A kávéház, ahol Issam újrajátssza

Publikálás dátuma
2014.04.27. 09:00
Fotó: Facebook
Van, aki azt állítja, hogy sohasem létezett, csak hollywoodi díszlet volt. Pedig újra él és tízedik születésnapját ünnepli Casablancában Rick Blaine amerikai bárja.

Ugyanaz a cégtábla, ugyanaz a bárpult, ugyanaz a régi zongora, amelyen minden este felhangzik az As time goes by és a zongoristát, akit Issamnak (vagyis majdnem Samnek) hívnak, meg lehet kérni arra, hogy újra játssza. (Holott, mint tudjuk, ez a kérés így, ebben a formában nem hangzik el a filmben).

 A Rick,s American Café, Humphrey Bogart honfitársának, Kathy Krugernek álma volt, aki 1998 óta él Marokkóban. Amikor a városba érkezett és érdeklődődött Rick kávéháza után, meglepődött, hogy senki sem építette fel újra. Megkereste a régi Casablancában azt a házat, amely emlékeztet a mitikus kávéházra, ahol kémek, katonák, csempészek múlatták az időt valamilyen reményt keltő eseményre várva és pótolta a hiányt.

A jelenlegi Café Ricket nem azok az emberek népesítik be, akik annak idején ilyen-olyan kényszerből vesztegeltek az afrikai országban. Külföldi üzletemberek és turisták keresik fel talán kíváncsiságból, talán a híres film ismeretében a szereplői iránti tiszteletből. Rick-kel és Ilsával azonban biztosan nem találkoznak és nem hallhatják felejthetetlen párbeszédüket sem.

„Van, aki ilyesmit képzel, de a mi intézményünk valóság, nem karikatúra. Nem a filmet akartuk reprodukálni, hanem a szellemét, a kozmopolita, nyitott légkörét" - nyilatkozta Issam, aki a zongora mellett segít a bár vezetésében is.

A Rick,s American Café ezzel együtt azért teret ad a nosztalgiának is: a felszolgálók, mint a filmben, piros fezt viselnek, a falakat a film jelenetei tagolják és egy diszkrét sarokba helyezett televízió a Casablancát sugározza.

A nosztalgia szempontjából nem sokat számit, hogy Casablanca egyáltalán nem az a város volt, mint amilyennek a film mutatja. Sokak szerint valójában Tangerről szólt, amely akkor nemzetközi státuszt élvezett, ahol a szalonokban diplomaták és kémek váltottak egymással színlelt mosolyokat. Casablanca annak idején egy lármás kikötő és ipari város volt, amely csak akkor fedezte fel az amerikaiakat, amikor azok 1942-ben partra szálltak a Fáklya (Torch)-hadművelet során. Ellenben egy legenda szerint 1943 januárjában éppen a másfél hónappal korábban bemutatott filmtől ihletve választotta Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök Casablancát annak a találkozónak a színhelyéül, amelyen kimondták: a nácizmus ellen annak feltétel nélküli megadásáig folytatják a harcot.

Szerző

Godot-ra várva - Bemutató a Katona József Színházban

Samuel Beckett Godot-ra várva című művét Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezésében mutatja be szombaton a Katona József Színház.

Ascher Tamás az MTI-nek elmondta, hogy az előadás eredetileg Zsámbéki Gábor rendezése, aki egészségi okok miatt adta át neki a munkát. A koncepció, a díszlet, a jelmez, a szereposztás Zsámbéki Gáboré, az előadást azonban neki kellett élettel feltölteni.

"Zsámbéki Gábor elképzelt egy előadást, és én vezettem a próbákat az utolsó három hétben, igyekeztem az ő intencióit megvalósítani, amelyek egyébként nem állnak távol az enyéimtől" - fogalmazott, hozzátéve, hogy közös iskolából valók. Felidézte, hogy a Zsámbéki Gábor igazgatta kaposvári színházban rendezte először 1975-ben a Godot-t.

