Előfizetés

Hatékonyabban működtetné a helikoptereket a honvédelmi miniszter

Egységes bázissal és típussal lenne a leghatékonyabb a helikopterek működtetése, ezt készíti elő a kormány - erről beszélt a honvédelmi miniszter csütörtök este az InfoRádió Aréna című műsorában.

 Hende Csaba kifejtette, az országnak nem csak a katonai igényeket, hanem a rendőrség, a terrorelhárítás, a katasztrófavédelem és a mentőszolgálat igényeit is kielégítő egységes nemzeti helikopterképességre van szüksége. "A nemzeti helikopterképesség megteremtése évek óta napirenden lévő feladat" - emelte ki a miniszter, hozzátéve: nem csak a honvédségnek, hanem minden állami szervnek szüksége van helikopterre. A kormány álláspontja, hogy ezt egységes bázison, egységes típussal és műszaki kiszolgálással lehet a leghatékonyabban kialakítani.

    Mindezzel egy a közelmúltban folytatott megbeszélésen a NATO képviselői is egyetértettek - mondta Hende Csaba, hozzátéve: a parlamenti pártok között is egyetértés van abban, hogy ezt a kérdést meg kell oldani - tette hozzá.
    Hende Csaba tavaly év végén az MTI-nek adott interjújában azt mondta, hogy a helikopter- és repülőbeszerzések előkészületei folyamatban vannak, de ez a kormányzati ciklus még a döntés-előkészítésről szól.
    Hende Csaba az Arénában arra is kitért, hogy pénteken Kecskeméten írja alá a szlovén védelmi miniszterrel azt a megállapodást, amelynek értelmében a magyar Gripen vadászrepülőgépek bekapcsolódnak Szlovénia légterének védelmébe.

Viktor, victory, viktoriánus

Németh Péter
Publikálás dátuma
2014.01.11. 09:50
FOTÓ: K 2 PRESS
Sokféle kísérlet születte már az Orbán rendszer leírására, mindenképpen a legátfogóbb és a legteljesebb a Magyar Bálint-féle kötet, a Magyar polip, vagy ahogy az alcíme sokkal pontosabban mondja, a Posztkommunista maffiaállam. Mindez azt is mutatja, hogy Orbán valóban rendszert épített maga köré, s nem lévén jogász inkább csak etikai, erkölcsi és oldalról közelítem meg ezt az építményt, s bár nyilván időnként belekapok jogi kérdésekbe is. Feltétlenül rögzíteni kell, ezek a megjegyzések nem a tételes jog, azaz a valódi szabályok alapján történnek. Már csak azért sem, mert magáról a jogrendszerről ennek szakértői sem tudnak szakmai alapon értekezni, hisz ennek a 2010 utáni rezsimnek éppen az a lényege, hogy magához idomítja a paragrafusokat. 

Kínálja magát, hogy a 2010-2014 közötti időszakról a választások kezdetétől emlékezzek meg, mégis muszáj visszanyúlnom az előző Fidesz-féle kormányzati ciklushoz. Pontosabban mondandómat három, csak nagyjából idézett, de gondolatilag pontos orbáni mondat köré csoportosítanám, s ezekből az egyik a még olykor idealizált, jobbára jogkövetőnek tartott első orbáni korszakhoz kapcsolódik.

De, hogy sorvezetőt adjak az olvasónak, ideírom ezt a három mondatot, nevezhetném őket tételmondatoknak is, amelyek, szerintem, már önmagukban is leírják - Mong Attilával szólva - a mi viktoriánus korunkat.
Íme a három mondat, Orbán Viktortól:

1. Ne mi nyerjük a legtöbbet
2. Kis győzelem, kis változás, nagy győzelem nagy változás
3. Majd csinálunk rá egy törvényt

1.

"Ne mi nyerjük a legtöbbet." A legendává, vagy legendássá nemesedett mondat a sárazsadányi szőlőültetvény pályázata kapcsán hangzott el, az ominózus taggyűlésen, vagy nem taggyűlésen. (Az orbáni gondolkodás leírásakor legalább olyan fontos lenne ennek a taggyűlési pernek az értékelése, pontosabban a jog kicsavarásának gyakorlata, de ez a mostani mondandónk szempontjából csak másodlagos.

