Ki nekünk Tormay Cécile?

Publikálás dátuma
2014.04.19. 10:45
FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
Ez az írás azokra a kérdésekre próbál választ találni, hogy mely érvek mentén akarták a közgondolkodás centrumába állítani, mely érvek mentén próbálták elrendezni egy olyan, sokak számára esztétikailag is kétséges írónő centrumba állítását, aki 2009-ig eredetileg csekély, szubkulturális olvasóközönséggel rendelkezett. E pár év alatt (főleg 2009-től kezdve), amely a szélsőjobb megerősödésének az időszaka is, felmerülhetett vele kapcsolatban annak a kérdése, legyen-e iskolai tananyag, elnevezhető-e róla utca? Ám az említettek nem csak esztétikai-kulturális kérdések, ezért arra is törekszem, hogy bemutassam: Tormay Cécile nézetei miként vettek részt a jobboldali politikai gondolkodás újraformálásában. Mindebből az is kiderül, hogy milyen érdekek vezérelték a jobboldalt ebben a Tormay-ügyben. 

A négy év kultúrpolitikája az emlékműgyártástól a kulturális intézmények elfoglalásán, monopolizálásán, centralizálásán át az irodalmi kánon, vagyis az irodalmiság tartalmának meghatározásáig antidemokratikus vonásokkal telítődött. A jobboldal kormányon a választási eredményekkel akarja igazolni praxissá vált szemléletét, és tovább munkálkodik olyan átfogó, elnyomó rendszerek kiépítésében, amely magukat ezeket az eredményeket egyáltalán meghozta számára.

Több megszólaló a Szabadság téren felállítandó szobor elleni tiltakozást egy szűk baloldali radikális csoport belügyévé akarta tenni, holott a társadalmi tekintély, a hatalom racionalizálásának formái elleni tiltakozásra nem lehet úgy tekinteni, hogy az csupán egyfajta történelemértelmezés, hanem mintegy fixálja a magyarsággal kapcsolatos, szerintem nagyon is téves és veszedelmes önképet. E szerint az ellenség megnevezésében, a másik csoport ember- politikai-, faji- stb. elnyomásában nem felelősként van jelen a magyarság, hanem áldozatként, és ahhoz egy külső, felmentő (egy transzcendentális) nézőpontot is beépítettek számunkra, az emlékmű esetében Gabriel arkangyal személyében.

Akik azonban azt gondolják, hogy ennek a kérdésnek a tanulmányozása helyett a baloldalnak inkább a szűkebben vett szavazóinak életét befolyásoló politikai tettekkel kellene foglalkoznia, azoknak méltán ajánlható Tormay Cécile (1875-1937) műveinek olvasása is, hiszen a szövegből egyáltalán nemcsak antiszemita nézetrendszer bontakozik ki, hanem implicit tartalmazza a szélsőjobboldal és a kormányzó párt cselekvésének eddigi mikéntjével, habitusával kapcsolatos sémákat is.

Tormay és a CÖF

Egyértelműen téves az a nézet, amely szerint Tormay Cécile - vagy egyéb, mostanában a kánon közepére pozícionálni kívánt szerzők - közéleti megszólalásai leválaszthatóak lennének-e szépirodalmi tevékenységüktől, mivel minden megszólalás a szavak világához kapcsolódik, és ilyesformán a társadalmi cselekvés konkrét formáit öltik.

Az jobboldal első érveinek egyike Tormayval kapcsolatban az volt, hogy az írónő elődei révén is alkalmas méltatásra: gondolva itt a telekspekuláns, építési vállalkozó, Pest építési képére hatást gyakorló Tüköryekre, vagy az édesapára, a mezőgazdasági szaktudós, államtitkár Tormay Bélára, vagy az írónővel rokonságban álló, könyvkiadó Emich Gusztávra.

Ámde ez a genealógiai érv nemcsak hogy már önmagában antidemokratikus, hanem bizonyos módon az életmű egészének ismeretében hamis is. Tormay Cécile ugyanis már 1914-es művében, "A régi házban" a menekülés motívumával hozza összefüggésbe az új Budapestet, propagandisztikus művében (Bujdosó könyv, 1920-1921) pedig olyan városkonstrukció megalkotására tesz kísérletet, amely a nagyvárost úgy jeleníti meg, mint kaotikus létállapotok terét, tágabban a bűnösség axiomatikus forrását, szűkebben pedig mintha egyes városrészek egyenesen a rossz kiáradásának helyei lennének.

