Előválasztások mindenütt

A demokrácia és a demokratikus választási rendszer módszerei történelmi korszakonként változóak. Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltások időszakában a demokrácia alapjait a többpárt-rendszer létrehozása, a hatalom-megosztás elvének megvalósítása, a magántulajdon egyenjogúságának a visszaállítása, a széles hatáskörű Alkotmánybíróság létrehozása és az állami erőszakszervezetek civil ellenőrzése jelentette. A XX. sz. végén a környező országokban és Magyarországon is a demokratikus választásokon az úgynevezett vegyes (egyéni választókerületi és pártlistás) választási rendszereket alkalmazták.

A politikai és társadalmi tapasztalatok, továbbá a regnáló kormányok önérdekűsége változásokat hozhat a demokratikus választások módszereiben is. A pártokkal szemben sok-sok országban - így Magyarországon is - egyfajta elégedetlenség alakult ki. Ennek okai egyrészt a média által közvetített üres parlamenti üléstermekben, tartalmilag azonban a pártoknak a választók tömegeitől való eltávolodásában (elszakadásában) mutathatók ki. A fekete kampánypénzekre Nyugat-Európa nagy részében találtak orvosságot, de a mi régiónk lassan kullog utánuk - Magyarország egyhelyben ácsorog, így tovább erősödik a közvélemény háborgása.

Az észak-atlanti országokban a pártok már a választás napja előtt egy évvel kikérik a választópolgárok véleményét arról, hogy kik képviseljék őket majd a szavazólapon. Szakmai nyelven: a pártok "humánerőforrás politikájának" kialakításába bevonják a választópolgárokat is. Nem a pártelnökök vagy a szűkkörű vezetőségek döntenek arról, hogy kik legyenek a hivatalos jelöltjeik a választáson, hanem milliós tömegek: párttagok és pártonkívüliek előszavazhatnak a jelöltekről. A kampány bővítése időben és személyekben: ez a demokratikus pártok válasza az új kihívásra.

A pártok hozzászoktak a kétfordulós választási rendszerhez. Az első fordulóban minden párt önállóan megméretődött (kicsik és nagyok egyaránt) majd a második fordulóra koalíciókat kötöttek. Ha a választási rendszer egyfordulós, akkor a pártok az előválasztással egy "selejtezőt" tartanak arról, hogy a hivatalos választáson, mely pártokkal koalícióra lépve induljanak közös jelöltekkel.

Előválasztás 20-30 éve először az Egyesült Államokban volt. Nyugat-Európában aztán az elmúlt évtizedben a legkülönbözőbb formái alakultak ki. Franciaországban a szocialista párt köztársasági elnökét az adott párt tagjai titkos szavazással választották ki több jelölt közül; külföldről is bárki szavazhatott, aki egy eurót befizetett a párt kasszájába. Izraelben egy párt miniszterelnök jelöltjét a párttagok szavazták meg több jelölt közül. Olaszországban öt demokratikus ellenzéki párt így választotta ki a közös miniszterelnök jelöltet; az előválasztás két fordulós volt, mert az elsőben "mindössze" 3 millió választópolgár szavazott; a második fordulóra 50 százalékkal nőtt a szavazók száma. Németországban is ismerik az előválasztás módszerét, sőt, a szociáldemokrata párt nagykoalíciós szerződését titkos szavazásra bocsátották. (Érvényességi küszöb a párttagok 20 százalékának szavazása, a szavazás eredménye kötelező a pártvezetőségre.)

2012. januárjában született az első javaslat a magyarországi előválasztásra. E javaslatnak kiváltó oka az volt, hogy az Országgyűlés 2011. karácsonya előtt kétharmados többséggel elfogadta az új (anyagi jogi) választási törvényt. A törvény végszavazásáról a demokratikus ellenzék kivonult. Az előválasztásról szóló szakmai dokumentum arra a politikai vákuumra reagált, hogy nincs érdemi kontrája a kormánypárti törvénynek, amely lejtőssé tette a pályát a 2014-re a legtöbb szavazatot elérő pártnak. A jelenlegi kormánypárt csapdát állított a demokratikus ellenzéki pártoknak: csak egy előre létrehozott választási koalíció veheti fel a versenyt a választási és parlamenti matematika alapján a Fidesszel. Ezt a csapdát el kell kerülni vagy beleesnek abba, s akkor újabb négy év következik a jelenlegi kormánypárt parlamentáris diktatúráját elszendvedve.

Az előválasztási javaslat elsődleges célja a "többpárt-rendszeren belül a sokpárt-rendszer" fenntartásáért született. A megszavazott törvény titkos célja ugyanis a kétpárt-rendszer létrehozása volt a parlamentben. A kormánypártok saját magukon kívül a szélsőjobboldali pártnak szántak parlamenti szerepet. Diszkreditálni kívánták a demokratikus ellenzéki erőket a magyar Országgyűlésből. Szerencsére 2013. év végi közvélemény-kutatási adatok a szélsőjobb gyengülését jelzik. Az előválasztási javaslat második célja az volt, hogy "több demokráciát a pártokba!" jegyében a választópolgárokat már egy évvel előbb tömegesen bevonják az egyfordulós választásba.

Az előválasztás tartalma megegyezett a hatályos választási rendszerrel: kétszavazatos (egyéni és pártlistás) rendszer, amelyben minden demokratikus ellenzéki párt jelölteket állíthat, és a győztes-vesztes töredékszavazatok számítása is korábbi (1989) korrekt módon történik. A hivatalos választáson az egyéni választókerületben közös jelöltként - közös választási párt közös egyéni jelöltjeként (106) - a legtöbb szavazatot elért párt jelöltje indul. A közös pártlistán (1) a pártok által elért szavazatok arányában szerepelnek - erősorrendben - a jelöltek. Miniszterelnök-jelöltet az előválasztáson győztes jelöltek egy konferencián választanak. A miniszterelnök-jelölt a közös választási párt nevében kampányol 2013-14-ben.

Rendkívül színes és szerteágazó javaslatok is születtek az előválasztás tartalmi és formai megvalósítására. Kiemelkedik közülük - közjogilag is kidolgozott tartalma miatt - az Alkotmányozó nemzetgyűlés gondolata. Ennek lényege, hogy a közjogi választások előtt egy olyan testületet kell választás útján létrehozni, amely egy új Alkotmány megfogalmazására és jóváhagyására is jogosult. Más javaslat szerint az új Alkotmányt népszavazás útján kell jóváhagyni, mint az az 1989. évi új Alkotmányban is szerepelt.

Egy másik megfontolásra érdemes javaslat szerint a hivatalos országgyűlési és európai parlamenti választásokat két választási fordulón kell - politikai értelemben - a demokratikus ellenzéki pártoknak elfogadni. Az első fordulóban - az országgyűlési választáson a demokratikus ellenzéki pártok által folytatott tárgyaláson kialakított erősorrend szerint - indulnak a közös jelöltek. A második fordulónak elfogadott európai parlamenti választáson önálló pártlisták indulnak, és ennek eredménye alapján a demokratikus ellenzéki pártok korrigálják az országgyűlési választáson elért közös lista mandátumait. Amelyik demokratikus ellenzéki párt kevesebb mandátumot kapott, mint amire jogosult, az aránytalanul több mandátumot elért demokratikus pártok "visszaléptetik" arányosan a listás győzteseiket.

További megfontolásra érdemes az az előválasztási javaslat, amely az egyéni választókerületben működő civil szervezetekre bíznák a pártjelöltek közötti - azonos feltételek mellett megtartott - közmeghallgatást, amelynek eredménye a helyi és országos médiában megjelenve befolyásolhatja a pártokat jelöltajánlásban.

Bajnai Gordon - elfogadva az előválasztás gondolatát -, a megvalósítás formájára azt javasolta, hogy a közvélemény-kutatás adatait vegyék figyelembe a miniszterelnök-jelölt személyének a kiválasztásánál. Mesterházy Attila - szintén elfogadva az előválasztás gondolatát - a 106 egyéni választókerületi közös jelölt kiválasztására tett javaslatot.
Bajnai és Mesterházy a javaslataik bejelentését követő napon abban egyeztek meg, hogy nincs előválasztás: mind a két párt önálló jelölteket indít 75-31 arányban az egyéni választókerületekben, és mind a két párt önálló országos pártlistát indít 2014-ben.

