Még egyszer a megszállásról

A március 29-ikei Szép Szó egyik írására szeretnék - kissé megkésve - reagálni. A 44-es német megszállással és a holokauszttal kapcsolatban, valamint az egyre erősödő Horthy kultusszal kapcsolatban volna néhány észrevételem. Ha a német csapatok kölcsönös megegyezés, a fegyverbarátsági együttműködés keretében érkeztek hazánkba, mint Magyarország segítői a közös ügy, a végső győzelem érdekében - ahogyan ezt az akkori kormány hirdette -,akkor a német csapatok bevonulása nem tekinthető megszállásnak. Mondjuk úgy, ők is "csak ideiglenesen állomásoztak hazánkban".

A független magyar kormány és a kormányzó pedig tőlük nem zavartatva tette a dolgát. Többek között felkérte a németeket a fegyverbarátság elmélyítésének során arra, hogy egy lista alapján tüntesse le azokat a politikusokat, akik nem nézik jó szemmel ezt a "barátságot". A majd fél millió zsidó és cigány magyar elgázosításáról ne is beszéljünk. Fölmerül a kérdés: ezek alapján nem kellene az ország akkori irányítóit tömeggyilkossággal vádolni? És mi a helyzet azokkal, akik vagy tudták, hogy mi következik, de eltitkolták a közvélemény előtt, vagy egyenesen várták a megszállást, hogy abból anyagi, politikai hasznot húzzanak? Ezekre az emberekre egyetlen szó illik: kollaboránsok, vagy mondjuk hazaárulók voltak.

Hamis az az érv, hogy Horthy csak azért maradt a budai palotában, mert ha lemondott volna, még nagyobb káosz alakult volna ki az országban. Azok, akik Horthyt ilyen meggondolásból védik, gondoljanak Kádár Jánosra. Ő is azt mondta: 56-ban azért hívta be az oroszokat, hogy ne legyen még nagyobb káosz. Nem kellene akkor neki is szobrot állítani Horthy szobra mellé? Ő ráadásul később még országot is épített, megteremtette az adott körülmények között a puha diktatúrát, a sokak által irigyelt "gulyás kommunizmust". Hadd tegyem hozzá - utalva a mai politikusainkra is - ők csak azért ragaszkodnak a székükhöz, a hatalmukhoz, csakis azért törnek mind magasabb pozíciókba, hogy a nemzetet szolgálják, megóvják minden bajtól.

Szerző

A kerék forog tovább

Publikálás dátuma
2014.04.26. 11:01
Fotó: SZALMÁS PÉTER, Népszava
Géczi János május 4-én 60 éves. "Az író a tudós és az elemző elegye, ahogyan versei, regényei és esszéi az irodalom és a tudomány keverékei" - mondja összefoglalva az életmű módszertanát a kortárs Zalán Tibor. Születésnapjára beszélgető-könyvet jelentet meg a Gondolat Kiadó Egy teremtés története címmel. A rövidített interjú a kötet részlete. Az írót Onagy Zoltán kérdezte. 

Onagy Zoltán: Ismerek néhány irodalmárt a III/III-as mechanizmus besúgottak felőli végéről, néhányat amonnan is persze. A mai gyakorlat szerint a besúgottban több a kétely. Tudni akarom, nem akarom tudni, ártok-e magamnak, a környezetemnek, egyáltalán borítom-e az életemet, ha fehéren-feketén kiderül, ki járt a boromra, ki ette a hagymás rántottámat, otthon aztán gondosan lekörmölte, miről beszélgettünk. Alapkérdés. Alapkérdés, hogy a besúgott előbb csinál a dologból morális problémát, mint a besúgó. Te hogyan küzdötted le az aggályaidat? Mennyi idő kellett, hogy kikérd a dossziédat?

