Előfizetés

Hála a sorsnak

A választás után, hétfőn reggel elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam a Köztársaság emlékére. Úgy tervezem, hogy minden esztendő áprilisának ötödik napján ezt teszem, hogy ne feledkezzek meg arról a napról, amikor megalázott, lerabolt, megfélemlített népem valami kis rezsicsökkentésért, egy kis potyázás reményében eladta a becsületünket egy cseperedő diktátornak.

Biztos van erre mentség, de senki ne jöjjön azzal, hogy a nép hülye, elhisz mindent, pláne, ha az ellenzéknek nincs elég médiája. Meg vagyok győződve arról, hogy a Fideszre szavazók döntő többsége pontosan tudta, mit művel, vagyis nem butaságból, hanem számításból szavazott. Mint ahogy akkor is, amikor a vizitdíj eltörléséért állt sorba. Mint ahogy akkor is, amikor 1957 május elsején egymillió ember a Hősök terénél éltette Kádárt. Természetesen ezt onnan gondolom, hogy sok száz emberrel beszélgettem a választás előtt. Alig volt olyan aki nem utálattal vélekedett volna Orbánról és a Fideszről. 

Mégis: az a furcsa helyzet állt elő, hogy hazudtak a közvélemény kutatóinak, aztán tartották magukat a hazugsághoz, mert rájöttek, hogy így lehet ezt "okosba" elintézni.

Szégyellem magam. De végre megértettem, hogy a történelmünk miért olyan szánalmas. És miért teljesen indokolt, hogy a himnuszunk a világ legszomorúbbja legyen.

Az lesz majd érdekes, amikor hamarosan, amikor az orbánista rendszer repedezni kezd, és megint helyezkedni kell, szinte mindenki úgy emlékszik majd, legalábbis azt sutyorogja, hogy ő bizony a kormányváltókra szavazott.

Arról az emberről pedig, aki elvette a szabadságukat, a köztársaságot, aki emberek százait juttatott mélységes nyomorba, várakozási-, vagyis halállistákra, aki először a jogokat fosztogatta, aztán mindent, ami a szeme és a kegye ügyébe került, azt mondják majd, hogy "addig jó, amíg Orbán él", meg pláne azt, hogy "ha ezekről Viktor Bácsi tudna...". Mert egyrészt, magánemberként illik majd szidogatni Orbánt, másrészt meg dicsérgetni is, hogy a fülelők is hallják, és ne legyen mit jelenteni.

Május elsejét úgy ünnepeltem, hogy meditációba kezdtem arról, miképpen fejezhetném be a gyászmunkát.

Hogyan dolgozhatnám föl azt a vereséget, amire, amekkorára még én se számítottam, pedig eléggé borúlátó voltam. Hogyan dolgozhatnám föl gyorsan azt, hogy az én szeretett népem már megint eladta a lelkét. Az emberek elvesztését úgy szoktam földolgozni - föltéve, hogy szerettem őket -, hogy dehiszen milyen szerencsés voltam, hogy 10-20-30 vagy éppen ötven éven át szerethettem valakit. Hatvan éven át szerettem a népemet. Most is. De milyen szeretet az, ami ezután tele lesz gyanakvással?

Most úgy döntöttem, hogy hálás leszek a sorsnak: végülis 1989-ig úgy éltem, hogy reményem sem volt arra, hogy egyszer itt szabadság és demokrácia lesz. Úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt lesznek a szovjet katonák, legföljebb kicsit okosabb pártitkárokat kapunk, a könyveim soha meg nem jelennek... Végülis boldog lehetek: volt néhány jó évem, ami a huszadik századhoz képest igazi csoda, igazi ragyogás. Demokrácia. Szabad választás. Világútlevél. Megszűnő határok. Azt írok, amit akarok. És meg is jelenik minden, és nem öt év múlva. Ilyesmik.