Annyit azonban emlékeztetőül muszáj ideírni, hogy ez volt az a bizonyos ÉS-per, ahol sikerült elérni, hogy a bíróság ne a lényegről, ne a valódi tartalomról döntsön, ne azt mérlegelje, hogy az újság igazat állított-e akkor, amikor Orbán Viktor miniszterelnöki - fentebb idézett mondatát - idézte, hanem arról, hogy az elhangzott kitétel vajon taggyűlésen esett-e ki Orbán Viktor szájából, vagy egy nem-taggyűlésén. Idekívánkozik még egy alfejezete ennek a történetnek, amely - újra csak - a mostani elemzésünk szempontjából számít mellékszálnak, valójában nagyon is fontos, sőt alapvetően meghatározó eleme az orbáni rendszernek.

Jelesül, ahogy ezt a bírósági döntést a Fidesz, illetve Orbán udvara tálalta, ahogy kommunikációs győzelmet stilizált a szánalmas magyarázkodásból: szerintük a bíróság egyértelművé tette, hogy az Élet és Irodalom újságírója hazudott. A "viktoriánus" propaganda gépezet itt már közel állt a teljes kibontakozáshoz, legfeljebb az eszköztára volt még viszonylag szűkös, amely eszköztárat - televíziókat, rádiókat, napilapokat, hetilapokat - a szocialista uralom alatt épített ki. A siker, vagy mindent az ellenkezőjére fordítani képes propaganda knowhow, azonban már serdülő korba ért, hogy aztán fokozatosan érett férfikorba jutva mutassa meg igazi énjét. Egyelőre megoldhatatlan, válaszolni nem képes helyzetbe hozza a politikai ellenfelet.) De bezártuk most ezt a kissé hosszúra nyúlt zárójelet, ami persze nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem nyitjuk újra, de itt és most visszatérünk az első tételmondathoz.

Azt a kérdést kell föltennünk: miért olyan fontos ez a kijelentés? Miért gondolom úgy, hogy az Orbán-rendszer egyik leglényegibb kifejezője?

Nos, a kérdésre több válasz is adható. Az egyik, s talán a legfontosabb: megmutatja, miként is gondolkodik Orbán a miniszterelnöki posztról. Pontosítok: miként gondolkodik saját miniszterelnöki pozíciójáról. (Ezt a distinkciót csak azért kell megtenni, mert mások kormányfői döntési kompetenciájáról egészen más a "világképe".) Orbán Viktor már harmincas éveinek derekán is úgy ítélte meg, hogy fölrúghat normatívákat, beleszólhat pályázatokba, eldönthet versenyeket.

Ez a mondat annak a politikusnak a világát mutatja meg nekünk, aki átléphet szabályokon, aki terelheti munkatársait a jogszabályok világából a jogszabálytalanságok világába, de még egy-két lépésnyi távolságra van a voluntarista döntésektől, a "majd csinálunk rá egy törvényt" felfogásától. Hozzátehetjük, és már sokszor hozzá is tettem, amikor visszaidéztem a "sárazsadányi" időket, hogy ekkor még a bohó ifjú is megjelenik, aki megengedi, hogy csak második legyen egy versenyben, mert igazi demokrataként - ez most irónia volt - , szerényen meghúzódik a második sorban, igaz így is győztesként azért. De a lényeg mégiscsak megmutatkozik: az orbáni miniszterelnökség mindenhatósága.

A másik fontos elemre is utaltam már, jelesül arra, hogy a tiszta versenyt a kormányfő nem tartja fontosnak, a végeredményt majd, ha arra szükség lesz, a kommunikációs stáb dolga elfogadtatni. A harmadik, egyáltalán nem mellékes elem a privát gazdagodás előterébe helyezése; míg korábban a miniszterelnök ethosz elválaszthatatlan rész volt a vagyontól és a vagyonosodástól való távolságtartás, addig itt kimutatható, hogy az Orbán kiiktathatatlannak tartja a család - írhatnám Magyar Bálinttal: a Család - gazdagodását. Nem azt mondja, hogy mi el se indulhatunk semmilyen piaci versenyen, vagy állami tenderen, ellenkezőleg: azt mondja ott a helyünk, ott kell lennünk a győztesek között, legfeljebb az aranyérmet adjuk át másnak.
Foglaljuk tehát össze e mondat lényegét a felsorolt három pontban: 1. a miniszterelnök, ha Orbánnak hívják, mindenható, 2. a versenyek pályázatok manipulálhatók, 3. a családnak nyernie, gazdagodnia kell.