Géczi János: Egyetemi éveim közepétől tudom, hogy célkeresztbe fogtak, s tudnom kellett volna, bár nem nyílt rá a szemem, hogy a katonaság idejében is kereshetném ennek kezdetet. Másrészt csöppet sem törődtem vele, nem csak azért, mert a magam sorsát így is képviselhetőnek láttam, de mert nem kellett semmiért sem bűntudatot éreznem. A bűntudat felébresztése az ilyesfajta intézmények feladata, ezzel szabályozták a személyiséget. Tettem azt, amiről hittem, hogy a dolgom.
Nem maradok az egyetemen, eltűnik a szegedi jelenlétből adódó szellemi közeg, Veszprémmel sem viaskodom még. Egyszerű minden, nincs veszélyérzetem, abban is bízom, hogy bármikor képes vagyok az igazam megvédésére. A rendszerváltás után a szegedi mesterem átnézte a saját anyagát, kötelezte erre a magyar irodalomban betöltött szerepe, majd meg azokét a tanítványaiét, barátaiét, akik odaadták a saját dossziéjukat, s felrajzolódott egy nagyon bonyolult és időt-teret összekötő, közép-európai hálózat. Aztán egy különöset kérdezett Ilia Mihály. Megkérdezte, hogy egyetemista korom barátja, kollégista szobatársam, első esküvőmön a tanúm, ugyan kinek a fia. Konkrét tények nem bizonyítják, hogy egy három éves barátság eredete a megfigyeltségemmel magyarázható, de azt tudtam, hogy a befejezéshez hozzájárult. A srác, becsületére mondom, az egyetem után eltűnt az életemből, remélem, sikeresen kikászálódott még a halála előtt a maga zavarosából. Hogy kikértem az iratokat, s azok egyik részéhez hozzá is jutottam, a szegedi múlt tisztázásához tartozott.

Diktatúrában a barátságról


OZ: Úgy tűnik, nem sok érintett szórt hamut a fejére, tépte meg a ruháit bánatában.

GJ: Volt egy barátom, kitűnő elme és jó írópalánta. Kitűnő orosz lágerzenét hallgathattunk a pesti lakásában, és ihattunk a szütyőben mindig magánál hordott kannás borból. A regényét megjelenés előtt olvastam. Közös terveink voltak. Majdnem bevont egy dél-kelet Ázsia antropológiai terepkutatásba, de valami bizonytalan érzésem volt vele kapcsolatban. Most, amikor Györe Balázs könyvét, a Barátaim, akik besúgóim is voltak címűt, olvastam, kiderül, hogy az ő besúgó barátja és az én barátom ugyanaz a Madách-kutató. Ismét csak töprengő hónapok vártak rám. Nem csupán arról, hogy a diktatúrákban hogyan nem lehet szó barátságról, hanem arról is, hogy mit is tettem én akkor a diktatúra ellen. Ha nevesítem a besúgóimat, akkor nem oldozom fel magamat a szembenézés kényszere alól. A szégyenben közösek vagyunk, azt hiszem.

OZ: Tehát az ember a hetvenes években, ha a nyílt színen mozgott, talán bármelyik művészeti ágban, nem kerülhette el, hogy "barátai" révén listára kerüljön. Azt tudod, hogy a speciális brigádot a hadseregen belül, akik kifejezetten a kultúrával foglalkoztak, "Aczél-műveknek" nevezték?

GJ: Nem tudtam, ha igen, akkor elfelejtettem. Pedig Baka István szegedi környezetében sok ilyesmiről hallhattam magam is, mások is. Baka, ha beszélgettünk, akár intim, akár politikai vagy közéleti témát érintve, mindig zenét csinált, a lemezjátszójára valami unásig ismert klasszikus korongját tette fel. A szegedi hírek mindig elérték, Sebe János kapcsán mindig ismert valami fontos titkot, s azt is tudta, hogy kikkel kell óvatosnak lennie, lennem. Őt sem kerülte el azonban a végzete, élete végén egyik utolsó barátja, aki nagyon sokat volt mellette a szenvedésben, lett a besúgója. Őszintén remélem, hogy ő már ezt nem tudhatta meg. Ami Aczélt illeti, én nem ismertem őt személyesen, egy alkalommal kerülhettem volna a dolgozószobájába, még JAK vezetőségi tagként, de én nem kerültem a meghívottjai közé, őszinte örömömre. Egyik közeli munkatársával egyszer-kétszer találkoztam, valami hivatalos helyen, a maga suta módján éppen Baka mutatott be.

OZ: Néhányuk, akiről biztosan tudom, hogy irodalmi besúgók voltak, pozícióban ma is, lazán bejelölnek ismerősnek a Facebookon. Neked viszont akár ma is élő kapcsolatod lehet a hajdani irodalmi besúgóddal. Akad ilyen?