Tehát folytatja azt az egyébként rosszízű társadalmi tematikát, amelynek végső konklúziója, hogy a főváros lenne morálisan felelős mindenért, ellentétben a falu (vidék) tisztaságával. Vagyis kell egy bizonyos helyzeti vakság ahhoz, hogy Tormayt a főváros írójának tekintsük. Nem nehéz érzékelnünk, hogy a "falusi néplélek" felélesztésére milyen - egyébként valódi kistérségi támogatások nélküli - kísérletek történtek, így az csupán egy szűk felsőosztály, az oligarchák saját szemléletét megtámasztandó, valamint az őket utánzó középosztály felfelé törekvő idealisztikus vágyakozása maradt. Az olyan példákról nem is szólva, hogy a Fidesz szerint a nem tőkeképes embereket, akiknek se földjük, se lehetőségük nincsen elhelyezkedni a mezőgazdaságban "meg kell tanítani újra a földművelésre". Ami a probléma cinikus, feudális kezelése.

A másik érv: Tormay Cécile antikommunizmusa: Ez jól illeszkedett az inkább aktualizált, mint a valódi aktuális politikai légkörhöz. Vona Gábor már a Hazatérés Templomában, Tormay emléktáblájának avatásakor Gyurcsány Ferencet és Bajnai Gordont Kun Béla örökösének mondta. Mindez belesimult az időszak egyes elemeiben a Horthy-rendszert imitáló légkörébe, vagyis ezek a jelenségek rámutathatnak arra, hogy a "konszolidált" kampánnyal jelentkező Jobbik honnan veszi eredetét. Érvként merülhetne föl Tormay újbóli elismeréséhez nemzetközi hírneve is, vagy Nobel-díjra való felterjesztése.

Nos, ehhez csak annyit, hogy az 1936-os felterjesztők között akadt például apologikus hangvételű monográfiaírója, Hankiss János, a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába pedig a szintén szélsőjobbos Laval francia külügyminiszter javaslatára került. Ez az érv jól példázza azt is, hogy miként áhítozik a neonacionalista (ma jobbos) diskurzus is nemzetközi (európai) hírnévre, miközben el akarja tüntetni az európai nyilvánosság számára valódi kötelékeit. Kimondatlanul, de vonzó lehetett Tormay Cécile személye, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének elnöke is, hiszen hatása döntő volt az akkori választásokra, és legalább olyan reklám- és mozgósítóerővel rendelkezett, mint korunkban a CÖF.

Orbáni, lázári elvek

A leggyakrabban hangoztatott érv Tormay Cécile közgondolkodásban való elfogadtatásához, hogy csupán az 1918-1919-es események, vagyis személyes életének konkrét traumái, továbbá állítólag a zsidó származásúaknak a forradalomban való nagy arányú részvétele miatt következett be írói pályafutása alatt politikai-szemléleti és poétikai fordulat pályáján.

Talán ez a leghamisabb és legmegtévesztőbb érv. Tormay Cécile "Bujdosó könyv" előtti műveiben is olyan másság-konstrukciókat használt fel, amelyek nem voltak leválaszthatóak a kultúraalkotás egyéb más tényezőitől, vagyis a társadalomtudományok, orvostudományok, politikum, közbeszéd stb. egyéb dimenzióitól, amelyek mintegy belesimultak a nemcsak antiszemita, hanem mindenfajta másság iránti ellenszenveket megszólaltató beszédmódokba, de egyúttal az esztétikailag pozícionált művek kereteibe is.

Műveit kezdettől fogva antidemokratikus vonások színezték. Korai novelláit az olasz nacionalizmus későbbi egyik vezéralakja, Gabriele D'Annunzió fordítja le, legutoljára említett regényében (Emberek a kövek között…,1911) a horvátok az arctalanság, a tömeg, és az ösztönösség kontextusában ábrázolódnak, míg az arccal, egyéni jellemmel rendelkező magyar férfiak a civilizáció értékvonzataival kerülnek összefüggésbe. "A régi ház" (1914) című regényében pedig a "sakál, zsidó tőkés" mellett nem egyszerűen a németek asszimilációját ábrázolja, hanem posztdarwinista módon a németség "faji kifáradását" is, tehát az általa poétikailag esszencialista módon definiálni akart magyarságon ("az én fajom") kívül mindenfajta kulturális mássággal szemben ellenszenvet táplál, és a más identitásokkal kapcsolatos szorongásait egész élete során sem tudta transzformálni.