Gyurcsány Ferenc az első előválasztási javaslattól kezdve támogatta az előválasztás gondolatának a megvalósítását. Jelenleg a Demokratikus Koalíció is 106 önálló jelölt és önálló pártlista állításán dolgozik. Kuncze Gábor 2013. október 23-án a 106 közös egyéni jelölt és az egy közös országos pártlista szükségességét hangsúlyozta. Bokros Lajos javaslatának lényege, hogy a 2014. évi parlamenti választásra "népszavazásként" közös jelölteket kell állítani a jelenlegi kormánypártok leváltására, és 2016-ban, a jogállam visszaállítása után kell egy pártok közötti szabad választást tartani.
A demokratikus pártok vezetői 2013. karácsonyáig nem jutottak egyezségre az előválasztásról. Még van egy kis lehetőség arra, hogy tegyenek valamit.

Hogyan szavazzunk akkor, ha megmarad az önálló egyéni jelöltek és önálló országos pártlisták rendszere? Az év végi ünnepek kellő időt szolgáltatnak a választópolgároknak a gondolkodásra. Csak a szavazásra jogosultak ösztönözhetik választási koalícióra a pártvezetőket. Rövid az idő a 2014. (valószínűleg) április 6-ai választásokig. Nemcsak a pártvezetők kampányolhatnak a választópolgárok irányába, hanem a választópolgárok is meggyőzhetik véleményükről a demokratikus pártok vezetőit.

Szerző

Fülkefor felcsutizálta Magyarországot

Publikálás dátuma
2013.12.21. 09:07
Fotó: Bielik István
Kizárt, hogy ezzel az arcátlan lenyúlizmussal sokáig lehetne kormányozni Európa közepén. Ezért nem biztos, hogy csak az utcán vagy csak az alaptörvény barikádjait megkerülve lehet eltávolítani a rezsimet - állítja Parti Nagy Lajos író, aki a könyvhétre egy kötetbe gyűjti mind a százötvenvalahány meséjét I. Fülkeforról, s a magyabszurd így megjelenik egy kötetben.

- Sokszor mondja magának, hogy ó, az én próféta lelkem? Hiszen annyi mindent megírt előre, ha máshol nem, a Hősöm tere című regényében, hogy mi fog történik itt.

- Ez a negatív utópia az első Fidesz kormány, a nemzeti radikáliák első nagy felhabzása idején született arról, hogy az embernagyságúra genetizált galambok elfoglalják Budapestet. Az a négy év előre jelzett sok mindent, abból, ami most mindennapos. Engem egy mentalitás érdekelt, a hipokrita erőszakosság, s egy típus, a gátlástalan galambduce figurája. S persze az elbeszélő gyávasága és átváltozása. A dologban szemernyi prófétaság nem volt, sőt. Inkább olyasmit írtam meg, amiről nem képzelhető el, hogy bekövetkezhet.

- Aztán mégis.

- Spiró György szokta mondani: figyeljétek meg, úgy lesz, ahogy megjósoltam. Én sokkal bizonytalanabb voltam és vagyok, mondván: nem létezik, hogy így, ennyire rosszul alakuljon, ami lesz. Azért írom, hogy ne így legyen.

- Ez már diktatúra?

- Nem. Mert ha az itt regnáló kézivezért és országlását diktatúrának nevezem, mit mondok a sztálini vagy a hitleri rezsimre? Persze indulatból lehet diktatúrázni, vannak rá jelek, és főleg van rá igény, de, hogy Radnóti Sándort idézzem, ez egy vacak kis autokrácia, se több, se kevesebb. Van net, van útlevél, bármikor el lehet menni. A Népszava karácsonyi száma, s benne ez az interjú meg fog jelenni.

- Megjelent 1941-ben, de még 1944-ben is egy darabig.

- Amíg vegytiszta diktatúra nem lett, ahol például, minden ellenkező véleményt a felkoncolásig menően betiltanak.

- Kösz. Akkor még van hova fejlődni.

- Hova épp volna, de azért nincs, és remélem, nem lesz hol. Legalábbis az Európai Unión belül, ahol a diktatúráig nem lehet eljutni. Egy ilyen Patyomkin-rendszerben épp a demokrácia fennen hirdetett ernyőjének kéne elfednie, hogy nincsen kas, hogy alig maradt a valódi demokráciából. Ha nem félsz az állásvesztéstől, lehet szabadon beszélni, csak épp egy karanténban, mert a nyilvánosság háromnegyedét, a közszolgálat egészét pártállamilag az urak birtokolják, az lesz nyilvános, amit jónak látnak. Innen nézve szinte mindegy, hogy ez még "csak" autokrácia, vagy már diktatúra. Ami itt kiépül, az egy tragikomikus, épphogy EU-konform szemétdomb, öntelt, és a saját mindenhatóságukba belerévült kakasokkal.