GJ: Naná. Az egyetemi diákéletből, egy Erdéllyel foglalkozó, akkoriban ugyancsak nacionalista történész, s egy másik, akiből nem szakember lett, hanem egy veszprémi intézmény igazgatója, idült alkoholista, a veszprémi munkahelyemről, személyzetis volt az asszony. A JAK-ból, később meg újságírói és természetesen írói körökből, még később Pécsről ismertem, ahol tíz évet dolgoztam az egyetemen. Szépen visszajelölöm őket, mert nem tagadható, hogy ismerősök vagyunk, de levelet nem olvasok tőlük, kérdést nem intézek hozzájuk. Kerülöm a közös munkák lehetőségét.

OZ: A technika kidolgozott és megbízható. Ügyes, jó szervezőkészségű emberek működtetik. Legyen valami köztörvényes bűn a háttérben, ha ellenvélemény volna, a tartótiszt bármikor megmogyorózhassa. Kiemelt helyen szerepelnek helyzetben lévők a "jól értesültek". Mondjuk egy FIJAK-tag, FIJAK-tag figyel, Fölöspéldány-tagot Fölöspéldány tag. Nincs ennél jobb megoldás. Kollégákat, barátokat jelentetnek fel egymással?

GJ: Ez a hatalom gyakorlásának a módja, végső soron az emberiséggel egyidős. Aki ilyesmit csinál, annak ugyan érdekes lehet írói szempontból a jelleme, de egyiket sem választanám tanulmány tárgyául. Hogy a társadalom vezetői felhasználják őket, arra vall, hogy kiváló antropológiai ismeretekkel bírnak, a technikákat is birtokolják, s akadnak, akik előnyöket remélve, például, hogy nem hurcolják meg őket, elviselik vagy felajánlkoznak.

Kultúra koncepció nélkül

OZ: A hatalom már a hetvenes években érzi a véget? Hogy minden hatalom megérzi a közeledő végét? És az általános védelem érdekében kitenyészti profi vérebeit? A tapasztalat szerint fogalmuk sincs. Nem látnak egy szint alá. A közvetlen környezet nem engedi, hogy érzékeljenek bármit a valóságos viszonyokból. A gyors tárgyalás napján aztán elképedve néznek a kivégzőosztagra, miként egy szomszédos ország hírhedett házaspárja statáriális szitává lövésük előtt, hogy mi van, gyermekeim, mi a baj?

GJ: Igen. Ha józanul összeszedik a gondolataikat, tudniuk kellett volna. Ne feledjük, azt a társadalmat nem a párttagság, a lojális hivatalnokság, nem a kétmillió rendszer-érdekelt vezette, hanem néhány száz egyén - akiknek ráadásul a helyét nem is a saját erényük-hibájuk teremtette meg, hanem egy világkép-konstrukció, azaz rendszertermékek. Abban a zárt hálózatban, ha valaki lett volna, aki összeszedi az új tényeket, könnyen levonhatta volna a következtetéseket. Nem véletlen, hogy a szocialista Magyarországnak nem volt soha kultúra-koncepciója, megjegyzem, ezzel azóta is adósok vagyunk, s minden bajunk ebből fakad. Dürrögő fajdkakasok, dörmögésüktől elbölcsült medvék és fantaszták regnáltak, akik bevetették a tömegesen megjelenő másként gondolkodók ellen a vérebeket.

OZ: Fiatalok voltunk. Az ember próbálta élni az életét, elvégezni a feladatokat, a felszínen maradni, nem azzal kelt és feküdt, hogy hol a besúgóm, hacsak nem a szeretője volt a besúgója. Ha a besúgással kapcsolatban voltak is általában sötét, ijesztő gondolatai, ezek nem határozták meg a mindennapokat. Ilyen a lét normális menete, létezik a hálózat, semmi különlegesség, így szocializálódtunk, kisdobos, úttörő, KISZ. Tudunk a létezéséről. Milyen konkrét tényekből ismerted föl a tényt, hogy listára kerültél?