Az érzékelhető, hogy Tormay Cécile az 1910-es évek közepére a cselekményesítés logikáját is képes felborítani, csakhogy didaktikailag igazolódjon néhány tétele. A bankvilággal, és a szerinte mindenfajta idegen tőkéssel szemben táplált ítélete tetten érhető a mostani orbáni politikában is, és annak a harcos kelléktárnak, hamisan honvédő harcnak beállított küzdelemnek részeként, amely szerint a befektetőket megszállóknak ábrázolja. Természetesen, ha épp a választások közvetlen időszakában nem kell beszédet mondani néhány száz munkahelyteremtés láttán.

Végül, de nem utolsósorban fontos feltennünk a kérdést, hogy miért volt olyan fontos Tormay Cécile-nek a közgondolkodásba való helyezése? Egyrészt Tormay Cécile kapcsán általában kirívó antiszemitizmusa volt csak kérdés, ám kevés szó esik a "Bujdosó könyv" alsóbb társadalmi osztályokat érintő elképzeléseiről, mint mondjuk cselédek, munkások. Ezek a személyek a zsidó származásúakhoz hasonlóan esztétikailag csúnyának, visszataszítónak ábrázolódnak, és ahogy Lázár János mondta még 2011-ben: "aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér". Kevés szó esik Tormaynál a szegény származású parasztokról, akiket szintén démonizál, vagy úri lehajlással saját felsőosztályú szócsövévé emel.

A Bujdosó alapvető tézise (közbeszédeivel szemben) a belső ellenség felkutatása, és a proletárdiktatúra ábrázolása mellett elsőrangú szempont számára, hogy politikai ellenfeleit kriminalizálja. Elegendő utalni arra, hogy a CÖF-plakát milyen mértékben akarta rögtön kriminalizálni ellenfeleit, és általában miként akarta a maffia-állam saját bűneit másra átruházni, vagy financiális érdekeiket olykor jogi, pályázati úton igazolni. Figyelmeztető lehet, hogy az amúgy polgári foglalkozással nem rendelkező nőket Tormay (nőeszménye értelmében) visszautasította a család szélsőségesen értelmezett hagyományos keretei közé, miközben maga az egyedülálló nő prototípusa volt. Persze csak miután politikailag megvívták küzdelmüket, és biztosították a férfiak "helyét" és a jobboldal megerősödését szavazati szempontból is. Mindezen elemek egészen nyilvánvaló módon fellehetőek a jobboldal mai politikai stratégiáiban is, és mint a manipuláció eszközei kerülnek továbbhagyományozásra manapság is.

Eszméi ma is élnek

Politológiai értelemben tehát Tormay Cécile nemcsak antiszemita, fasiszta volt (Mussolinihez intézett beszédet), hanem egy erősen neonacionalista diskurzus összegzője és megalapozója is, akinek a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének vezető figurájaként elsődleges célja egyrészt az általa definiált magyarság "védelme", másrészt tevékenysége mind a mai napig hozzájárul az autoriter elvek fenntartásához. "Az ősi küldött" című regényének (1933-1937) mai szóval "jobboldali" hősére pedig (a neki politikai gesztusaiért örökké hálás) kormányzó maszkját satírozta rá, turanista és nemzeti keresztény álláspont között ingadozva pedig ugyanitt a magyarok konstruált hiedelemvilágát idézi meg, aminek utódjaként nem nehéz felismerni a mai jelszó- és giccsipart.

A Tormay Cécile-köz tervbevétele ügyében egy nagyon fontos gesztus, hogy nem neveztek róla el utcát, csakhogy a szerzőnő említett eszméi már régen beépültek a közgondolkodásba, aki maga teljes mértékben tisztában volt a politikai-történeti elbeszélések visszaélésének lehetőségeivel, és a Bujdosó könyvben megkomponálta saját és olvasói jövendőbeli helyét, amikor majd "új tavasz" jön.

Kezdetben az irodalomtörténeti szakma is meglehetősen óvatlanul nyúlt ehhez a jelenséghez, valamint a kánon tanulmányozásának problémájához az említett írók, vagy közelebbről Tormay Cécile tekintetében, mert miközben eredetileg szubkulturálisnak tűnő fórumokon (Tormay Cécile Kör, Hazatérés temploma) rajongók százai ünnepelték az írónőt, és a kuruc.info vette tervbe irodalmi centrumba emelését, a szakírók még mindig Tormay Cécile elfeledettségéről beszéltek.

