Előfizetés

Vennék egy pártot

Elég volt, ahogy Karinthy írta, egyik mondja aztat eztet, másik mondja eztet aztat, ahogy az ember személyre szabott cipőt vásárol, továbbá azt a pulóvert, sapkát, vacsorát, görkorcsolyát és repülőjegyet veszi meg (választja ki a kínálatból), amire neki éppen szüksége van, tehát röviden: vennék egy saját pártot. Az a veszély persze fennáll, hogy mivel nálunk kicsi az áruház, kicsi a választék is, de ahogy előre összeszedem gondolatban, milyen is legyen az a tévé, hány collos, a kocsi hány személyes, hány lóerős, a korcsolya fűzős vagy kapcsos, elmondanám, mielőtt elindulnék pártot venni, mit várok a politikai osztálytól.
Várnék először is egy konzervatív pártot. Értem ezen: amelyik őrzi az olyan hagyományokat, mint a korrekt beszéd, az udvarias fogalmazás, a tényszerű tájékoztatás, a következetesség. Kéretik nem hozni visszamenőleges törvényeket, kéretik nem játszani azt, hogy "ezentúl mi magyarok mindent megbeszélünk egymással", majd titokban bevásárolni egy atomerőművet. Akkor tényleg beszéljünk meg mindent egymással. Én nem vagyok erőmű-ellenes és nem vagyok erőmű-párti, én megbeszélés-párti vagyok. Következetesség? Ha tegnap azon hősködtem, hogy értelmetlenül, feleslegesen és méregdrágán visszavásároltam a MOL-üzemágat "az oroszoktól", akkor ma ne vegyek tőlük egy atomüzemágat. Vagy-vagy, ez a következetesség. Lehetek persze rugalmas, de esetleg tegyem ezt nyilvános önkritikával, különben azt a rugalmasságot köpönyegforgatásnak nevezi a magyar nyelv.

Hozzáteszem, azért az is az értékőrzés körébe tartozik, hogy ha egyszer reformokról szónokolok, akkor ne szabotáljam el például az egészségügy vagy az oktatásügy reformját. Ha Európáról szónokolok, ne húzzam el a végtelenségig az eurocsatlakozás ügyét. És hogy valami pozitívumot is megemlítsek, ha a korábbi politikai gyakorlathoz képest nyitottabb kommunikációt folytatok, akkor ne állítsam azt, hogy "amit mondtunk, az nem igaz", "hazudtunk éjjel és nappal", mert nem hazudtak. Nem tájékoztattak mindig teljeskörűen, valóban elhallgattak fontos és kevésbé fontos dolgokat. Ez nem helyes, ezt lehet önkritikusan elemezni és tiszteletre méltó, ha meg akarjuk változtatni, de a pillanatnyi előadói sikerért egy értékőrző, értékközpontú politikus ne kockáztassa nekem az egész baloldal hitelét.

Aztán szeretnék egy nemzeti pártot. Olyant, amelyik törődik a határontúli magyarok érdekeivel, önmagukért a magyarokért, nem azért, hogy az ottani nacionalista extrémisták szavazatait is besöpörje. Hanem hogyan? Például úgy hogy a románokkal együttműködésben, uniós támogatást felhasználva közösen építünk autópályát Bukaresthez, ami egyben Erdélyt is bekapcsolja a nemzetközi kereskedelembe. Például úgy, hogy a szlovákokkal együttműködve, uniós támogatást fölhasználva közösen építünk víztározókat környezeti célokból. Például úgy, hogy az ukránokkal együttműködve, uniós támogatást felhasználva közösen építünk nagy áteresztő képességű terminálokat Csapnál és Beregsuránynál. Cél van bőven, a hangsúly a közösen és az együttműködve szavakon van, mert csak egy föderációban gondolkodó politikai gyakorlat teremtheti meg a Kárpát medencében élő kisebbségek számára az egyenlő jogokat és lehetőségeket. Trianon tragédia volt és az ma is. Trianont nem felejtjük, ez olyan seb, ami ha begyógyult is, seb marad, holnap is, örökre. De nem lehet folyamatosan trianonozni, egyrészt mert ez a nacionalista-antiszemita mozgolódások alá ad lovat, másrészt mert lehetetlenné teszi a problémamegoldást. Én, ha szabad mondanom, egy problémamegoldó pártot vennék abban a nagyáruházban.