GJ: A katonaságnál sosem tudtam arra rájönni, hogy a jegyzeteimet ki juttatta el a feletteseimhez. S ennek nem is mentem utána, talán szerencsémre. Majd csupán az egyetemi évek utolsó felében, s végezetül a könyvek megjelenése előtt voltak erős jelei. Arról csak utóbb szereztem tudomást, hogy egy évfolyamtársunk Zalánt, Bakát és engem naplózott, de így legalább hiteles dokumentumaink maradtak a Baka albérletében zajló világmegváltásunkról, korabeli nézeteinkről s egyebekről. Ez a helytörténész és irodalmár Szekszárdon dolgozik, s köszönetemet egy verssel fejeztem ki, a Kortársban. Ő az egyetlen, akit eddigi életemben nevesítettem.
Bari Károly-estet szerveztem Szegeden, a kollégiumban, ahol például a debreceni egyetem lelkésze, Tenke Sándor, a feleségem baráti körének tagja is jelen kívánt lenni. Megkapta érte a gyors sarokba állítást, engem csupán az est előtti éjjelen hallgattak ki - a kollégium igazgatója azonban rendkívül karakán módon nem engedett az urakkal egyedül beszélni, a lakásán folyt a különös ceremónia. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy az egyik szobatársamat, a barátomat rám állították, akinek feladatul jutott az is, hogy bemutasson annak, aki megpróbált beszervezni. Veszprémbe már priusszal érkeztem, a külföldi utazásom majdnem lehetetlenné vált, annak szervezése környékén is érzékelhetők voltak jóslásra alkalmas jelek: de eljutottam Török- és Görögországba, nyilván kis halnak tűntem, amelyet nem érdemes még lehalászni. De a veszprémi létezésem során szüntelenül kellett, hogy érzékeljem. Amikor megkaptam az irataim egyik részét, telefonbeszélgetések leírására bukkantam, Ilia Mihály és környezete szerepelt azokban, tudták, mikor és kik voltak a nyugati vendégeim és mikről társalogtunk, K. Lengyel Zsolt az NSzK-ból vagy éppen a Magyar Műhely-esek, kikkel vagyok haragban s kikkel nem, és bizony a közelembe férkőzött helyi újságírók is akadtak köztük. Nem volt semmi kétségem, hogy minden terem, mozgásom, gondolatom regisztrált.

OZ: Olyan nagyon senki nem csodálkozik, a rendszer része, minden rendszer része a besúgóhálózat. Igény is van. Az emberanyag előállítható. A háromnegyed országot meg kell nyomorítani, és önként lépnek a hadba. Így dolgozik a világ. Mi, Kelet-Közép-Európában ezt olyan természetesen vesszük, mint hogy a nap süt, az eső lefelé esik, a szél kanyarba fúj. Mit lehet tenni?

GJ: Beszélni kell róla, úgy, ahogy bármely megszenvedett dolgunkról. Közügy ez, szép feladat és felesleges démonizálni.

Kijátszhatók vagyunk

OZ: Szó nincs démonizálásról, és persze nem kívánom a - a környező országokhoz képest ellentmondásosan kezelt - magyar besúgóhálózatot megfosztani a közügy általános jelzőjétől, bár mintha a jelzőt tagadnák a felszíni folyamatok. Inkább a direkt felismerés okoz gondot. A felismerés, miután mára több generációnyit látunk - mi ketten - közvetlenül visszafelé, ha a nagyszüleink politikai, társadalmi és civilizációs viszonyait is belekalkuláljuk, még többet, mintha az élet időről időre rekonstruálna a mocsarat. Visszahozná a múltat, annak is sötétebb felületeit kelettől nyugatig. A diktatúrák, a bársonyos és kevésbé bársonyos forradalmak, a kiegyezések füstös hátsószobákban, a balkáni mészárlás, a Wikileaks-botrány, legutóbb a különös ukrán forradalomféle. A kerék forog, a leves forr, ami lent volt, fölkerül. A legutolsó kérdésem: miképpen lehet megértetni a mindenféle izmusokra fogékony, korukra jellemző türelmetlenséggel változást követelő gyerekekkel, tanítványokkal, hogy nyugi, ha közben időről időre minden tetszetős feltevés szemétre kerül?