Végül az egyetlen, pár éve megjelent, kortárs irodalomtudományinak nevezhető monográfia (Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő - Tormay Cécile, Magyar Nyugat, Vasszilvágy, 2010.) ezekről a szélsőjobboldali fórumokról leíró módon, de mint pozitívumokról beszélt - összekacsintva szélsőjobbos olvasók százainak értékbázisával.

Szerző

A szerbek ablaka a Nyugatra

Publikálás dátuma
2014.04.19. 10:30
A barcsi lágerbe internált szerbek közül hatvanhárman életüket vesztették FOTÓ: FORTEPAN

Minden tisztességes és józanul gondolkodó embert megdöbbentettek az elmúlt években zajló történelemhamisítások. Tévedés a bűnt kizárólag a németekre, a nyilasokra és a kollaboránsokra kenni. Márai a naplójában írja: "Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső kényszer alatt cselekedtük… a gyalázatból történelmi felelősség lesz."

Fónagy János államtitkár Krakkóban nyilatkozta a következőket: "A kormány a történelmi bűnökért és az antiszemitizmussal szemben meghirdette a zéró toleranciát, és alaptörvényünk elítéli a diszkrimináció minden formáját. Az új büntető törvénykönyv is szigorúan szankcionálja az ezzel kapcsolatos megnyilvánulásokat." Jó lenne, ha mindez igaz lenne, de a hazai valóság sajnos mást igazol.

Úgy gondolom, jogállamiságunk nem elég erős ahhoz, hogy a nem kívánatos folyamatokkal szemben támasz legyen. Ha napjainkban bármi, bárki valamilyen módon arra tesz utalást, hogy jóváhagyja a németek - és velük együtt Horthy - cselekedeteit, azon joggal felháborodnak világszerte. Ide sorolható a német megszállás emlékműve is, amely szimbolikus eszközökkel igyekszik tisztára mosni a Horthy-rezsim történelmi felelősségét. A tervezett emlékmű azt az erősen félrevezető üzenetet hordozza, hogy az 1944-et megelőző években nem voltak áldozatai a jogfosztásnak és a megalázásnak, elhallgatja az 1941-től elkövetett tömeggyilkosságokat, deportálásokat, internálásokat, a munkaszolgálatot elrendelő és végrehajtó rendszer felelősségét.

A parlamentnek és a kormánynak azt kellett volna bizonyítania: a Szabadság téri emlékművet senki sem fogja arra használni, hogy tisztára mossa a történelmet és rehabilitálja Horthy fasiszta rendszerét. A mai magyar vezető politikusok ellentmondást nem tűrve ragaszkodnak a Szabadság térre tervezett emlékműhöz, nem nyitnak vitát a szoborról, nekik úgy jó az, ahogy van!

Virágzott a "szerb Pest"

Amikor Magyarország német megszállásának a Szabadság téren felállítandó emlékművéhez a Belváros-Lipótváros önkormányzat képviselő testülete tulajdonosi hozzájárulást adott, nem tudjuk, hogy a Fidesz frakcióvezetője és a polgármester tisztában volt-e vele, hogy az Belvárosban a magyarokon, zsidókon kívül élnek még őshonos nemzetiségek és egyéb kisebbségek is.

Tudta-e, hogy egyes őshonos nemzetiségek már a honfoglaló magyarok előtt itt voltak Pannóniában, illetve az úgynevezett Szlavóniában? "Buda és Pest a szerbek ablaka a nyugati világ felé" című tanulmányomban megírtam, hogy a szerbek már a magyarok előtt itt voltak Pannóniában, különösen a Duna jobb partján, s a Dunántúlon, a magyarokkal együtt hozták létre a Pannóniai királyságot. Már Szent István idején Uros, az itteni szerbek főfejedelme nádor lett, majd utána az Urosevics nádorok következtek: Rado, Vid, Jánosa-Jovan, Belus, ajd a Garaiak, és más szerb származású nádorok uralkodtak. A szerbség létszáma Zsigmond király alatt, majd különösen Buda visszafoglalása után, a 1690-es nagy vándorlás idején ugrásszerűen megnőtt.

Szerbek nemcsak Budán és a Tabánban éltek, hanem Pesten is. Közvetlenül a török hódoltság után a Bástya, a Zöldfa (ma Veres Pálné), a Lipót (ma Váci) és a Pálos (ma Szerb) utcában a telkek és házak zöme, mintegy 80 százaléka a szerbek tulajdonában volt, valóságos kis "szerb Pest" virágzott ott. Mégis, Rogán Antal, a kerület mai polgármestere nem tartotta fontosnak, hogy legalább a kerületben élő őshonos nemzetiségek véleményt mondhassanak a tervezett emlékműről, hiszen az róluk is szól.

