Horthy és a többiek

Az elmúlt négy év szimbolikus politikai megnyilvánulásai nagyrészt akörül forogtak, hogy miként sajátította el a konzervatív jobboldal a Jobbik retorikáját, ezzel utat nyitva annak további népszerűsége felé. Ennek az időszaknak a politikai ideológiája a kulturális piacon "termelőerővé" nevezett ki egyes alkotókat - Tormay Cécile-től Wass Albertig -, megteremtette a maga giccsiparát, beleértve az öltözködési kultúrát, a zene több formáját a magyar nótától a rockzenekarokig, s eközben az alkotmányosság intézményének leépülése mellett megjelentek a mindennapi életben olyan jelenségek, amelyek ellen a közember szinte képtelen védekezni, hiszen azok mintegy "szembejönnek" vele.  

E hatalom megszületése, azaz már a 2010-es választások óta kötődött a Horthy-korszak újraértelmezéséhez, sőt, kimondva-kimondatlanul valamiféle követendő példának igyekezett feltüntetni azt. Már korábban voltak olyanok, akik Orbán Viktor személyét populáris hősként, "nemzet egyesítőként" igyekeztek beállítani, olyannak, aki Bethlen és/vagy Horthy személyének egyszerre veszélyes és egyszerre romantikus "reinkarnációja". E populáris hős sajátja, legalábbis hívei szerint, hogy jól alkalmazza korunk autoriter és szakralizált beszédmódját. Sőt, magának e beszédmódnak a megkonstruálásában is részt vesz, gondoljunk csak az egyik emlékezetes kijelentésére: "Fújjátok meg a kürtöket, holnap reggel indulunk."  

A jobboldal politikai megnyilatkozásaiban a Horthy-korszak megítélésekor állandóan visszautalták a történteket a kultúratudományok kereteibe, miközben a tárgyalt időszak eszköztárát a közélet minden szférájába beépítették, elsajátították gesztusait. A jobboldali történészek feladata ebben a kérdésben nem más, mint objektivitásba burkolni szemléletük pártosságát, miközben állandóan újratermelnek bizonyos politikai álláspontokat anélkül, hogy reflektálnának saját fogalomkészletükre. A legotrombább és legveszélyesebb politikai tettük kulturális értelemben az, hogy a 'nemzet' fogalmát többé nem változó, statikus, szűk, és kisajátított valaminek értelmezik, amelybe nem tartoznak bele nézetük szerint az általuk láthatatlanná akart tenni identitások.

A hajléktalanok, a zsidó származásúak, a romák. Erős a hárítás retorikája, vagyis, hogy nem akarnak tudomást venni rendre arról a tényről, hogy a Horthy-korszak már megszületése első pillanatától a hegemón és rasszista politika kiépítője volt. Ebben a szimbolikus politikai küzdelemben a Jobbik ahelyett, hogy végül elvesztette volna szavazati bázisát, és elértéktelenedett volna, csak javultak pozíciói, és úgy látszik, hogy az általuk képviselt eszméket lassan nem kell szalonképessé tenni, hanem nyíltan felvállalhatóak a politikai hadszíntéren.   

Tehették mindezt annak a történettudományi diskurzusnak a segítségével, amely a kortárs politikai stratégia részévé tette a Horthy-korszak egyes elemeit, és meghatározta cselekvésük mikéntjét. A "magyar eszme", mint olyan, lassan behatolt a multinacionális cégek világába is, amelyek igyekeztek nacionalizálni magukat, a kurzus kiszolgálóiként a magyarnál is magyarabbak látszani.  A Hazatérés Templománál történteket, vagy a Szabadság térre tervezett emlékmű ügyét nem szabad különválasztani a fent vázolt folyamatoktól, a magyar református egyháznak a Horthy-korszakban betöltött szerepétől, vagy a magyarságnak már a deportálások előtt meginduló kisebbségi politikájától sem.

A Horthy-kultusz újraértelmezésének egyes elemei már korábban felbukkantak az Antall-kormány idején, de maga a Horthy-rendszer intézkedései aligha állhatnak meg előttünk kritika nélkül. Ha csak a történelmi tényekhez ragaszkodnánk, aligha lehetne idealizálni a zsidók megmentésén fáradozó író(nő)k szerepét, akik egyébként maguk is tevékenyen részt vettek az ellenséges "zsidógyártásban", Klebelsberg tevékenységét sem lehetne olyan idealisztikusan lefesteni, hogy azt az egész pedagógus társadalom elé példaként kellene állítani. Politikai értelemben nem lehet megbocsátani az olyan rezsimnek, amely már megalakulása elején a baloldali újságíró(k) likvidálására készült.

A 21. században nem lehet egy ilyen kurzust példaképnek tekinteni. Mert mi más lehet az eredménye, mint amit nap mint nap tapasztalunk: a kormány a "nemzeti együttműködés" nevében küldi gazdasági, és politikai emigrációba emberek sokaságát. A Horthy-korszakot restaurálni szándékozó kormány regnálásának első négy évében hivatalosan nagyon kevés civil gondolatnak adott helyett, nem vette figyelembe a társadalom sokféleségét sem. Lehet a letűnt múltba révedni, vagy korunk korszerű demokráciáinak példáját követni. Korlátozni az emberek jogait, a sajtószabadságot, vagy kiállni mondjuk a nők egyenjogúsága, az oktatás szabadsága mellett.

Szerző

A magyar parlament a német megszállásról

Publikálás dátuma
2014.03.29. 09:59
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
"Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk." - írja többes szám első személyben a most éppen hatályos alkotmány. Miközben vagyunk azért jó páran, akik mindezt ennél a leegyszerűsítő és felmentő mondatban megfogalmazottnál árnyaltabban látjuk.

"A német megszállás egy olyan katonai akció volt, amelyet követően a király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva zavartalanul továbbműködött, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát. Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre - egyszóval politikára -, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált. Különösen az utólag született emlékiratokból tudjuk azt, hogy a folyamatokat viták, eltérő politikai szándékok színezték, s azt is, hogy közülük nem mindenki örömként élte meg a közvetlen német katonai jelenlétet." - írja Gerő András történész-professzor egy a vs.hu internetes oldalon megjelent írásában. (A német megszállás az addigi magyar politika folytatása.)

Most mindennek illusztrációjára csak egyetlen dolgot idézzünk fel. Mit tett a magyar parlament 1944. március 19-e után. A március 19-én megjelent vasárnap reggeli lapok az MTI-re hivatkozva azt közölték, hogy a képviselőházat március 22-re összehívták. Ezt azonban még a Kállay Miklós vezette kormány rendelte el, mit sem sejtve a megszállásról. A magyar képviselőház 1944. január 25-én tartott utoljára ülést. A hosszú szünet alatt a kormány, törvényes felhatalmazás alapján rendeletekkel kormányzott, amelyeket időnként be kellett mutatnia egy 42 tagú, úgynevezett országos bizottságnak. Ennek az "országos bizottságnak" a soron következő ülésére március 22-én került volna sor, ám a lapok, amelyek egyébként hallgattak a német bevonulásról, azt közölték, ez az ülés elmarad.

Így aztán különösen nagy érdeklődéssel várta a politizáló közvélemény a parlament 22-i ülését, ahol a "további teendőkről" is határozni kellett volna. Vasárnaptól szerdáig a Gestapo, minden valószínűség szerint előre elkészített listák segítségével, már letartóztatta a legfontosabb baloldali vezetőket és azokat, akiket a németekre veszélyesnek tartottak. A visszaemlékezések szerint már csak azért is sok újságíró szorongott a T. Ház folyosóin, mert kíváncsiak voltak arra, akad-e olyan képviselő,a ki szóvá meri tenni a Ház nyílt ülésén mindazt, ami történt.

Csak egy pap akadt

Közi-Horváth József kereszténypárti képviselő, - amúgy katolikus pap, és újságíró - állítólag egyébként Berecz Lajosnak, a Pesti Hírlap főszerkesztőjének a rábeszélésére engedve, hajlamosnak mutatkozott arra, hogy szót kérjen e kérdésben. A németek erőszakos lépése nemcsak az ország függetlenségét taposta el, hanem, mivel több képviselőt is letartóztattak, közvetlenül érintette az egész törvényhozást, annak szuverenitását, mentelmi jogát. Tasnádi Nagy András a képviselőház elnöke, korábban az Imrédy majd a második Teleki kormány igazságügy minisztere, ahogy megnyitotta az ülést, azon nyomban azt javasolta, azt bizonytalan időre napolják el. A parlamenti napló szerint "élén helyeslés a jobb- és baloldalon" fogadta a javaslatot. A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy Közi-Horváth József közbekiáltott "Szót kérek". Mire zaj és felkiáltások a jobboldalon: "Nem adjuk meg." Közben az elnök feltette a kérdést, elfogadják-e az ülés azonnali berekesztéséről szóló javaslatát. Ezt felkiáltással elfogadták, mire Közi-Horváth újra közbekiáltott: "A mentelmi jog megsértését jogom van bejelenteni." Mire egy különösen cinikus képviselőtársa, bizonyos Kölcsey Ferenc odaszúrta neki: tessék írásban bejelenteni.

Az elnök kihirdette az eredményt: "Az ülést bezárom". Mire "Éljen az elnök! Éljen a kormányzó!" - felkiáltásokkal a képviselőház még szabadlábon lévő tagjai felpattantak a helyükről és így ünnepelték azt a kormányzót, aki a német megszállás után is a posztján maradt, s nyilvánosan, különösebben nem lépett fel a szuverenitás elvesztése ellen. Sőt, azzal, hogy maradt a kormányzói székben, mintegy legitimálta is azt. A magyar képviselők tehát nem kívántak, nem mertek a német megszállásról beszélni. A parlamenti napló azonban nem mindent rögzített. Ám a korabeli feljegyzésekből, a visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a képviselők megakadályozták azt, hogy Közi-Horváth legalább nyilvánosan beszéljen a megszállásról, a szuverenitás elvesztéséről. Az akkori magyar képviselőház tagjainak többsége ezzel úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hallgatásukkal és egyetlen becsületes társuk elhallgattatásával maguk is azt sugallták, német csapatok jelenléte ide vagy oda, itt minden megy tovább.

Ha a napló nem is rögzítette, az újságíró karzaton lévők hallották, hogy Közi-Horváth tiltakozott a német megszállás ellen, tiltakozott magyar képviselőknek idegen állam rendőrsége által történt lefogása ellen. Közben a kormánypárti, az imrédysta és a nyilas képviselők teli torokból kiáltoztak, hogy a bátor pap szavait elnyomják. Közi-Horváth tehát immár nekik címezve a szemükbe vágta: "Hallatlan, hogy a saját miniszterelnökük elmondását tudomásul sem veszik! Keresztes-Fischert is lefogták, a magyar belügyminisztert! Hallatlan, hogy a magyar képviselőházban ne lehessen szóvá tenni a magyar kormány tagjainak letartóztatását!" Tegyük hozzá még egyszer, éppen a képviselők voltak azok, akik ezt megakadályozták. Korabeli feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a kormányzó ünnepléséhez nemcsak az imrédysták csatlakoztak, hanem még a nyilasok közül is jópáran.Tasnádi Nagy András házelnöknek tehát komoly szerepe volt abban, hogy a magyar országgyűlésben, legalábbis a nyilvános ülésen, nem eshetett szó Magyarország megszállásáról, így a parlament ebben mintegy bűntárs lett.

Büntetésből behívó

A plenáris üléseken, a szokás szerint, a legvégén ismertette a jegyző röviden a jegyzőkönyvet és a házelnök külön megkérdezte, hogy azzal kapcsolatban van-e valakinek észrevétele, kimaradt-e belőle valami lényeges. Ám ezen az ülésen ez is elmaradt, az elnök nem akart lehetőséget adni még így sem arra, hogy valaki reklamáljon. Berekesztette az ülést és kiviharzott a teremből. Ugyan a képviselők még az ülésterem közepén összegyűlve egy darabig vitatkoztak, például Kölcsey István képviselő azt is felrótta Közi-Horváthnak, hogy izgága magatartásával megzavarta alkotmányos munkájukat.

És itt álljunk meg még egy pillanatra, Közi-Horváth volt az, aki 1944. november 2-án, ismét figyelmeztette képviselőtársait, hogy "illetéktelen személyek törvénytelen módon magyar állampolgárok ezreit hurcolják el." Emiatt Beregffy, nyilas honvédelmi miniszter behívatta frontszolgálatra, ahonnan - kalandos úton - sikerült visszatérnie Budapestre a főváros körülzárása előtt. A felszabadulás után a kommunista rendszerrel szemben is fellépett, emigrálni kényszerült, Németországban halt meg. Tasnádi Nagy András a nyilas hatalomátvételt követően elnökségi tagja lett az általuk felállított Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, a Szálasit elfogadó parlamentet vezette, ezért a háború után a népbíróság mint háborús bűnöst halálra ítélte, amit kegyelemből életfogytiglani börtönre módosítottak. A fogságban halt meg 1956 nyarán. De vissza '44-hez. A másnapi lapok természetesen nem számoltak be Közi-Horváth próbálkozásáról, így a közvélemény csak annyit tudhatott, hogy a képviselőknek nincs semmi kifogásuk a történtek ellen.

Hallgatott a sajtó

Szerda este az MTI azt jelentette, hogy "kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra." Egyúttal azt is bejelentették, hogy a"közösen viselt háború" sikereinek előmozdítására új kormányt nevezett ki a kormányzó, amelynek megalakításával Sztójay addigi berlini követet bízta meg. "A két szövetséges kormány egyetért abban, hogy a megtett intézkedések hozzá fognak járulni ahhoz, hogy a magyar és német nép közötti régi barátság és fegyvertársi együttműködés szellemében Magyarországnak minden segítő eszköze a közös ügy végső győzelme érdekében latba vetessék." De miért hallgatott a sajtó a valóságról?

Március 22-én Haeffler István a miniszterelnökség sajtófőnöke bizalmas utasítást adott ki, amely szerint "A sajtó meleg hangon üdvözölje azt a tényt, hogy a két szövetséges kormány megállapította a régi hagyományos barátságot és fegyvertársi együttműködést. (…) A továbbiakban a sajtó igen meleg hangon köszöntse ennek a hagyományos baráti és fegyvertársi szellemnek a nevében a hozzánk érkezett német csapatokat." Miután a maradék demokratikus, baloldali lapokat betiltották, köztük a Népszavát, a Magyar Nemzetet, a Mai Nap-ot is, számtalan újságírót letartóztattak, a jobboldali lapokra maradt, hogy vezércikkek egész sorában köszöntsék a Magyarországot megszálló csapatokat.

Szerző

Választás 2014 - A pártbőség kosara

Publikálás dátuma
2014.03.29. 09:40
FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
Nézegetem a közelgő országgyűlési választások szavazólapjának mintáját, mondhatom, kissé zavarban vagyok. Az országos pártlistán tizennyolc párt logója, elnevezése és vezetőinek névsora szerepel. Tizennyolc, mondom, és ezek közül legfeljebb hét olyan akad, amelynek neve (és listavezetőinek neve) mondana számomra valamit. Ilyen természetesen a két (együttesen induló) kormánypárt, a Lehet Más a Politika, a Munkáspárt, a Szociáldemokraták, a Zöldek, a kormányváltó koalíció és a Jobbik. A többi tizenegyről semmit sem tudok.

Lehet, ez a túlkínálat a szabadság és a többpárti demokrácia szimbóluma: mindenki alapíthat pártot, és ha családi, rokoni, baráti kapcsolatai következtében össze tud gyűjteni néhány száz aláírást, máris az országos választék legitim alkotórészének tudhatja magát. A túlkínálat így is feltűnő, vannak pártok, nem akarok senkit se szántszándékkal megsérteni, amelyek egyenesen mosolyt fakasztanak, és a választási szabályok ismeretében nem lehet elfojtani azt a gyanút, hogy néhány pártot gründoló "politikai személyiség" nem annyira a választópolgárok megfontolt döntését veszi célba, inkább az országos listával együtt járó költségvetési támogatást.

Nehéz eligazodni

Nem vagyok fiatal, így a korábbi hazai választásokról vannak emlékeim. Először az ötvenes évek közepén járulhattam az urnák elé, akkor nem illett belépni a szavazófülkébe, az "öntudatos magyar dolgozó" nyíltan adta le voksát. A következő "választás" alkalmával, hogy finoman fejezzem ki magamat, nem voltam jelen, pontosabban a tököli internálótábor lakója voltam, és ott nem állítottak fel szavazóurnákat (ámbár bizonyára mindenki Kádár János pártjára adta volna szavazatát!), a hatvanas-hetvenes években több alkalommal is az urnák elé járulhattam, beóvakodtam a függöny mögé, és, bevallom, vaskos trágárságokat írtam a szavazócédulára. Később pedig feleségemmel rendszeresen szlovákiai autókirándulásra mentünk a választás napján, egyszer telefonált is valaki a Hazafias Népfront irodájából, hogy amennyiben nem tudnék ellátogatni a választási helyiségbe, szívesen küldenek mozgóurnát. Elhárítottam ezt a nagylelkű ajánlatot, és már reggel hatkor elindultunk Parassapuszta felé.

A rendszerváltozás óta mindenesetre polgári kötelességemnek megfelelően látogatom a szavazóhelyiségeket, most azonban zavarban vagyok. Nem amiatt, hogy ne találnék számomra megfelelő (vagy inkább elviselhető) rubrikát, hanem mert eltűnődöm azon, hogy sokmillió honfitársam hogyan fog eligazodni a túlságosan is bőséges kínálatban - a nem egyszer egymással összetéveszthető elnevezésű pártok között. (Például az önmagát sokáig összefogás, most kormányváltó néven hirdető balközép szövetség és a listán előtte szereplő Összefogás Párt között, az utóbbi párt listavezetői különben számomra teljességgel ismeretlenek, de lehet, hogy politikailag műveletlen vagyok, és nem ismerem hazánk nagyszabású államférfiait).

És itt következik az, amit voltaképpen meg szeretnék osztani a nyájas olvasóval - azaz egy történelmi példázatot. Az 1947. augusztus 31-i (a kommunista diktatúra bevezetése előtti utolsó szabad) országgyűlési választásokon, ha nem is a mostanihoz hasonló, de ugyancsak meglehetősen széleskörű "pártbőség" volt tapasztalható. A kommunista párt és a szociáldemokrácia, amely 1945-ben (Vorosilov marsall, szovjet helytartó hathatós közreműködésének köszönhetően) még közös listán indult, a negyvenhetes választásokon már külön lépett fel. És tudható volt, hogy a párt vezető személyiségeinek nagy része, így Kéthly Anna, Szélig Imre, Szeder Ferenc és mások ellenezték a szoros együttműködést (később a beolvasztást), őket azután ki is zárták a pártból, majd börtönbe kerültek, illetve emigrációba kényszerültek. Még azt a Marosán Györgyöt is börtönbe zárták, aki a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjeként lelkesen támogatta saját pártja felszámolását, és a börtönből szabadulva a munkásmozgalom egyik legaljasabb árulója lett.

Történelmi adatok

De haladjunk tovább. Az 1947 augusztusi országgyűlési választásokon a kommunista párt 1 millió 113 050 szavazatot, a leadott voksok 22,2 százalékát, ezzel 100 mandátumot, vagyis az országgyűlési helyek 24,3 százalékát szerezte meg. A magukat baloldali pártnak nyilvánító két másik politikai alakulat, azaz a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt együttesen 1 millió 160 106 szavazatot, a szavazatok 29,2 százalékát kapta, ezzel 103 mandátumhoz, az országgyűlési helyek 25 százaléákához jutott. A politikai középen vagy jobbközépen elhelyezkedő pártok (azaz a Független Kisgazdapárt, a Schlachta Margit-féle Keresztény Női Tábor, a Barankovics István-féle Demokrata néppárt, a Pfeffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt, a Balogh páter-féle Független Magyar Demokrata Párt és két kisebb polgári párt: a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt) együttesen 2 millió 725 182 szavazatot, a szavazatok 54,2 százalékát kapta, ezzel 158 mandátumhoz, a mandátumok 50,6 százalékához jutott.

A nem-kommunista pártok (és ebben természetesen benne foglaltatnak a szociáldemokraták és a parasztpártiak is) tulajdonképpen a választópolgárok szavazatainak 77,4 százalékát, a képviselői helyek 75 százalékát szerezték meg. Az akkori választások szabadságát, igaz, meg lehetett kérdőjelezni, minthogy időnként teljesen mondva csinált indokok következtében több tízezer embert töröltek, mint "fasisztát" és "háborús bűnöst" (voltak közöttük nyolcvan esztendős idős asszonyok is) a választói névjegyzékből, és ott voltak természetesen a legendás "kékcédulás" szavazópolgárok is, akik korlátozás nélkül több tucat helyen is leadhatták szavazatukat (de ezt nem taglalom tovább, nem szeretnék ötletekkel szolgálni!) - mégis a választások nagyjából-egészében demokratikusnak voltak tekinthetők, és eredményük azt mutatta, hogy a magyarok közel négyötöd része nem kívánta a kommunista párt uralmát. Persze Moszkva meg kívánta, és a választások későbbi kimenetelét ez szabta meg.

Választási káosz

Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, mert az akkori választásoknak van egy jelen idejű tanulsága (persze nem Moszkvára gondolok). Ez abban van, hogy a politikai paletta, most már a nevetségességig ható szétforgácsolása eleve sérti a demokratikus és igazságos szavazópolgári tájékozódást és döntéshozatalt. Ha harminchat párt verseng a választók bizalmáért, és ne legyünk naivak, közülük egyetlen képviseli a kormányzati akaratot és folytonosságot, harmincöt pedig az úgynevezett elégedetleneket próbálja megszólítani, akkor tulajdonképpen egy választási káosz áll elő.

Olyan politikai káosz, amely megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi a választópolgárok eligazodását abban a zűrzavarban, amelyet a választási törvény okozott, és legfeljebb néhány ügyes politikai üzletember érdekét szolgálja, akik meglehetősen nagy pénzekhez jutnak hozzá annak következtében, hogy egy kamu-pártot tudtak indítani. A káosz és az üzlet ebben az esetben is, ahogy nem túl ritkán a hazai viszonyok között egymást támogatja, és persze a demokratikus rendszert ássa alá.

1947-ben a nem-kommunista oldal módszeres és erőszakos szétforgácsolása nagyban hozzájárult az egypárti rendszer létrejöttéhez: a "pártbőség kosarából" akkor is mindenki egyaránt vehetett, mindez azonban nem a valódi demokrácia működését segítette elő, inkább a hatalmi manipulációk hatékony eszköze lett. A történelmi analógia, mint minden történelmi analógia, most is elgondolkoztató és félelmetes.

Szerző