GJ: Az emberi közösségeket világos szabályokkal, folyamatokkal lehet leírni, különösen akkor, ha ismertek a működésének peremfeltételei. Ha nem akarunk se elveszni az összetett és felszíni jelenségekkel összekaristolt rendben, se becsapottnak lenni, nem sok választás marad: érteni kell a rendszert, az anomáliáira magyarázatot kell találni. A problémáink abból adódtak, hogy amióta élünk, a társadalmunk sosem definiálta kellően pontosan a jelenjeiben magát, a peremfeltételeit szüntelenül, és többnyire titokban, megváltoztatgatta, elfolyósítva a közösséget. A kisebb közösségek érdekei egymás ellen bármikor kijátszható, most ilyesminek isszuk a levét, tapasztalhatjuk akár az etnikai kérdések, akár a mélyszegénység, akár az elbutulás területén. Másrészt a közösségi szabályok értelmezésére sokféle elképzelés van, azok számára, akik jobban eligazodnak benne, tévesen, nagyobb felhasználási lehetőség adott. A Kárpát-medence térségének sajátosságára - miszerint az itteni népességet több kulturális hasadás osztja meg - nem figyel senki; nem lehet csak ilyen, vagy csak olyan örökséget használni. Együttélés, tolerancia, a minimális közös megnevezése - és mert jobb nincs, a nyilvános demokrácia betartatása. Drága, ráérős, keserves, persze, persze. Ehhez elengedhetetlenek a kiművelt, a közösség által képzett nemzedékek is.

Szerző

Globális Egyesült Államok: illúzió vagy valóság?

Publikálás dátuma
2014.04.26. 11:00

A májusi európai parlamenti választások közeledtével egyre több kimutatás jelenik meg a szavazás várható kimeneteléről. A Republikon Intézet október elején közzétett elemzése szerint a magyar társadalom 31 százaléka euroszkeptikus, 33 százaléka mérsékelt EU-támogató, 36 százaléka pedig föderalista nézetet vall. A számok tehát azt mutatják, hogy a magyar társadalom alapvetően bizakodó az Európai Unió jövőjét illetően. Az európai átlag szinte megegyezik a magyar adatokkal: 31 százaléknyi föderalistára jut 32 százaléknyi euroszkeptikus, és 37 százaléknyi mérsékelt EU támogató. A felmérés szerint a leginkább euroszkeptikus társadalmak közé tartoznak a britek, a csehek, a portugálok, és némileg meglepő módon a svédek,  míg a szorosabb integrációt leginkább  támogató országok közé a három balti tagállam, Szlovénia, Románia és Bulgária sorolható.

Ezen adatok ismeretében - EP-képviselőként - különösen fontosnak tartom Forgács Imre: Globális Egyesült Államok? Utópia vagy utolsó esély címmel nemrég megjelent könyvét. A szerző olyan fajsúlyos kérdésekre keresi a választ, hogy a mai globalizált világban milyen megoldásokkal kerülhetünk el egy újabb - a 2008-as pénzügyi összeomláshoz hasonló - katasztrófát, vagy milyen eszközökkel lehetne erősíteni a nemzetközi szervezetek szerepét a világon átívelő hálózati társadalmakban. Forgács nem rejti véka alá, hogy elsősorban a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát tartja a jelenlegi problémák fő előidézőjének, ezért ennek intézményes felülvizsgálatára tesz javaslatot. Elemzi a ma uralkodó "kaszinókapitalizmust", amelynek eredményeként a világ összvagyona fenntarthatatlan mértékben koncentrálódott a szupergazdagok kezében, illetve górcső alá veszi a sok százmilliárdos spekulatív pénzügyi befektetésekkel működő "papírgazdaságot", ami szerinte közvetlen előidézője volt a gazdasági összeomlásnak.

A könyv hitet tesz a globális intézmények erősítése mellett. Ezt azzal indokolja, hogy a globális vállalatbirodalmak, az információs technológiai forradalom és a pénzügyi világháló korában, a nemzetállamok önmagukban képtelenek szembenézni az új kihívásokkal. Ezzel a gondolattal egyetértve, én is támogatandónak tartom például az USA és az Európai Unió transzatlanti kereskedelmi és beruházási partneri megállapodását, amely fontos változások elindítója lehet. Ezzel kapcsolatban Forgács említi Karel de Gucht, az Európai Unió jelenlegi kereskedelmi biztosának véleményét e kérdésről, aki szerint a tárgyalások során az amerikai és európai szabályozási rendszer finomhangolására lenne szükség, egyébként ő is szükségesnek tartja a neoliberális politikától való eltávolodást.