A darabról szólva kiemelte, hogy Beckett művéből valamiféle univerzalitás árad. Az egész egy nagy életmetafora, miközben az apró bohóctréfák és kabaréjelenetek stílusvilágából merít.

Elmondta: számtalanszor kérték Beckettet, hogy magyarázza meg darabját, a szerző ettől mindig ódzkodott, mert nem is lefordítható dolgokról van szó, inkább egy hangulat, atmoszféra, világkép lenyomata a darab, amely őrzi magán az '50-es évek francia egzisztencializmusát, a háború utáni szorongásos világvége-hangulatot. "Én úgy érzem, hogy egy világvége-hangulat valamilyen szempontból mindig aktuális. Tehát ez a mű sem vesztette el az időszerűségét" - hangsúlyozta a rendező.

Mint megjegyezte, a darab időszerűsége olyan, mint mondjuk Baché: mindig minden korban mond valamit, de fölötte is áll a koroknak, a színházkultúrában sikerült valami egyetemeset megfogalmaznia. A darabban Estragonként Elek Ferenc, Vladimir szerepében Kocsis Gergely látható, Keresztes Tamás Luckyt, Kulka János pedig Pozzót játssza, a Fiú szerepében Varga Zétény látható.

Az előadás ajánlójában a szerzőt idézik: "nem hiszem, hogy művem pesszimista. Nem állíthatom, hogy szereplőim kétségbeesése optimizmust sugallna. De azt igen, hogy embereim mégis makacsul követik útjukat. Darabjaim kulcsszava a talán".

Szerző

Búcsúzni tánccal

Egy táncelőadás nem lehet filozófikus - gondolhatnánk. Pedig egy jól megkomponált koreográfia és egy minimális történet is képes beindítani a gondolatokat. Az április 27-én és 28-án a Nemzeti Táncszínházban fellépő Doug Varone and Dancers (Doug Varone és táncosai) legalábbis hasonlót ígér. 

A New Yorkból érkezett formáció 27 éve lépett először színpadra, eleinte az Egyesült Államokban turnéztak, majd később már a világ körül is. Magyarországon viszont most járnak először a Budapesti Táncfesztivál keretében.

A névadó Doug Varone gyerekként szteptáncosként kezdte, később kortárs táncot és balettet tanult. Elismertségét bizonyítja, hogy több produkciót is készített olyan színházaknak, mint a Boston Lyric Opera, a Washington Opera, vagy a New York City Opera. Varone ráadásul még Patrick Swayze Utolsó tánc című filmjéhez is készített koreográfiát. A búcsúzásról szól az első, Boats leaving (A hajók elmennek) című darabjuk. A történetben egy csapat egy utazáson vesz részt, mely egy búcsúval végződik.

- Számomra a búcsú egy metafora az életről - vallja Varone, aki szerint az életünk során számos embertől el kell válnunk, legyen az a rokonunk, a hozzátartozónk vagy a szerelmünk. - Ha valaki elhagy, többet már nem láthatod. Mindebben van valami mély érzékiség - mondja a New York-i táncos.

A modern tánc úttörőjének, Martha Grahamnak állít emléket a The Bench Quartet elnevezésű második koreográfia, Doug Varone-t ugyanis megbízta a Martha Graham Táncegyüttes, hogy állítson emléket a híres művésznő 1930-ban bemutatott Lamentation (Siránkozás) nevű táncszólójának, amely egy nőről szólt, aki hatalmas bánatot élt át. A kortárs változatban négy táncost láthatunk, akik közül egynek el kell hagynia a csoportot. Akárcsak az első etűdben, a hangsúly ezúttal is újra a búcsúzásra esik. Mindez hat percben.

A Rise (Felemelkedés) című táncperformanszban már ennyi történet sincs. A tánckoreográfus szerint a Rise olyan mintha a néző egy festményt látna életre kelni. Ahogy a táncosok mozognak, ahogy a testek helyet változtatnak, úgy változik a színpadon kirajzolódó láthatatlan kép.