Meg kell állnunk még egy pillanatra, mielőtt továbbsiklunk a második pontra, és föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon az akkori ellenzék - amely részben azért a mai ellenzék - odafigyelt-e eléggé erre az orbáni mondatra? Képes volt-e tudatosítani a magyar polgárokkal, hogy olyan miniszterelnököt választottak maguknak, akit soha többé nem szabad a hatalom közelébe engedniük?

Nem szabad, mert benne rejlik az egyszemélyi uralkodásra hajlamos politikus, illetve a saját hasznát egy pillanatra sem szem elől tévesztő hatalombirtokosé. Másként: ha hajlandóak lettünk volna kevésbé óvatosan, a pc-hez mereven ragaszkodva elemezni az ifjabb Orbánt, már akkor felmutathattuk volna arcának összes vonását, rámutathattunk volna azokra veszélyekre, amelyek aztán a második, már öregebb Orbán uralma alatt, azaz napjainkban kiteljesedtek.

2.

"Kis győzelem, kis változás, nagy győzelem, nagy változás." A két választási forduló között, 2010-ben hallhattuk ezt a mondatot a Fidesz már nyeregben lévő listavezetőjétől. Az már nem volt kérdés, hogy Orbán alakíthat kormányt 2010 nyárelőjén, a tét azonban így is nagy volt: sikerül-e kétharmadra növelni a győzelmet, avagy megmarad az ellenzéknek a parlamentben a biodíszletnél komolyabb szerep.

Az idézet látszólag nem több egy bon mot-nál, s alighanem sokan belesétáltunk abba a csapdába, hogy ne is tekintsük annál többnek. Itt persze nehéz lenne az ellenzékké formálódott politikai vetélytárs fejére olvasni az óvatlanságot, tekintettel arra, hogy ekkorra a baloldal teljesen szétesett, sem ereje, sem képessége, sem hálózata, sem létszáma nem volt meg ahhoz, hogy felhívja a mondat mögött leselkedő veszélyekre a figyelmet.

De ha mindezekkel rendelkezett is volna, addigra sem elegendő felülettel, sem elegendő hitelképességgel nem rendelkezett ahhoz, hogy eljusson a választópolgárokig. Mondhatjuk tehát, az első választási forduló után már megállíthatatlanná vált a Fidesz, kétharmados győzelme - akkor és abban a politikai helyzetben - megkerülhetetlenné vált. Mégis, állítom könnyedén négy évvel később: komolyabban kellett volna venni a kis győzelem, nagy győzelem dichotómiáját. Orbán ugyanis egyáltalán nem bon mot-nak szánta; szokásos kettős beszédének része volt ez.

Pontosan tudta, hisz feltehetően a nyolc év ellenzéki lét alatt kielemezte -, hogy milyen változásokat kell végrehajtania ahhoz, hogy olyan rendszert építsen ki, amelyben az első pontban felsorolt célok maradéktalanul megvalósulhatnak. Hogy olyan kormányzati-, hatalmi- és személyi struktúrát kell kialakítania, amelyben egyeduralma megkérdőjelezhetetlen, a versenyeket már manipulálni sem kell, mert a kiírás eleve biztosítja a sikert, a család pedig folyamatosan gyarapodik, láthatatlanul, de mégis lényegében jogszerűen.

Igen: Orbánnak azért volt szüksége a kétharmadra, hogy soha többé ne kelljen "nem taggyűlés" mögé bújnia, még akkor sem, ha az igazságszolgáltatás helyenként aranyos cicaként simult hozzá és úgy dorombolt neki, ahogy akarta. A fejében készen állt az új Alaptörvény, még ha nem is mondta, tudta, hogy kiket fog kinevezni, milyen időtartamra és hova és hogy kétharmaddal ő maga válik a néppé: nem lesz, nincs senki, aki legitim, vagy éppen hatékony módon megkérdőjelezhetné döntéseit.

A nagy győzelem, nagy változás Orbán fogalmi készletében éppen azt jelentette, ami a szemünk láttára történt: a totális hatalom, vagy használjuk a magyarbálinti nyelvet, a maffiaállam megvalósításának lehetőségét. (Kikacaghatnak e ponton, hisz hogyan is állíthatok olyat, hogy Orbán maffiaállamban gondolkodott. És igazuk van: sosem jutna eszébe önmagát a Keresztapával azonosítani, mint ahogy nem is az. Több annál. De ehhez már olvassák el a Magyar polip című könyvet.)

Ennél a pontnál már nem térek ki arra, mit tehettünk volna a "nagy változás" megfékezésére, mert magam sem tudom. Jobb híján az Unió felé pillantgattunk, de annak jelenlegi állapota, döntési mechanizmusa, és a meglévő szabályrendszere nem alkalmas arra, hogy segítséget nyújtson a több demokráciáról álmodozó magyaroknak. Kiváltképp akkor, amikor ebben az országban, a jelek szerint, meglehetősen kevesen álmodoznak több demokráciáról. Hogy mennyire kevesen, arra a harmadik pont fog rámutatni.

3.

"Majd csinálok rá egy törvényt." A kétharmados siker elégedetté és utóbb önelégültté tette Orbán Viktort. Hatalma immár, ahogy vágyott rá, semmilyen akadályba nem ütközött. Kézben tartotta embereit, intézményeit, uralta kormányát, kiiktatott minden kontrollt. És a kontroll nélküli ember, kiváltképp ha hatalommal van felruházva, nem feltétlenül gazdája minden mondatának. A kritika oly távolra kerül tőle, hogy már maga sem tudja hol vannak, hol legyenek a fékek.

Pedig Orbán ügyes rétor, jól használja a kettős beszédet, jól ismeri közönségét, tudja mikor legyen bátor harcos, mikor kedves-negédes, mikor támadó, mikor megengedő, hol húzódik a jó ízlés határa, meddig mehet el mások megalázásában, kiket emelhet föl és kiket taposhat el. De egyet illett volna megtanulnunk vele kapcsolatban: nála sosem játék a szó. Amit mond, azt nem a pillanat ihlette. Ezért érdemes elemezni megszólalásait, de elszólásait is. Elszólást írok, ami ugye ellentmond az előző okfejtésemnek, az orbáni tudatosságnak, de csak látszólag mond ellent. Annyiban, amennyiben önelégültségről, túlzott(?) magabiztosságról beszélek. A szavak tartalma azonban ettől még pontos, vagyis ha Orbán azt mondja: csinálunk majd rá egy törvényt, akkor azt úgy is gondolja, sőt, az úgy is lesz: csinálnak rá egy törvényt.

Ez a kijelentés egyébként az emlékezetes Tarlós főpolgármesterrel való dialógusban, a buszos utazáson hangzott el, mégpedig egy épület privatizációja kapcsán. Amely épületet a főváros nem tudott birtokba venni, mert másé volt. Erre mondta Orbán, hogy adjatok be rá egy tervet, majd csinálunk rá egy törvényt. Azaz lesz majd olyan jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy megfosszanak bárkit attól a tulajdonától, amelyre az állam - értsd: Orbán - szemet vet.

Ily módon érkeztünk el az orbáni világ kiteljesedéséhez, avagy kör bezáródásához: a "nem mi nyerjük a legtöbbet" óvatoskodó szemléletétől a bármi a miénk lehet, illetve a minden a mienk norma nélküli rendszeréhez.

Ezt hozta el ez a kormányzati négy év és nem mentegethetjük magunkat, hogy nem tudhattuk, nem láthattuk előre. Csak olvasni és figyelni kellett volna. De nem olvastunk és nem figyeltünk. És ha pesszimista vagyok, akkor most azt mondom: arra vagyunk kárhoztatva, hogy figyeljünk erősen az új orbáni mondatokra. Megláthatjuk benne a jövőt. A viktoriánust?

(Az írás a Joguralom útjai című, a l'Harmattan kiadónál hamarosan megjelenő könyv számára készült)

Csalni vagy elcsalni – az Újbeszél fonákságai

Publikálás dátuma
2014.01.11. 09:40
FOTÓ: BIELIK ISTVÁN
A 2006-os választások után az akkor ismét ellenzékbe szorult Fidesz vezetője nyelvi leleményével lepte meg a közönséget: a magyarban használatos, jól bevált, egyértelmű 'csalni' ige helyett elkezdte használni a politikai választás kontextusában eleddig nemlétező 'elcsalni' igét. Olyan sikerrel tette ezt, hogy mára még a demokraták politikusai és írástudói is használják ezt, írásban, szóban, nyilvános szerepléseik alkalmával.

Hogyan értelmezhetjük a politikai választás kontextusban nem létező 'elcsalni'-t a 'csalni' megértésén nyugvó nyelvi intuíciónk alapján? Ha nem nyelvi slamposságról van szó és nem is felesleges terjengősségről, vajon milyen új jelentést hozott be a politikai közbeszédbe az elcsalni a csalnihoz képest? Pragmatikusan miért volt fontos a Fidesz számára ez a nyelvi kreativitás? Továbbá, ha beigazolódik az a feltevésem, hogy az 'elcsalni' egy orwelli típusú Újbeszél részeként céltudatos politikai retorika eszköze, miért gondolja a demokratikus ellenzék, hogy ez a retorika neki is dolgozik, következésképp érdemes átvennie a terminológiát? Vagy talán csak a reflexió hiánya mutatkozik a részükről?

Nézzük a pragmatikus vonatkozást. A teljesen jogszerűen lebonyolított 2006-os választás eredményét nyilvánvalóan nem lehetett csalásnak minősíteni. Ha valaki ezzel próbálkozott volna, hamar bírósági úton rágalmazási pert indítottak volna, tiszta helyzetet teremtve és a kormányzási legitimációt helyreállítva. Politikai tőkét csak a rágalmazó veszíthetett volna.

Ami nincs a Btk.-ban

Nem is hangzott el, hogy a szocialista-liberális koalíció 'csalt a választáson'! Ehelyett beindult a mantra, miszerint a szocialisták és a liberálisok 'elcsalták a választást'. Ez a bizonytalan, jelentésében homályos, jogilag nem kezelhető, de érzelmileg nagyhatású Újbeszél úgy kezdett funkcionálni, hogy alkalmasnak bizonyult a kormányzati legitimáció aláásására, a poltikai bizalom amortizálására. Diszkomfort érzést tudott kelteni a politikai működéssel szemben, hiszen akik a 'választást elcsalták', azok valamiben sárosak. Hogy pontosan miben, azt nem is kell tudni egyértelműen megmondani, elég ezt érezni. A pontos kifejtés helyett elég, hogy az 'elcsalás' megteremti az ellenérzők érzelmi közösségét.

Eközben persze jogilag nem vonható felelősségre az Újbeszélből profitáló, politikailag azzal házaló politikus, hiszen nem azt mondta, hogy 'csaltak a választáson', hanem azt, hogy 'elcsalták a választást', amivel kapcsolatban viszont a BTK nem rendelkezik. A BTK ismer 'választási csalást', de nem ismeri a 'választás elcsalását'. Ezzel az egyszerű szemantikai trükkel rizikómentesen lehet 2006 óta gyanút kelteni, karaktert gyilkolni, vád nélkül vádolni, stb. Az érzelmi-demagóg retorika elemeként az 'elcsalni' sikerrel vitte végbe a maga szerepét 2010-ben is.

Természetesen nem gondolom, hogy minden ezen az egyetlen szemantikai trükkön múlt és múlik most is. De benne hagyni a demokraták szótárában az elcsalnit - ez, Talleyrand-nal szólva, több mint bűn: ez hiba!
A 'Magyar polip - a posztkommunista maffiaállam' tanulmánykötet szerzői azért tartották fontosnak, hogy pontosan megjelöljék a Fidesz által létrehozott állam lényegét, mert legyőzni csak akkor lehet, ha a lényege szerint nevezzük meg, pontosan tudva, hogy mivel állunk szemben. A szó hatalmát nem szabad alábecsülni.

Ennek jegyében érdemes viszont rámutatni a maffiaállam létrehozásának nyelvi eszközére is. Orwell 1984 című politikai utópiájában már irodalmi eszközökkel is megmutatta, hogy a torzított nyelv hogyan lehet az uralom eszköze: hogyan szolgálhatja az agymosást, az önálló gondolkodás letiltását, hogyan gerjeszthet félelmet és vezethet a szolgalelkűségben való elbutuláshoz. Mint sokan tudják, ezt a nyelvet nevezte el Orwell Újbeszél-nek (Newspeak).