Nem csak szabályozás

Az okok felsorolása és elemzése után a mű arra keresi a választ, miként lehetne megvalósítani a globális kormányzást. Ehhez három tényezőt tart szükségesnek: a nemzetállamok szorosabb politikai együttműködését, a nemzetközi intézmények megnövelt közigazgatási kapacitásait és jogi felhatalmazását, valamint a kormányzáshoz szükséges saját forrásokat. A történelmi példák azt mutatják, hogy a nemzetközi szervezetrendszer - ide értve a Népszövetség, az IMF, a Világbank, az ENSZ, de akár az Európai Unió intézményeit is - mindeddig nem volt képes a súlyosabb világválságok kezelésére. A szerző szerint nem arról van szó, hogy ezen szervezetek szerepe fölösleges lenne, inkább erősebb jogköröket kellene biztosítani számukra a hatékonyabb működés érdekében.

A javaslat már csak azért is megfontolandó, mert - ahogy a szerző rámutat -, korunkban a legitim módon megválasztott közszféra képviselői helyett valójában néhány száz befolyásos magánszemély dönt a világ sorsáról, beleértve az interneten keringő Nagy Adattömeget(Big Data), vagy a világ pénzügyeit is. A politikusoknak tudniuk kellene, hogy a mai globalizált világban csak nemzetállami konfliktuskezelésben értelmetlen gondolkodni, sokkal inkább határokon átívelő transzparens jogszabályokra, kompetens nemzetközi hatóságokra és ezek döntéseit végrehajtani is képes jogalkalmazó szervekre lenne szükség. Ehhez képest a mai gazdasági világszervezeteknél vagy nem áll rendelkezésre megfelelő pénzügyi forrás (WTO), vagy nincsenek olyan eszközök, amelyek biztosítják a döntések végrehajtását (IMF), ha pedig ezek még meg is lennének, akkor a szervezet nemzetközi vitarendezési eljárása nem megoldott (Világbank). A szerző csak reméli, hogy a Bázel III-ként emlegetett egyezmény, amelynek 2010-es módosítása szigorította a banki tőkekövetelményeket, gátat szabhat egy újabb pénzügyi válság kitörésének, még akkor is, ha az egyezmény hatályba léptetését 2019-re tolták.

Az Európai Egyesült Államok esélyeiről a szerző kijelenti, hogy csak egy föderális rendszer lehet eredményes a válságkezelésben. A globalizáció nyilvánvalóvá tette, hogy a pénzügyek mellett a reálgazdaság fontos ágazatai (energiaszolgáltatás, közlekedés, távközlés) is csak nemzetközi szinteken szabályozhatóak hatékonyan. Ráadásul nem csak szabályozási kérdésekről van szó: EP-képviselőként azokkal értek egyet, akik az Európai Unió versenyképességének növelését tartják szükségesnek. Forgács Imre tanulmánya is kiemeli, hogy ha kontinensünk nem akar lemaradni a közjogilag sokkal egységesebb globális versenytársakkal szemben, akkor széleskörű jogforrási reformra is szükség lenne. A 2008-as válság bebizonyította például, hogy a puha jog (soft law) eszközei elavultak, ezért - legalábbis rövid távon - a rendeletek számát kellene növelni az irányelvekkel szemben.

Szövetségi kormányt?

Fontos mérföldkőnek tartom a szerző által is kiemelt "Válság, fellendülés és az új gazdasági modell" című 2012-ben közzétett dokumentumot, amely az európai baloldal nevében tesz ajánlásokat a válságból való kilábalásra. Ezek közé tartozik a közteherviselés arányosabbá tétele (amire például a nálunk bevezetett egykulcsos adó teljesen alkalmatlan), az eurókötvény bevezetése, egy európai adósságmenedzselésért felelős ügynökség létrehozása, a tudásalapú gazdaság fejlesztése, valamint az adóinformációk széleskörű nemzetközi cseréje.