És vennék egy Európa-pártot. De miért csak Európa? Vennék egy szabadvilág-pártot. Nézzük, mi építette fel a szabad világ felhőkarcolóit, kertvárosait, kultúráját és demokratikus jogrendjét: a lakosságbarát módon kontrollált szabad piac. A tolerancia, a multikulturális gondolkozás, a szolidaritás és az egyéni érdekeltség együtt. Úgy mondják a svédek: szociális piacgazdaság. És talán nemcsak a svédek, hanem minden józanul gondolkozó ember is így mondja, szinte közhely ez már, kivéve persze az elvakult szabadságharcosokat, akik egy tízmillós kispiaccal kívánnak egy négymilliárdos nagypiacot megleckéztetni. Ki ellen viselünk szabadságharcot? Az ellen a Brüsszel ellen, amelyik euro-százmilliókkal támogat bennünket és cserébe jogállamot vár el? Ezer éve szeretnénk egy számunkra barátságos nagyhatalmi környezetet. Most itt van. Ne rontsuk el ezt az ezerévenként adódó esélyt.

És szeretnék egy becsületes pártot. Ahol olyan emberek vannak, akiket fenntartás nélkül tisztelhetek. Akikről nem derül ki sem Tokaj, sem ausztriai betétszámla, se lenyúlt közbeszerzési milliárdok, se felesleges völgyhidak. Nem vagyok naív (nagyon), tudom, hogy aki csak azért megy politikusnak, hogy eszméit megvalósítsa (gorombábban: hogy a monomániáit kiélje), az veszélyesebb a közjóra, mint aki anyagi érdekből lesz politikus. Nehéz is elvárni attól, aki milliárdokról dönt, hogy elégedjen meg százezres fizetéssel. Ezt a hozzáállást lehet kárhoztatni, de aligha tudunk változtatni az emberi természeten, nézzen csak mindenki önmagába. Ezért változtassunk a gyakorlaton. Én eltörölném azt az álszent fizetési plafont (hiszen ennek következtében titkos utakon tesznek szert ellenőrizetlenül nagy jövedelmekre, bénítva ezzel a közélet tisztaságát, ezt látjuk naponta), röviden: szeretném, ha politikusaink a mainál sokkal jobban keresnének.
És ennek következtében minden állampolgár jobban keresne.
Ilyen pártot keresnék a politikai nagyáruházban. És talán nem csak én.

Felség

Még van hová fejlődni. Tény, világszerte vannak demonstrációk a regnáló hatalom mellett, ahogy nálunk is, amikor megindul a békemenet. De sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a mi kedves vezetőnk kissé le van maradva például a venezuelai elnöktől. Nicolas Maduro ugyanis táncra kérte az egyik nyugdíjast, aki mellette tüntetett a főváros, Caracas utcáin. Persze több százzal nem rophatta, ám így is példát mutathatott arra, miképpen kell meghálálni, ha felvonulnak érte. Szegény ukrán elnök rosszabbul járt, mert mire táncra perdülhetett volna támogatóival, a többiek már el is kergették. Aztán még magyarázkodhat is - ha egyáltalán lesz rá módja -, mivel tömeggyilkosság miatt keresik.

Nálunk egészen más a helyzet. Csak annyi stimmel, hogy itt is tüntetnek a kormány mellett. Azt viszont mindenki tudhatja, hogy ez egy más rendszer, egy más kormány, egy más vezető és így a békemenet is egészen más. Ők például nem hagyják magukat megtéveszteni attól sem, ha a kedves vezető katonák sorfala előtt beszél - meglehetősen harciasan -, mert tisztában vannak vele, hogy Orbán Viktor szándékai békések. A mi kormánypárti tüntetőink pedig éppen a társadalmi békesség szükségszerűségét akarják hirdetni minden helyzetben. A választás előtt egy héttel is azért vonulnak majd az utcára, hogy támogassák a magyar-magyar kiegyezést. Persze úgy gondolják, hogy a nemzet építését kizárólag a jelenlegi formában és csakis Orbán Viktor vezetésével lehet folytatni, ami azért magában rejti a kirekesztés gondolatát is. Hiszen aki nincs velük, az ellenük van, ily módon a nemzet része sem lehet, nem védheti velük a nemzeti szuverenitást, nem őrizheti az identitást, vagyis Gyurcsány és az Európai Unió szekértolója.