A Fidesz-Újbeszélt alkalmazói a maffiaállam prolongálásához is felhasználják - és fogják is használni - a közeljövőben. A választásokkal kapcsolatosan ennek fontos eleme az 'elcsalás'; ezért itt csak ezt veszem szemügyre. Ha igaz az, hogy nem lehet legyőzni a maffiaállamot a lényegének a megnevezése nélkül, úgy az is igaz, hogy a demokratikus ellenzék nem jöhet ki jól egy esetleges választási csalásból, amit ellene követnek el, amennyiben nem a jogilag és politikailag pontos 'csalnak a választáson' kifejezéssel jelöli meg a helyzetet, hanem belemegy az 'elcsalni' elterelő csapdájába.

Piroska és a farkas

Remélem, elegendő motivációt nyújtottam eddig az olvasónak ahhoz, hogy legyen egy kis bizalma és türelme irántam és hajlandó legyen követni engem egy kis rövid formális fejtegetésben. Ez nem lesz öncélú: megmutatom, hogy a nyelv milyen szerkezeti és jelentésbeli vonásait használja fel az Újbeszél az 'elcsalni' kreálásához. Azt is megmutatom, ami még tanulságosabb, hogy azért nem lepleződik le előttünk könnyen ez az álságos nyelvújítás, mert magunk is normaként használjuk ezeket a szerkezeti és jelentésbeli vonásokat, még ha nem is tudunk erről számot adni.

Határesetként el tudom képzelni az 'elcsalni' azon jelentését, hogy 'elodázni', 'elmulasztani' inkorrekt módon valamit, ami jogszerűen jár. Például, 'elcsalni' ebben az értelemben egy kikötött összeg kifizetését vagy éppenséggel egy választás megtartását. Ez a jelentés-szándék azonban nem jöhet szóba az Újbeszél-ben, mert a rendszerváltás óta minden választást rendben megtartottak. A nyelvi intuícióm azt sugallja, hogy az 'elcsalni' nem is olyan értelmű a politikai közbeszédben, mint ahogyan beszélhetünk arról, hogy a farkas elcsalta Piroskát az erdőbe. Azaz 'elcsalni' úgy, hogy valakit rosszhiszeműen, hátsó szándékkal elhívni valahová, ahol majd pórul jár. De éppen ezt a használatot tekinthetjük a nyelvünkben egyedül helyesnek!

Nézzük, hogy mi a mese-példa úgynevezett logikai nyelvtana, ami kissé más, mint az iskolából ismert nyelvtan. Azt mondhatjuk, hogy az 'elcsalni' ige szerkezetét tekintve háromhelyű viszony: 'elcsal'(x tudatos szereplő, y tudatos szereplőt, z helyre).
A szerkezet fogadja be a jelentést. A 'Jancsi szereti Juliskát' példában mindenki látja, hogy a 'szeretni' kéthelyű: a (Jancsi, Juliska) párral kitölthető. De ha a 'jobban szereti, mint'-et akarjuk használni, kell egy harmadik dolog is: például, 'Jancsi jobban szereti Juliskát, mint a boszorkányt'. Nem fejezhetném be a mondatot úgy, hogy 'Jancsi jobban szereti Juliskát, mint', ugyanis megkérdezhetné itt valaki, hogy kinél/minél szereti jobban?

A jelentésbeli, azaz szemantikai típus is fontos a kitöltésnél: Jancsi szeretheti Juliskát, de szeretheti a töltött káposztát is, azaz szerethet személyt és tárgyat is. De a töltött káposzta nem szeretheti Jancsit. Azaz a kitöltésnél az első helyen csak személyt megnevező szó szerepelhet, élettelen tárgyat megnevező nem.

Esetenként az sem mindegy, hogy egy tulajdonság dolgokról állítható e vagy dolgok halmazáról. Ilyenkor a szerkezeti és a jelentésbeli megkötés szorosan összefügg. Például, ha azt mondom, hogy 'az apostolok jámborak és tizenkettők' érzi mindenki, hogy az és kötőszónál megbicsaklik a mondat: az apostolok ugyanis egyenként jámborak, de csak kollektíve tizenkettők és nem minden egyes apostol az. Az apostol-halmaz pedig nem jámbor, de tizenkét elemű.