Ez példaértékű: mutatja a magyar nemzetiségi politika lényegét. Egy emlékmű mindenkinek emléket kell, hogy állítson. Azoknak is, akiket elhurcoltak, internáltak, akiket brutálisan, vasrudakkal agyonvertek. Minden meggyilkolt, elhurcolt, internált, meggyalázott embernek emléket kell állítani. Közöttük a barcsi lágerbe internált, ott meghalt és eltemetett 63 szerbnek is.

Megszegett szerződés

Nem volna szerencsés, ha a hazai nemzetiségek hagynák magunkat belehajszolni felesleges konfrontációkba, de a barcsi internáló táborban meghalt szerbek ügyében meg kellett szólalnunk. A táborban meghaltak emlékműve körüli vitában szinte lehetetlen az egymásnak ellentmondó álláspontokat tisztázni, ezért az emlékmű felállításának engedélyezési ügye már-már tengeri kígyóvá terebélyesedett. Messziről kell kezdeni.

A magyar kormány a második világháború során Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerződés megszegésekor arra hivatkozott, hogy annak aláírása nem jelentette lemondását az elcsatolt területek iránti igényéről. Ezt alátámasztja Sztójai Döme - az egyébként tiszta magyarországi szerb származású Dimitrije Stojković - berlini magyar nagykövet jelentése, aki már 1940. december 19-ikén, mindössze hét nappal a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés aláírását követően, közölte: az illetékes német tisztviselők tudomására adta, hogy Magyarország soha nem mondott le a Jugoszláviával szembeni területi követelésekről.

Ismeretes, hogy az irredenta politika már a harmincas években előállt az igényeivel: "Igazságot Magyarországnak!", "Kis Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország!". Éppen akkor, amikor a Horthy-kormányzat "Jankó-pusztán" képezte a horvát fasiszta középkádereket, illetve azokat a terroristákat, akik 1934-ben Marseille-ben meggyilkolták Sándor szerb királyt.

A kitelepítésekről, internálásokról sok magyar újság és folyóirat írt, de ezzel különböző intézmények is foglalkoztak. Itt csak a Magyar Építészmérnökök Nemzeti Szövetségének 1941. áprilisában megjelent közleményét említjük meg: "A pravoszláv vallású szerbség mindig is olyan rész lenne a nemzet testében, amely az egész szervezetet fertőzi, ezért annak gyökeres eltávolítása jelenthet megfelelő orvoslást. Ide kell sorolni a bunyevácokat is, akik nem hűek Magyarországhoz."

Barcsi szörnyűségek

A barcsi internálótábort 1941. június 15-ikén hozták létre, amikor a bácskai, elsősorban Zombori és Szabadkai járások szerb településeinek lakóit ide internálták. Egy elhagyott, ötemeletes malom épülete adott helyet a kitelepítetteknek. Az épületben az egy-egy családra jutó terület két méter hosszú és három méter széles volt. Innentől kezdve ez volt az internáltak szálláshelye, ahol csak szorosan, egymás mellett tudtak a földre szórt szalmán feküdni.

A lágerben uralkodó gyalázatos körülmények és a táborvezetők kíméletlensége azt eredményezte, hogy alig egy hónapon belül megkezdődtek a halálozások, elsősorban az erőtlen gyermekek és öregek körében. Teljes joggal nevezték a barcsi, sárvári és a többi internálótábort a gyerekek és az öregek temetőjének. Alig hét hónap alatt 63 halott volt, de csak háromról tudjuk, hol vannak eltemetve. A nyolcvanas években egy szerény emlékművet készítettek, hogy az internáltak és utódaik szenvedései ne mehessenek feledésbe.

Szerző

Gasztronómiai élvezet a Duna-parton

Publikálás dátuma
2014.04.19. 10:16
FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Gyönyörűen romantikus helyen van a Melba Étterem, az ablakaiból a Dunára, meg a Népsziget csücskére látni. Ezen a környéken épült valaha az első magyar tengerjáró. És itt épült egy lakópark is, már több mint öt éve, és több mint 1500 lakással. Az ingatlanfejlesztők úgy gondolták, szükség lesz itt egy étteremre is. Létrehozták a Melbát.

