Előfizetés

Magyar foci: neki már nyolc

Varga T. Róbert
Publikálás dátuma
2013.12.28. 06:50
Robben arcán az értetlenség: vajon mit csinál Devecseri? FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/SCOTT HEAVEY
Rohan az idő. Gyorsabb Usain Boltnál, sebesebb Djokovics szerváinál, s még Vettel sem győzi vele az iramot. Jön, megy, száguld, és mire felocsúdik az ember, mindent a feledés homályába lök. Tradicionális rovatunk ezen kíván segíteni, 12 hónap, 12 részben, hogy fölelevenítsük, mi történt az idén a sportvilágban. Október megaláztatással telt.

Bármi történhetett. Érem nélkül maradt a magyar férfi ökölvívó-válogatott a kazahsztáni vb-n; a Pick Szeged legyőzte a Veszprémet a kézilabda-élvonalban; Serena Williams és Sebastian Vettel ugyanazon a vasárnapon koronáztatott meg negyedszer a női teniszezők, illetve a Forma-1-es pilóták között; a PSG svéd csatára, Zlatan Ibraihomvic a Bajnokok Ligájában négy szebbnél szebb gólt szerzett az Anderlecht elleni meccsen s a BL történetében először fordult elő, hogy egy forduló során négy német csapat egyaránt győztesen hagyta el a pályát; Brazíliában tüntetők zavarták meg a FIFA-főtitkár, Jerome Valcke hivatalos látogatását; Akeem Adamset felkeltették a kómából, de lábát amputálták; Berki Krisztián bicskája bele tört a Magyar-orsóba, lováról leesett s nem jutott döntőbe a vb-n; megkezdte menetelését a Győr és a Ferencváros a női kézi BL-ben; a ralisoknál Sebastien Ogier lett a világbajnok;a pekingi tenisztorna döntőjében Djokovic két sima játszmában legyőzte Rafael Nadalt, de a spanyol így is átvette a vezetést a világranglistán; s ekkor történt meg az is, hogy megismertük a győri Rokob József nevét, aki a világon először megrendezett, olaszországi 30-szoros Ironman-versenyen tudott győzni, mit ad isten, a komáromi Szőnyi Ferencet megelőzve.

De mindez semmit nem jelentett. Senkit nem érdekelt. Mindenki a magyar labdarúgás szégyenével foglalkozott.

A magyar válogatott ugyanis ekkor szenvedte el története egyik legsúlyosabb vereségét: 1-8 Amszterdamban. Azzal ugyan minden józan gondolkodású ember tisztában volt, hogy a magyaroknak nem sok keresnivalójuk lesz Hollandiában, ám a szövetség propagandagépezete, Egervári Sándor kampányfőnökkel az élen, bátran hangoztatta: most meg lehet csípni Robbenéket. Optimizmusukat nyilván arra alapozták, hogy az ország mostanság jobban teljesít, így az sem jelenthet gondot, hogy a vendéglátó tétmeccsen 2000 októbere óta nem kapott ki. Sebaj, jövünk! Aztán a (gyep)szőnyeg alatt kullogtunk haza. Nem őket csíptük meg, hanem magunkat, úgy bő 10 percenként: ez ébrenlét, nem rémálom? A kép, ahogy Robben fölsegíti az öngólja után összeroskadt Devecserit, beleégett az ember retinájába.

Egervári azon melegében lemondott, de a jelek tanúsága szerint csak kényszerű tisztességből: néhányat aludva a történtekre már úgy vélte, a nemzeti együttes igenis fejlődött vele. Mármost arról a válogatottról beszélt, amely 14 éves rekordot állított be: nemzeti egylet ekkora verésben tétmeccsen azóta nem részesült…

Szalai Ádám viszont igen reálisan látta a történteket, sajtótájékoztatón kérte az érintetteket, hagyjanak fel a hülyítéssel, itt évtizedek óta átverik a futballszerető embereket. A keserűség áttörte az MLSZ elnök köré Orbán Viktor által emelt falakat is, kormánypárti politikusok forszírozták, hogy Csányi Sándornak is azonnal el kellene tűnni a sportágból, de ő - nyilvánvaló felsőbb hatalom iránymutatásánál fogva - nem tehette (pedig kedve biztos volna itt hagyni az egész hóbelevancot). Azzal indokolta maradását, hogy lemondása egyet jelentene azzal, hogy a megkezdett út hibás. Majd jól odamondott a Fidesz szóvívőjének, hogy a sportág kapcsán ne hazudozzon, ezt megteheti eleget a hétköznapokban, míg Deustch "Twitter-huszár" Tamást áldásos sportminiszteri munkásságára emlékeztette, s felkérte, adja el azokat a beléptetőkapukat, amiket még az ő idejében vásároltak milliárdokért, és azóta is egy újpesti raktárban eszi őket a rozsda.