Nyelvi abszurd

Köszönve az olvasó türelmét, jöjjön végre a kis elméleti kitérő alkalmazása az életünkbe vágó esetre. A 'választást elcsalni' elfogadását segíti, hogy létezik az elcsalninak egy helyes használata is, mint azt láttuk a Piroska és a farkas példában. Ugyanakkor a helyes használat fogódzóként szolgál ahhoz, hogy a 'csalni' felé kacsintson, mutogasson, asszociáltasson a manipuláló Újbeszélő. (Amit ugye nem használhat expliciten, mert a 'választáson csalni' jogi következményekkel jár.) A trükk a következőkből áll: rendes használatban az 'elcsalni' háromhelyű, a kitöltés pedig a jelentésbeli típusokat tekintve: személy személyt, valahová (helyhatározóval). A szintén korrekt 'választáson csalni' viszont kéthelyű: 'csal' (személy, képes helyhatározó). (Ugyanígy: kártyán, kártyában csalni is képes helyhatározós.) A 'választást elcsalni' átrendezi az általunk is ismert és alkalmazott vonásokat: kéthelyűvé válik, így hajaz a 'választáson csalni'-ra, amit elő akar hívni az asszociációban. A szemantikai típust tekintve azonban a személy megnevezése mellett nem képes helyhatározó kerül a második helyre, hanem egy esemény kerül tárgyként megnevezésre: a választás eseménye lesz a tárgy. Csakhogy ez a szerkezet ilyen jelentésbeli típusokkal együtt nem fordulhat elő!

Csalhatunk a választáson, a kártyában, elcsalhatjuk Piroskát az erdőbe, de egy eseményt nem csalhatunk el. Éppúgy nem csalhatjuk el a választásokat, mint ahogyan nincs értelme azt mondani, hogy elcsaljuk a földrengést, vagy az Újévet.
Amikor halljuk a fals használatot, azért hagyjuk jóvá, mert külön-külön, a részletekben jól ismerjük a szerkezeteket és a jelentésbeli típusokat is. Csak abba nem gondolunk bele, hogy jogtalan kombinációt tálalnak elénk.

Ilyen esetben rá kell mutatni a fals használat abszurditására. A politikai retorika felrúgta a szerkezet/jelentési típusok értelemmel bíró összerendezését, és bevezette az 'elcsal' (x tudatos szereplő, választást) kombinációt. Itt a 'választás' esemény - konstans. De láttuk, hogy a jelentés, az értelem nem ró itt korlátozásokat, hiszen nincs is jelen. Nem tudjuk megmondani, hogy pontosan mit is jelent az 'elcsalni a választást'. Értelem híján viszont az új szerkezet nagyon is megengedő. Miért ne lehetne más esemény is az 'elcsalni' tárgya? Vagy akár valami absztrakt létező, vagy egy fizikai tárgy, vagy egy személy testének része? Miért ne mondhatnánk akár ezt is: 'elcsal' (x tudatos szereplő, Újévet/prímszámot/konyhakredencet/bal lábam kisujját, stb.) Van egyáltalán olyanfajta dolog, amit nem lehet elcsalni Újbeszélül?

Látjuk, hogy egy álságos nyelvtorzítás a torz nyelv folytonos sulykolása révén hogyan tudja torzítani a valóságos viszonyok, történések percepcióját. A jelenségre Magyar Bálint is rámutatott a hivatkozott kötet címadó írásában: 'a liberális demokrácia eróziója a nyelvének kiszorulásával kezdődött. Ez a racionális köz- és párbeszéd alkonya, amikor az érvelő, intellektuálisan konzisztens beszédet felváltja a fragmentált, narratívaközpontú, stigmatizáló nyelv, amely hatásos eszköz a leegyszerűsített, érzelmi konzisztenciát teremtő ideológiák támogatására.'

Arra kérem a demokratákat, hogy száműzzék szótárukból az elcsalnit. Ha ideáig eljutnak a nyelvi reflexióban, talán már csak egy lépésre lesz a szuverén, hiteles, a megértésre apelláló demokratikus politikai köznyelv megformálása.