Nem tartott sokáig - talán ha fél, majdnem zavartalan évtized, amiből igazi demokrácia is lehetett volna. Nyilvánvaló volt, hogy szembe kell néznünk: lesznek, akik lerabolják az országot, meg olyanok is, akik diktátorok akarnak lenni, de valahogy nem gondoltuk, hogy szabad választáson engedünk hatalomhoz egy olyan csoportot, amelyik elveszi még az alkotmányt, a köztársaságot is. Kétszer is, bár a második választás nagyonis orbánosan szennyes volt.

Így jártunk. Orbán megkapta a második ciklust. Abba fog belebukni, amivel győzött: ha már nem tud - hazafias, szabadságharcos kürtöléssel - eleget rabolni ahhoz, hogy másokéból adakozzon, a nép akár egy nap alatt elzavarja majd. De jobb, ha azzal számolunk, hogy a népnek egyre jobban tetszik majd egy kényelmes, ólmeleg félkényuralom, és ha Orbán rendszere nem öl túl sokat, csak elutál innen még egymillió embert, akkor kezelhető, kiegyezéses diktatúrában élhetünk, mint "későkádár" alatt. Én persze már itt demokráciában nem élhetek. Mégegyszer nem jön Gorbacsov.

De elég a hisztériából, tessék szíves lenni belenyugodni a vereségbe, mert az örökre berendezkedő kétharmados hatalom uralma alatt rendkívüli mértékben megnőtt az Unió jelentősége. Nagy az EP-választás tétje.

Van egy félreértés Magyarországon, ami abból adódik, hogy a Fidesz és a Jobbik nagyon szeret hazaárulózni, és elhiteti, hogy aki az EU-hoz fordul, mert jogtiprást tapasztal, az hazaáruló. Pedig az Unió lényege az, hogy őrködik a jogok fölött. Van hova panaszkodni, meghallgatás reményében.

Mert az is hülye, aki azt hiszi, hogy az a ragadozó, aki megízlelte a tobzódás örömét, majd átgondolja a dolgot, lelkigyakorlatot tart Semjén Zsolttal, aztán kikiáltja a parlament előtti félsivatagba, hogy dehiszen ő vegetáriánus: ezentúl nem embervéren, hanem répán és karalábén él.

Hülye, aki azt gondolja, hogy Orbán itt megáll. Most még csak rabosít a Szabadság téren, büntet, fenyeget, de holnap majd megtetszik neki, hogy miért ne járhatna felségsértésért is súlyos áristom. Oszt pusztuljon ott Mécs Imre!

Ezért kell demokratikus pártra szavazni az EP-választáson. Hogy legyen hova menekülni, legyen miért gyertyát gyújtani.

Befejeztük, pont

A magyar nemzet befejezettnek tekinti a rendszerváltás hosszúra nyúlt folyamatát - mondta parlamenti nyitó beszédében Áder János, és hozzátette: április 6-ikán a választók azt a világos üzenetet fogalmazták meg az új Országgyűlés számára, hogy lezártnak tekintik a múlt terméketlen politikai vitáit. Szerinte a szimbolikus ügyekben folytatott árnyékbokszolás sehová sem vezet.

Közel tíz millióan élünk ebben az országban, ahol mostantól a Fidesz valamivel több mint 2 millió szavazója nevében Orbán Viktornak lesz csak joga megmondani, miről beszélhetünk és miről nem a következő években. Kövér házmester összevonhatja a szemöldökét, dühösen rágcsálhatja magyaros bajuszát, rázhatja a csengőt, mondván, árnyékbokszolásnak nincs helye az általa vezetett Házban. Nem lesz terméketlen vita, s erre megannyi garanciát is beépített a második "demokratikus ciklusát" kezdő parlament munkájába a most életbe lépett házszabály.