Sebaj, gondolhattuk napokkal később.
Lesz ez még viccesebb is: a stadionok csak épülnek és épülnek, az Üllői úti rekordgyorsasággal, és a BVSC is kapott több mint egymilliárdot létesítményfejlesztésre. Így már a stadionok teszik ki a jövő évi költségvetés 2,75 százalekát. Éljen a párt!

Bizonytalanság a színházban

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2013.12.28. 06:45
A Danton halála – a címszerepben Stohl Andrással – a Vígszínházban nem a könnyed szórakoztatást szolgálja FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Bizonytalanságból színházi területen is bőven kijutott az elmúlt évben. Január végén jár le például a Víg élén Eszenyi Enikő, és a Budapesti Operett élén Kerényi Miklós Gábor mandátuma, és még mindig levegőben lóg a megismételt pályázat.

Képzeljük el, hogy mondjuk a következő hónap közepén döntés születik, és esetleg nem az eddigi direktorok, Eszenyi Enikő és Kerényi Miklós Gábor mandátumát hosszabbítják meg a Víg és az Operett irányítására. Akkor két hét marad az átadás-átvételre? Micsoda káosz, mennyi lelki sérülés származna ebből? Ha pedig minden megy tovább, mint eddig, akkor mire volt jó megint ez a nagy cécó, miért nem lehetett az igazgatók mandátumát már az első pályázat érvénytelenítése helyett meghosszabbítani? Ismét a politika teremt kulturális területen lehetetlen helyzetet, és a háttérben ki tudja milyen érdekek húzódnak meg.

Ahogy az sem derült ki, hogy a Balázsovits Lajos által vezetett Játékszín miért nem felelt meg a magasságos fenntartói igényeknek, ellenben Németh Kristóf és üzletfelei részére miért volt minden kedvező ahhoz, hogy főnix módjára újra feltámasszák a már bezárt teátrumot? Azóta egyébként kiderült, hogy jól, teltházakkal tudják működtetni, lényegében egészen hasonló bulvárszínházat visznek tovább, mint az elődjük, és ők ehhez azért kaptak is plusz muníciót. De megint csak az a kérdés, miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani, és azt mondani, Balázsovitsot ezért meg ezért nem akarjuk, Németh Kristófot ellenben ezért meg ezért, akár pályázat nélkül is, preferáljuk.

Ahogy miért nem lehetett a Nemzeti esetében is kijelenteni, hogy Alföldi Róbert pályázata lejárt, Vidnyánszky Attila következik utána. Amit különben szinte mindenki tudott. De akkor minek a pályázati bohózat, ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs.

Tessék vállalni a kinevezésért a felelősséget! Persze erre azt is lehet mondani, hogy korábban Alföldi kinevezése is sejthető volt, és tényleg. De be kellene ezt már fejezni végre, pályázatot csak akkor érdemes kiírni, ha azon valójában el is dőlhet valami.

A bizonytalanság általában biztonsági évadokat eredményez. Ha sok a kétség a dotáció, a direktor körül, ha netán még vélt vagy valós politikai elvárások is megfogalmazódnak, akkor csökken a kockázatvállalási készség, a kísérletező kedv. Ez kedvez a tutira menő, a kasszát kiszámíthatóan megtöltő bulvárnak. A színház művészetvolta háttérbe szorul.

Bár éppen a Víg ellentmond ennek, ott elég sok biztonsági kűr után Eszenyi beerősített, a Danton halála, az Álomkommandó bemutatása nem a könnyed szórakoztatást szolgálja, ahogy a Nemzetiből, ahol példa nélkülien semmi nem maradt a korábbi programból repertoáron, a Mephisto Vígbe való átvállalásához is kellett kurázsi.