Ami pedig a volt miniszterelnököt illeti, ha még nem kapott volna eleget, akkor a békemenetben is büszkén vonuló Fricz Tamás politológus intézte el életre szólóan. Lényegében megtiltotta neki, hogy Orbánt "ekézze", hiszen ezzel lerántja őt a maga színvonalára, ami "erkölcsi értelemben felségsértés". A hívek és hódolók pedig ezt nem hagyhatják.
Akkor már inkább, szabad egy táncra?

Kukorékol a szélkakas

Tulajdonképpen oktalanság Lázár János kijelentésein megbotránkoznom. Tőle megszokhattuk a könnyen tetten érhető következetlenséget. A miniszterelnökséget vezető államtitkár 2010-ben még ekként nyilatkozott az oroszokkal való üzletelésről: "Aki Oroszországhoz közeledik, lehet, hogy gazdasági értelemben ennek a közeledésnek, ennek a korrekt kapcsolatnak nyertese, győztese, zsebeink gyarapítója lesz, de fölad valamit a demokrácia, a szabadság, a szabadságjogok gyakorlása tekintetében." Szintén Lázár János viszont ma már "az elmúlt negyven év legjobb üzletének" tartja a minden szempontból aggályosnak mondható megállapodást a paksi atomerőmű bővítéséről.

Mégis kiverte nálam a biztosítékot, hogy Lázár éppen Göncz Árpád születésnapjának környékén úgy vélekedett: Pozsgay Imre 1990-ben jobb köztársasági elnök lett volna, mint az ünnepelt. A politikus, aki a rendszerváltozás idején (velem együtt) taknyos kölyök volt, az 1956-os forradalomban való részvételéért életfogytiglani börtönre ítélt írót hasonlította össze ekképp a Kádár-rendszerben két alkalommal is miniszteri tisztséget birtokló, majd a Hazafias Népfront Országos Tanácsában tevékenykedő Pozsgayval. Különös ezt egy olyan párt képviselőjétől hallani, amelynek prominensei a magyar közéletben a leghangosabban "komcsiznak", illetve a leggyakrabban olvassák legfőbb politikai ellenfeleik fejére, hogy egy úgymond utódpárt élén állnak.
Az már a véletlen műve, hogy Pozsgay egy új folyóirat elindítása kapcsán a minap interjút adott egy megyei napilapnak. Nem jött zavarba a felvetéstől, miszerint útja az MSZMP-től az MSZP-n és MDF-en át a Fideszig vezetett, sőt, mára Orbán Viktor személyes tanácsadójává vált. Szemrebbenés nélkül jelentette ki: "nem én változtam, hanem az említett pártok értékrendszere módosult." Természetesen elhangzott az is, hogy őt már a hetvenes évektől a nemzeti elkötelezettség vezérelte. Utóbbi kijelentésről egyik ex-miniszterelnökünk jut eszembe, akinek a Fidesz valamiért nem akarta elhinni, hogy az "átkosban" csupán belülről bomlasztotta a rendszert.

Mi sem lenne egyszerűbb ezen a ponton Pozsgay Imrét opportunizmussal vádolni. Tény, hogy minden valószínűség szerint Talleyrand nyomdokain halad. Nagyobb baj azonban, hogy szavai jócskán tartalmaznak igazságot. Különösen, ha a pártok értékrendszerének módosulására gondolunk. A szemünk előtt vált egy mindenfajta tekintélyelvűséget elutasító, antiklerikális és némiképp dekadens értelemben liberális társaságból egy vezérelvű, a demokratikus normákat és az európaiság gondolatát elutasító politikai formáció, szemforgatóan szenteskedő és autoriter vezetővel az élén. Vagyis olyan szervezet, amely megfelel egy pályafutását a kádári állampártban kezdő politikus ízlésének is.

Ezért nem csodálkozom azon sem, hogy Pozsgay semmi kivetnivalót nem talál az alaptörvény elfogadásának módjában. Ugyanazt hangoztatja az interjúban, mint a plágiumügybe belebukott egykori államfő: a kétharmados felhatalmazás automatikusan jogot adott az Orbán-kabinetnek az alkotmányozásra. Ebben azonban téved. Bakot lőtt Orbán, amikor mellőzte népszavazás kiírását az alaptörvény szentesítéséhez. Az oktrojált alkotmányt a társadalom éppen ezért nem érzi magáénak. Senki sem fog könnyeket ejteni, ha a rezsim elsöprése után hatályon kívül helyezik.