A parlament ülései nem arra valók, hogy holmi vitával rabolják egymás - és a kormánytagok - idejét a most már hétszázötvenezer forintnál is magasabb tiszteletdíjjal honorált képviselők. Amit mégis eléjük tesz megvitatásra a kormány, azt majd a nyilvánosság kontrollja elől elzárt bizottságok tagjai egymás közt, szép csendesen eldöntik. Terméketlen vitának persze ott sem lesz helye, mert a kormányzati többség bölcs belátása - emlékezvén a pártatlan államfő intelmeire -, ennek is elejét veszi majd.

Aki pedig nem tudná: mindezzel az elkövetkező új korszak legnagyobb feladatát teljesítjük ki, a demokráciának ez az útja vezet Magyarország nyugatos polgárosodásának megerősítéséhez. Mi segíthet ebben? Mi a legmegnyugtatóbb perspektíva? Ahogyan Turi-Kovács Béla ugyanott kifejtette: az erő. Igen az erő.

Egy demokratikus ország békéjét a Fidesz szerint mi más biztosíthatná jobban, mint maga az erő. A központi erő, ahogyan a párt elnöke azt már évekkel korábban kifejtette.

Ide jutottunk. Tessék tudomásul venni, beteljesedett a rendszerváltás. Áder megmondta, és pont.

Tessék mondani, ezért hoztunk annyi áldozatot negyedszázadon át? Tényleg ilyen rendszerváltásra vágytunk?

Tomi

Egyetlen nemzeti harcos sziluettje rajzolódik ki a magyar jogállam füst ölelte romjai fölött: lassú, határozott léptek, határozott vonalú alkar, kemény munkában edződött inak, felgyűrt ingujj. Élénk, fürkész tekintet, mint Clint Eastwoodé fiatalon. És ahogy közelebb ér, felismerjük Őt, a magányos jogvédő az, Gaudi-Nagy Tamás, csupa nagybetűvel. Az ugaron immár egyedül bandukoló renegát az elnyomottak szolgálatára esküdött fel, így menetel büszkén tovább, legendás ostorának csapásit patkány hazaárulók Palmolive-val finomra puhított arcának tartogatja.

Gaudi-Nagy Tamás gondolatai lehetnek ezek Gaudi-Nagy Tamásról. A meg nem értett hősről. Hiszen kivételes bátorságú egyedről van szó: egy tüntetésen el tudja érni, hogy az emberek nekiessenek a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének, és leköpjék. A "hős" a magyar köztelevízióban azt is vígan elmondhatja, Pásztor István csak "örüljön, hogy ennyivel megúszta, mert a hazaárulók a lámpavason szoktak lógni".

A megalázott Pásztor az eseményről készült videóban szó nélkül tűri, ahogy az arcát egy ormótlan napszemüveggel gondosan eltakaró idős nő köpdösi, és üvöltözik neki. Gaudi szerint ebből a helyzetből Pásztor "patkányként" menekült, holott nyilvánvalóan csak a további atrocitásokat kerülve próbálta elhagyni a helyszínt.

De ő nem - folytatja a Ma reggelben Gaudi -, azt már nem engedte volna, hogy "fizikailag" is bántalmazzák, mégis csak jogász beszél ugye, vagy ahogyan ő mondja, "európai szakjogász", aki nem ismer megveretést. Csak lincselést. Ami a hazaárulóknak jár. Hogy Pásztor miért volna nagyobb hazaáruló, mint amivé ezzel a viselkedésével maga Gaudi vált, azt nem fejtegeti.

"De nem a Tomi köpte le, hanem valaki a tömegből" - így "Tomiról" hű fegyverhordozója, Morvai Krisztina. Azt mondja az MTI-nek, azzal amúgy nem ért egyet, hogy leköpték Pászort, de nem teheti meg, hogy elhatárolódjon "legjobb barátjától". A Jobbik összeszorított fogakkal ezt végül megtette. Morvai pedig az EP-listavezetőjük.

"Tomi" 9 percet kapott az MTVA-tól a hazaárulózásra. Bő negyven perccel utána, Pásztor is kapott alig 6 percet. Nem értette, miért nem lépett közbe senki. Pedig annak is örülhet, hogy megkérdezték.