Rábízták másokra. Csalódtak bennük. Azóta Székely Gábor tulajdonos, és felesége úgy döntött, hogy jobban kézbe veszi a dolgokat. Nem vendéglátós szakemberek. De szeretnének egy olyan vendéglőt, ami előbb-utóbb beletartozik az élbolyba, bekerül az éttermi toplistákba. Szerződtettek hozzá neves szakembereket. Erdődi Viktor például jelentős külföldi tapasztalatok után a Kempinskiből igazolt át étteremvezetőnek. És tanácsadó lett a Magyarországra visszatért Páldi Y. György, aki gyerekkorában Izraelbe került, majd Kenyában nagy szállodák üzemeltetésével foglalkozott. Valaki egyszer munkaebédre invitálta az általa nem ismert Melbába. Megtetszett neki a hely. Névjegyváltás után hamarosan felkérték tanácsadónak.

A vacsoránál kiadós lendülettel meséli kalandos életét, és az ötleteit. A vezetői stáb mindhárom tagja velünk vacsorázik. Majd az étkezés után csatlakozik hozzánk Tóth Szilárd séfhelyettes, aki a vendéglő megalakulásától erősíti a csapatot. Érezhetően nagyon egymásra hangolódtak. Egymásba fűzve a szót lelkesen beszélnek az étteremről. Láthatóan nekiveselkedtek, nagyon akarnak valamit. Ha nem is ripsz-ropsz, de módszeres munkával fel akarják hozni a helyet a legjobbak közé.

Ehhez megvannak az adottságok, a több teremből álló belső tér, mindenhonnan remekül rálátni a Dunára. Nincsenek túl közel egymáshoz az asztalok, el is lehet különülni, de nincs olyan szeparáltság, hogy egyik társaságról a másikra ne terjedhetne át a jó hangulat. Oldott a légkör, nincs semmi nyársatnyeltség. A faldíszítéssel, fekete alapon kis színes kolibrikkel nem vagyok különösebben megbékélve, ennél azért fantáziadúsabban eredetibb megoldás is létezne.

Bevezetésként előételekből kapunk vegyes ízelítőt. Magyaros a kínálat, markáns körözött, lágy padlizsánkrém, omlós libamáj zsírjában, különböző sajtok. És mivel szezonja van, egy kis friss spárga, sült lazac csíkkal gusztusosan csokorba kötve. Mindehhez pirítóst kapunk. Egyelőre nincs házikenyér, ami azért elkelne, ígérik, hogy hamarosan lesz. A thai csípős rákleves telitalálat, tűzforrón érkezik, ahogy kell, ütősen csípős, de nem annyira, hogy elnyomja a más ízeket. A húslevesnek igen erős a leve, már-már az esszenciához közelít. A pincér gördülékeny profizmussal teszi a dolgát, bár a leves és a főétel kihozása között elég nagy idő telik el. Ebben nyilván az is ludas, hogy egyszerre többfélét kapunk, szintén ez lehet az oka annak, hogy nem minden hús érkezik elég melegen.

De például az egészben sült sertésszűz sűrű libamájmártással, diós gnocchival jó kompozíció. A dió enyhe édeskéssége ideálisan elegyedik a máj édeskésségével, de mindez egyáltalán nem émelyítő, hanem hathatósan kiemeli a hús zamatait. A rosé kacsamell lehetne kevésbé megsült, de ideálisan harmonizál vele a zöldfűszeres polentachipsz és a narancsos répalekvár. A zöldcurrys vöröstonhal jellegzetes étel, egyelőre fagyasztott halból készül, egyszer talán majd szállítanak frisset is. A bélszín steakhez jó minőségű húst használnak. Fokozza a hatást a libamájmártás. Az alapanyagok zöme magyar, sikerült megbízható beszállítókat találni. Az igazi kijevi csirkemellnek remek, ropogós a bundája, nagyszerű a hús, a fűszeres vajtölteléknek lávaszerűen sűrűnek kellene lennie, ehelyett olajszerűen híg.

A Melba egyébként régi-régi desszert, még az antivilágból, de ma is kapható. Kis kocka alakú nyalánkság, benne édes töltelékkel. Nagy lelemény, hogy az étterem névadójának elkészítették az itteni megfelelőjét. Az eredetire emlékeztető töltelékkel felnagyított kocka érkezik, rajta molekuláris eljárással készült narancs kaviárral, ami kinézetre megtévesztően hasonlít a valódi kaviárhoz. A somlóit gombócok formájában hozzák. Igencsak finom a mascarpone parfait. A Melba már most figyelemreméltó, jó színvonalú, hangulatos hely, és abszolút érezhető a felfelé ívelő tendencia.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző