzá, ez a politika eddig sikeres. Másodszor: az Országgyűlés első - ráadásul visszamenőleges - döntése azonnal a házszabály átlépésével születik. A Fidesznek nem jó a házszabály, pedig a kétharmad olyat csinált, amilyet akart. Elfelejtették, hogy most még négy évente választás van, ha lejár a bedőlt hitelesek lakásának elárverezésére érvényes moratórium, amikor épp nem működik a szavazógép, akkor előbb meg kellene szavaztatni a régi szavazógépet.

Sebaj, most egy nap alatt lezavarjuk a napirendre vételt, az általános és részletes vitát. Különben is fölösleges a vita a plenáris ülésen, sőt, mondta Orbán, a vita úgy általában is fölösleges. Logikus következmény: ideje lenne a rendeleti kormányzásnak. De ezt majd kicsit később vezetik be. Harmadszor: a moratórium természetesen nem oldja meg a problémát. Ahogy a második Orbán-kormánynak egy teljes ciklus nem volt elég a devizahitelesek ügyének rendezésére, hiába ígérte. Tegyük hozzá, rég nem csak a devizahitelesekről van szó, a forinthitelesek némely mutatója rosszabb.

Az átstrukturált (tehát elvileg megsegített) forinthitelek 53 százaléka dől be újra, a devizahiteleknél ez a mutató "csak" 45 százalék. Nagy tehát a baj, az összes (forint- és deviza-) lakáshitel körülbelül ötödénél van 90 napos csúszás a törlesztéssel, elvileg ezeknél jöhet szóba az ingatlan elárverezése. Persze a határidő nélküli moratórium, az évek óta tartó ígérgetés a megoldásról meg a "devizahitel kivezetéséről" csak rontja a fizetési hajlandóságot. Vagyis a Fidesz valójában ront a helyzeten, miközben úgy csinál, mintha segítene, a bankokra, az összes magyar és európai bíróságra mutogatva. És ez a kommunikáció is sikeresnek látszik.

Talán Orbánék is tudják, a lakáshitelekre nincs "megoldás". Nincs egyszer és mindenkorra, mindenkinél működő megoldás. Pláne úgy, hogy a forint árfolyamát mélybe lökték, a gazdaság nem pörög, sokak anyagi helyzete romlott. Egy csomóan ugyanis úgy vették föl frankban a hitelt, hogy forintban nem vettek volna föl ugyanannyit, egyszerűen nem költöztek volna új lakásba, vagy csak kisebbe. Rajtuk tehát az sem segítene, ha egy jó tündér visszamenőleg "forintosítaná" a kölcsönt.

Igazi megoldás csak úgy születhetne, ha az állam, a bankok és az adós együtt tenne erőfeszítéseket, a különböző helyzetekben különbözőeket. Akár úgy, hogy a tulajdon elvesszen, de a lakhatás véglegesen megoldódjon az adott családnak. Tehát nem halogatással, ahogy most a moratóriummal próbálják.