A Játékszínéhez hasonlóan a Trafó működése is konszolidálódott, ott ugyancsak fölöslegesnek bizonyult a megismételt pályázat, az is világossá vált, ami szintén előre sejthető volt, hogy a kinevezett direktornak, a jó nevű táncművész-koreográfus Nagy Józsefnek vannak külföldi kötelezettségei, ezért nem tud éjt nappallá téve itt lenni, vagyis szükség van a munkáját mindig is kiválóan végző alapítódirektor, Szabó György tevékenységére. Nagy Józsefnek józan belátással sikerült őt "visszacsempésznie" a Trafóba, így megint ő végzi a munka oroszlánrészét. De miért kellett ehhez szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?

Nagy fegyvertény, hogy annyi huzavona után, többször módosított határidőkkel, de végre csak megnyílt az ország legnagyobb teátruma, az Erkel Színház. Na persze kicsit magyar módra, nem hozták úgy rendbe, nem tágították annyira a színpadot, hogy megfeleljen a korszerű opera- és balett játszás követelményeinek, pedig, ha, előbb-utóbb, mind halaszthatatlanabbul felújítják az Operaház elhasználódott épületét, valamennyi produkciónak az Erkelbe kellene költöznie.

Kimondhatatlan öröm, persze az eredeti elképzeléshez képest megint csak jelentős határidő módosítással, hogy megnyílt a felújított Zeneakadémia is. És a kisteremből lett egy zenés előadások tartására alkalmas gyönyörű kamaraszínház. Lett zenekari árok, vasfüggöny, de szintén kezdetleges a színpadtechnika, hogy a díszletek, jelmezek erősen fogyatékos raktározási lehetőségeiről már ne is beszéljünk. Vagyis nincs rá mód, hogy akár naponta legyenek előadások, pedig az egész országban nincs bejáratott helyük a kamaraoperáknak. És az első produkció, A varázsfuvola, ami ugyan egyáltalán nem kamaraopera, bizonyította, hogy mennyire inspiráló ez az új játéktér.

Ahogy inspiráló a Jurányi Inkubátorház mobil, meg az Átrium Film- Színház meglehetősen kötött tere is, belakják, bejátsszák ezeket főleg a függetlenek, akik katasztrofális helyzete némileg rendeződött, de távol áll az ideálistól. Az egész színházi helyzet távol áll tőle. A kultúra területén dolgozók közül sokan azt érzik, nem kezelik értékén a munkájukat, sem a támogatás, sem a figyelem tekintetében. Vagy éppen túlzottan is figyelnek rájuk, és a szakmától távol álló elvárásoknak is jócskán meg kell felelniük.

Miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani?

Ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs!

Miért kellett szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?

Bizonytalanság a színházban

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2013.12.28. 06:45
A Danton halála – a címszerepben Stohl Andrással – a Vígszínházban nem a könnyed szórakoztatást szolgálja FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Bizonytalanságból színházi területen is bőven kijutott az elmúlt évben. Január végén jár le például a Víg élén Eszenyi Enikő, és a Budapesti Operett élén Kerényi Miklós Gábor mandátuma, és még mindig levegőben lóg a megismételt pályázat.

Képzeljük el, hogy mondjuk a következő hónap közepén döntés születik, és esetleg nem az eddigi direktorok, Eszenyi Enikő és Kerényi Miklós Gábor mandátumát hosszabbítják meg a Víg és az Operett irányítására. Akkor két hét marad az átadás-átvételre? Micsoda káosz, mennyi lelki sérülés származna ebből? Ha pedig minden megy tovább, mint eddig, akkor mire volt jó megint ez a nagy cécó, miért nem lehetett az igazgatók mandátumát már az első pályázat érvénytelenítése helyett meghosszabbítani? Ismét a politika teremt kulturális területen lehetetlen helyzetet, és a háttérben ki tudja milyen érdekek húzódnak meg.

Ahogy az sem derült ki, hogy a Balázsovits Lajos által vezetett Játékszín miért nem felelt meg a magasságos fenntartói igényeknek, ellenben Németh Kristóf és üzletfelei részére miért volt minden kedvező ahhoz, hogy főnix módjára újra feltámasszák a már bezárt teátrumot? Azóta egyébként kiderült, hogy jól, teltházakkal tudják működtetni, lényegében egészen hasonló bulvárszínházat visznek tovább, mint az elődjük, és ők ehhez azért kaptak is plusz muníciót. De megint csak az a kérdés, miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani, és azt mondani, Balázsovitsot ezért meg ezért nem akarjuk, Németh Kristófot ellenben ezért meg ezért, akár pályázat nélkül is, preferáljuk.

