Érzelmes hajsza

Publikálás dátuma
2014.02.20. 06:50
Matt Damon és George Clooney a Műkincsvadászok című filmben Forrás: InterCom
Valóságos események alapján rendezte meg ötödik filmjét George Clooney. A Műkincsvadászok című világháborús történet Robert M. Edsel nálunk is megjelent könyvét használva mesél elképesztő kalandokat.

Berlinben nem fütyülték ki Clooney filmjét a sajtóvetítésen, sőt, a szokásos udvarias taps fogadta. A kritikai fogadtatás már nem volt ilyen kellemetes, a nemzetközi sajtó elhúzta a száját. Clooney elég magas labdát adott fel ehhez, a Műkincsvadászok című ötödik rendezése végeredményben egy nagy lehetőség elpuskázása.

Ám az tény, hogy a megfilmesítéssel egy alvó témát ébresztett fel, s dobott be a nemzetközi köztudatba, s ezért kalapemelés jár. Az pedig, hogy Dieter Kosslick, a berlini filmfesztivál igazgatója lecsapott a filmre, s elérte, hogy Clooney a Berlinalén tartsa a Műkincsvadászok premierjét, az nagyon is átgondolt gesztus.

A nácik által elrabolt felmérhetetlen értékű műkincsek megmentésére indult vadászatról szól a film, szerte a még háborús Európában, ily módon ez a mozidarab is része volt a szembenézés gesztusának, amely az idei Berlinale egyéb programjaiban is kiemelt helyet kapott.

Nem hamiskodás, nem évfordulós mellébeszélések és hamisítások, hanem szembenézés a náci múlttal: a programokba vett dokumentumfilmekben és akár egy amerikai sztár, George Clooney által Berlinben és a Babelsberg Stúdió koprodukciójában forgatott játékfilmben.

Az 1944-es normadiai partraszállástól végigkísérhető valóságos műkincsvadászatról magyarul is megjelent a tekintélyes terjedelmű és rém izgalmas könyv, Robert M. Edsel Műkincsvadászok című dokukönyve. Ebből is kiderül, hogy igazi hősök voltak azok a főként civil művészeti szakemberek, akik Európa több pontján indultak neki, hogy megmentsék a nácik által elrabolt felmérhetetlen értékű műkincseket.

Egyrészt a megsemmisítéstől, másrészt a Führer Múzeum számára való elrejtéstől. Ha Clooney csak annyit tesz, hogy következetesen végigviszi a hatalmas anyagból kiválasztott elképesztő helyzetekben, akciókban és kalandokban megmutatkozó - úgymond - hétköznapi hősiességet, megrajzolja ezeknek az embereknek a személyiségét, akkor nyert ügye van.

(Kimondottan gyermekded humor, amikor a Jeu de Paume munkatársa - aki később jelentős segítője lesz az elrabolt zsidó műkincsek kinyomozásának - hősiességből beleköp a nácibarát főnök poharába.)  Nyolc katonai ruhába bújt, de nem katona főhősét időnként olyan komikus helyzetekbe dobja a film, mintha diákcsínyeket vinnének véghez.

Máskor az akciók drámai komolyságát megtorpedózza szentimentális párbeszédekkel. Vissza-visszatér a szinte mindig hamis érzelmességgel feltett kérdéshez, megéri-e emberi életet áldozni azért, hogy Michelangelo Madonnája, Leonardo Hermelines hölgye, meg Rembrandt és Vermeer és az emberiség többi megismételhetetlen remekműve megmeneküljön a nácik kezéből, a pusztulástól.

Ez a kényszeresen visszatérő önigazoló fejtegetés olyan, mintha Clooney rendezőként és forgatókönyvíróként nem bízna eléggé sem a nézője intelligenciájában, sem a történet drámai komolyságában.

Rossz hollywoodi klisét is átenged: mi sem kézenfekvőbb, mint hogy Cate Blanchett, a műkincsvadászat francia segítője, jutalmul az ágyába akarja hurcolni a jóvágású amerikai művészettörténészt, ám Matt Damon becsületes családapaként természetesen ellenáll. Clooney eddigi rendezői munkái, elkötelezettsége alapján kizártnak tarthatnánk az ilyen lapos fordulatokat.

Van azért pár akció, ami arra bizonyíték, milyen jó is lehetett volna ez a film. Ilyen például az, amikor szinte az utolsó pillanatban előkerül a brügge-i katedrálisból elrabolt Madonna, vagy a véletlenül felfedett barlangjáratban feltárul a száz tonnányi arany.

Van lendülete a versenyfutásnak is a kincsek megsemmisítésére készülő nácikkal, illetve feszültséget gerjeszt az oroszok orra előtt megtalált titkos bánya és a mocsokba rejtett kincsek felfedezése.

De a sztárcsapat, az olyan nagyszerű színészek, mint Clooney, Matt Damon, John Goodman, Bill Murray, Jean Dujardin és Cate Blanchett jól megírt karakterek híján semmi különöset, csak a megszokott formát hozzák.
(Műkincsvadászok ***)

Szerző

Közelkép - Mozart, csak felnőtteknek

Publikálás dátuma
2014.02.20. 06:47
Képünk illusztráció. Fotó: Europress/Getty Images/Andreas Rentz
Merész vállalkozásba fogott az Operaház vezetősége, amikor hat Mozart estét rendez, csak felnőtteknek, tizennyolc éven felülieknek. Csakugyan merész? Nem olyan biztos.

Aki régóta imádja, és valamennyire ismeri is Wolfgang Amadeus muzsikáját, az tudja, hogy számára nem csupán az érzelmeknek, a lelki összhangnak van szerepük, hanem az érzékeknek, a nő és a férfi testi vonzalmának is. Minden hangjegyében ott lappang, sőt nyíltan jelen is van, hiszen fülünkbe mászik, ott izgat.