A fentiekből is látható, hogy a kiút nem a nemzetállamok mára elavulttá vált modelljéhez való visszatérésben keresendő. Forgács a zöldek és a liberálisok stratégiáját is idézi, akik szerint csak egy politikailag egységes, szövetségi Európa jelenthetne megoldást. Ehhez szerintük elsősorban európai intézményi átalakulásra lenne szükség: a tagállami érdekeknek az EP második kamarájában kellene megjelenniük, az Európai Bizottságot pedig miniszteri felelősséggel rendelkező szövetségi kormánynak kellene felváltania. Persze ez a rendszer ma még csak álomvilágnak tűnhet - képviselőként sajnos belülről is látom az Unión belüli megosztottságot.

Forgács is kiemeli, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint az eurózóna fokozatosan ki fogja építeni a fiskális együttműködést az Európai Bizottság többlépcsős terve szerint, majd fokozatosan a politikai unió is létrejön. Ennek első lépése a már ma is fontos témaként kezelt bankunió és bankfelügyelet létrehozása. Ezen stabilizációs lépések is azt jelzik azonban, hogy szükség lenne egy európai szintű végrehajtó hatalomra, hiszen jelenleg a rendszer nagyon lassan reagál a naponta változó gazdasági környezet kihívásaira.

A könyv arról is szól, hogy a fenti problémák nem csak Európában vannak jelen. Az utóbbi évek gazdasági csodájának tartott, majd mára ugyancsak pénzügyi válsággal küszködő Kína példájából is láthatjuk, hogy a feszültségek csakis a gazdasági kormányzás nemzetek feletti szintre emelésével kezelhetők. A szerző azonban nem akar elszakadni a politikai realitásoktól. Idézi például a globális kormányzással kapcsolatban szkeptikus harvardi professzor, Dani Rodrik ellenérveit. Ez utóbbi véleménye szerint, még ha a mindenhol jelenlévő ideológiai agymosás ellenére, sikerülne is növelni a nemzetközi szabályozó hatóságok szerepét a nemzetállamokkal szemben, akkor is csak a kormányok közötti koordináció javítása lehet a reális cél. Rodrik szerint az EU mindmáig az egyetlen sikeres kísérlet arra, hogy szuverén nemzetállamok egy nemzetek feletti demokratikus kormányzási modellt építsenek ki. Persze a neves közgazdász szerint is éppen a 2008-as válság mutatja az európai ház félkész" jellegét, hiszen például az összes tagállam önállóan döntött a sokmilliárdos stabilizációs intézkedésekről.

Türelemre van szükség

A tanulmány végén Forgács arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa ismertetett alternatívákkal kapcsolatban - még ha megfontolandónak is tűnnek -, ne legyenek illúzióink: a világ sorsát még sokáig a nemzetállamok fogják intézni. Ennek ellenére sokat tehetünk a fenntartható világgazdasági kapcsolatok érdekében. A szerző felhívja a figyelmet az akkreditált megfelelőség-értékelő szervezetek jelentőségére, amelyek létező, gyakorlati példái a sikeres nemzetek feletti együttműködésnek, s ez a rendszer képes feloldani az állam kontra piac terméketlen vitáját is. A szerző szerint akár működő modellként is szolgálhat a globális gazdasági kormányzást szorgalmazók számára. Megoldási javaslatokat kínál a G20 szentpétervári csúcstalálkozójának közös nyilatkozata is: többek között a globális kereslet ösztönzését a nagy kereskedelmi többlettel rendelkező, erős gazdaságokban.

Természetesen a neokeynesiánus gazdaságpolitika sem valósítható meg egyetlen országban, ehhez is szorosabb nemzetközi együttműködésre és politikai támogatásra van szükség. Végül az Európai Központi Bank új szerepvállalása is bíztató, amely jövő év szeptemberétől az EU 150 legnagyobb bankját fogja közvetlenül felügyelni. Az idézett példákból is látható, hogy a Globális Egyesült Államok gondolata egyáltalán nem csupán illúzió. A jelenlegi világhelyzet persze különösen nagy türelemre int, ezért már az európai föderalizmus felé megtett minden kis lépésnek is örülnünk kell. Jean Monnet-val, az integráció egyik alapítójával szólva: "Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek nincs jövője az unión kívül".

Szerző