Ahogy miért nem lehetett a Nemzeti esetében is kijelenteni, hogy Alföldi Róbert pályázata lejárt, Vidnyánszky Attila következik utána. Amit különben szinte mindenki tudott. De akkor minek a pályázati bohózat, ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs.

Tessék vállalni a kinevezésért a felelősséget! Persze erre azt is lehet mondani, hogy korábban Alföldi kinevezése is sejthető volt, és tényleg. De be kellene ezt már fejezni végre, pályázatot csak akkor érdemes kiírni, ha azon valójában el is dőlhet valami.

A bizonytalanság általában biztonsági évadokat eredményez. Ha sok a kétség a dotáció, a direktor körül, ha netán még vélt vagy valós politikai elvárások is megfogalmazódnak, akkor csökken a kockázatvállalási készség, a kísérletező kedv. Ez kedvez a tutira menő, a kasszát kiszámíthatóan megtöltő bulvárnak. A színház művészetvolta háttérbe szorul.

Bár éppen a Víg ellentmond ennek, ott elég sok biztonsági kűr után Eszenyi beerősített, a Danton halála, az Álomkommandó bemutatása nem a könnyed szórakoztatást szolgálja, ahogy a Nemzetiből, ahol példa nélkülien semmi nem maradt a korábbi programból repertoáron, a Mephisto Vígbe való átvállalásához is kellett kurázsi.

A Játékszínéhez hasonlóan a Trafó működése is konszolidálódott, ott ugyancsak fölöslegesnek bizonyult a megismételt pályázat, az is világossá vált, ami szintén előre sejthető volt, hogy a kinevezett direktornak, a jó nevű táncművész-koreográfus Nagy Józsefnek vannak külföldi kötelezettségei, ezért nem tud éjt nappallá téve itt lenni, vagyis szükség van a munkáját mindig is kiválóan végző alapítódirektor, Szabó György tevékenységére. Nagy Józsefnek józan belátással sikerült őt "visszacsempésznie" a Trafóba, így megint ő végzi a munka oroszlánrészét. De miért kellett ehhez szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?

Nagy fegyvertény, hogy annyi huzavona után, többször módosított határidőkkel, de végre csak megnyílt az ország legnagyobb teátruma, az Erkel Színház. Na persze kicsit magyar módra, nem hozták úgy rendbe, nem tágították annyira a színpadot, hogy megfeleljen a korszerű opera- és balett játszás követelményeinek, pedig, ha, előbb-utóbb, mind halaszthatatlanabbul felújítják az Operaház elhasználódott épületét, valamennyi produkciónak az Erkelbe kellene költöznie.

Kimondhatatlan öröm, persze az eredeti elképzeléshez képest megint csak jelentős határidő módosítással, hogy megnyílt a felújított Zeneakadémia is. És a kisteremből lett egy zenés előadások tartására alkalmas gyönyörű kamaraszínház. Lett zenekari árok, vasfüggöny, de szintén kezdetleges a színpadtechnika, hogy a díszletek, jelmezek erősen fogyatékos raktározási lehetőségeiről már ne is beszéljünk. Vagyis nincs rá mód, hogy akár naponta legyenek előadások, pedig az egész országban nincs bejáratott helyük a kamaraoperáknak. És az első produkció, A varázsfuvola, ami ugyan egyáltalán nem kamaraopera, bizonyította, hogy mennyire inspiráló ez az új játéktér.

Ahogy inspiráló a Jurányi Inkubátorház mobil, meg az Átrium Film- Színház meglehetősen kötött tere is, belakják, bejátsszák ezeket főleg a függetlenek, akik katasztrofális helyzete némileg rendeződött, de távol áll az ideálistól. Az egész színházi helyzet távol áll tőle. A kultúra területén dolgozók közül sokan azt érzik, nem kezelik értékén a munkájukat, sem a támogatás, sem a figyelem tekintetében. Vagy éppen túlzottan is figyelnek rájuk, és a szakmától távol álló elvárásoknak is jócskán meg kell felelniük.

Miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani?

Ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs!

Miért kellett szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?