Ne csupán a Szöktetés két párjára, Belmontéra és Constanzára, meg Pedrillóra és Blondéra, vagy a Varázsfuvola Tamino-Pamino kettősére gondoljunk, sőt elsősorban ne rájuk, hanem arra a trilógiára, (magamban így neveztem el őket), amely Da Ponte abbéval közösen készült.

Abban is nem elsősorban a kéjsóvár Don Giovannira, aki csak Spanyolhonban 2003 asszonyt hódított meg, hanem a Figaro és a Cosi fan tutte szerelmeseire. A nászéjszakájára szomjazó borbély és Suzanna kettősére, Cherubin apród libidójára, a gróf hódító hajlamára, az elhanyagolt grófné sóvárgására, mindenkire, aki ebben a komédiában él és mozog.

És legalább ennyire a Cosi fan tutte fiataljaira, a két lányra, akiket az érzéki Despina elszédített, udvarlóikra, akiket a cinikus Don Alfonso filozófus befolyásolt, akik "erényesen" indultak, de csak átpártoltak a másik szerelméhez.

Ez a három összefüggő opera a genitáliák bizsergetője is, Mozart az egyébként is szoknyavadász Da Ponte abbéval együtt, legalább annyira hódol nekik, mint az álmodozó lelkeknek.

Jó érzékkel nyúlt tehát a témához Oberfrank Péter karmester, Szarka János rendező és Menczel Róbert díszlet és jelmeztervező, amikor (vigyázat, nem az Andrássy úton, hanem a Zeneakadémia kamaratermében, és este 10 órakor) viszi színre "A színigazgatót" és Hat noktürnt, maga is éjszakai zene, hat estén át. Jó érzékkel és nem kifejezetten érzékiséggel, mégis az elevenre tapintva.

Szerző

Filmgyári capriccio a Széchényi-könyvtárban

Publikálás dátuma
2014.02.20. 06:45
Szomorú tárlat ez, mégis felemelő A SZERZŐ FELVÉTELE
Sajnos kihaló szakma, művészeti ág a standfotó. A magyar játékfilm soványka büdzséjébe ma legritkább esetben fér bele a forgatások mindennapjainak megörökítése - és nem azért, mert jobb eltitkolni, hogyan készült az alkotás, mint közhírré tétetni.

Ilyen volt a helyzet a múltban is: A filmalkotói foglalkozásoknak régen sem Pannóniában virradt a napja, de hajdanán legalább az állam számára nem számított gyűlölt foglalkozásnak. A magyar standfotót ma a filmből kivágott kockák helyettesítik vagy a stábtagok kompakt gépei, netán - horribile dictu - egy telefon. 

Kár. Hiszen a filmeket elkísérték a standfotók, mindenki ismerte, látta őket, még az is, aki magát a mozgóképet nem. Néhány alkotásból már csak kockákra emlékszünk - amely talán standfotó is lehetett hajdanán.

A Filmgyári capriccio Színészek, színésznők című tárlat láttán nem pusztán átélt pillanatok villanhatnak fel, hanem tudatosul az is, hogy egy világ végén járunk, valami végérvényesen összetört, elmúlt, és nem pusztán a csodaszép színésznők fiatalsága, amely szomorúan mutatja fel az összemberi sorsot. Így, a régi módon már filmeket sem készítenek…  

A tárlat merítése nagyon mély: még az ötvenes évek filmgyártásáról is adnak hírt fotók, van itt Mágnás Miska éppúgy, mint Magyar vándor és bizony néhány hamvas, csillogó tekintetű művésznő nevét ma már a filmbarát is hiába keresi az emlékezetében. Sokak vonását pedig úgy átrajzolta az idő, hogy szinte ismeretlen az a fiatalember, aki megformálta művelődésünk nagy alakját.

A múlt feltárásának régvolt pillanatait látjuk, jelmezes arcokat, akik életének egy apró mozzanatát megőrizte az ezüsttartalmú celluloid. Ma már a nyersanyag is megváltozott, a fotó mindenképpen, de a filmalkotókat is a digitális technikák felé hajtja a spórolás. Szomorú tárlat ez, mégis felemelő. Hisz látjuk a pillanatot is, amikor a földi tettben megcsillan az égi, a jelenvalóban az örök. Az alkotás pillanatát, amikor az éles szemű fotográfus elcsípi az ihletet, az átlényegülést.

Amikor a civilnél fontosabb a megformált alak vagy az örök érzelem. Latinovits Zoltán helyett Szindbád mosolyog felénk ekkor, Garas Dezső vonásaiban Minarik, a mosodás, Cserhalmi György megannyi csodálatos figurája. Színésznők féltett, bensőséges mozdulatai, csókok, tánc, menyegző, lovaglás vagy éppen fürdés megörökítései. Az élet egy-egy szívdobbanása, amelyet borzongva ismerünk fel egy-egy jelenetben.

A nagyméretű fotók szinte beborítják a könyvtár folyosóit: B. Müller Magda legendás standfotós a nemzeti bibliotéka munkatársaként válogatott az archívumból. A tárlat tekintélyes részében láthatóak az ő munkái, és mások, akik fotográfusként szerencsét próbáltak a standfotó hálátlan, de örömteli foglalkozásában.

A megörökített pillanatok egész életünkben elkísérnek minket, a fényképeszek neveit azonban sajnos nem jegyezzük meg… érdemes egy órát áldozni rájuk a könyvtár folyosóin, március 15-ig megtehetjük.