- Akkor másként teszem fel a kérdést. Meg lehet tőlük szabadulni? Mert ha alkotmányos eszközökkel igen, akkor elfogadom, nem diktatúra.

- Meg lehet. De nem tudom, hogyan.

- Pedig éppen az érdekelne.

- Ez az alakulat a hatalom megszerzésére és mindenáron való megtartására szerveződött acélból, hogy törvényesen hozzáférjen a külső-belső javakhoz, s ez a cél bőven szentesít minden eszközt. Kizárt, hogy ezzel az arcátlan lenyúlizmussal sokáig lehetne kormányozni Európa közepén. Ezért nem biztos, hogy csak az utcán vagy csak az alaptörvény barikádjait megkerülve lehet eltávolítani a rezsimet.

- Én ám tudok egy módszert, amivel meg lehetne szabadulni tőlük.

- Mégpedig?

- Több ellenzéki szavazót kell összeszedni, mint ahány a mai kormánypártnak lesz.

- Na ja. Csak akiknek össze kellene szedniük, azokban, egymással tülekedtükben, még az a közepes elszánás is megzápul, ami volt bennük.

- Pedig, ha valakinek illúziói kellenének, hogy legyen, az az író. Mit szóljak akkor én?

- Ha voltak is illúzióim, október 23-án végképp eltűntek. Meggyőződésem, hogy többen vannak, akik le akarnák váltani ezt a kormányt, csak, ahogy mondta, ezeket a protest szavazatokat be kell gyűjteni valakinek. Ez a valaki, amíg kettő, három vagy többfejű, az egyszerű választó számára nincs. S ha nincs, nem megy el választani, amivel a Fideszre szavaz.

- Illyés óta tudjuk, hogy ahol zsarnokság van, ott mindenki szem a láncban. De azért az talán túlzás hogy ilyen sokan szeretnének lelkesen szemek lenni benne. Vagy már látják, ez a vircsaft marad, olyan, amilyen, nem lehet megszabadulni tőle, úgyhogy inkább jó helyet kell benne fogni?

- Van egy nem túl lelkes igazodás is, igen, s ez fokozódni fog. De olyanokkal, akik nagy tömegben éltetik a vezérlőtábornokot, legfeljebb akkor találkozom, amikor szembejön az utcán a békemenet.

- Nem szoktak kevesen lenni.

- Hát nem. De mintha a közvélemény-kutatásokban többen lennének, mint az utcán, a boltban, az orvosnál. Képtelenségnek tartom, hogy három ilyen év után a többség még mindig elhiggye, jó neki, ami itt folyik.

- És mégis.

- Az is igaz, hogy aki az ő hívük, kliensük, káderük, az az ő tévéjüket, rádióikat, lapjaikat fogyasztja. És nyilván sokakat meggyőz a hírgyár katonás működése.

- Jó, de kilencven előtt a Szabad Európán túl nem sok minden volt, aztán mégis összedűlt a rendszer.

- Egészen más volt a helyzet. És nem csak azért mert, összeomlott a Szovjetunió. Hanem mert a Kádár-rendszer alól, mint a homok, kipörgött a nép, a lakosság. Szótagról-szótagra, kis lépésekben, ahogy az apparátus Pierre Cardin ingre cserélte a munkásőr-ruhatárat, egyre kisebb kockázattal, egyre őszintébben lehetett beszélni. Egyre kevesebb volt a tabu, az első nyilvánosság újságíróinak nagy része érezte, hogy el lehet menni a falig, és el is ment. Ma őket a közszolgálatok portáin se engedik át. Nem csoda, hisz a közmédia Orbán Viktor faliújságjaként fungál irdatlanul sok közpénzből. Onnan pedig a jobban teljesítés folyik, s hogy bántják a magyart, meg hogy aki kritizál, az hazaáruló. És aki ezt hallgatja, előbb-utóbb elhiszi.

- De miért? Látja, hogy mi történik az iskolában. Ha elmegy egy kórházba tapasztalja, milyenek a viszonyok. Ha rendőr, ha rokkant, tudja mi történt a nyugdíjával, és így tovább.

- Nem tudom, egy része nem lát alternatívát, azok fönt, ő lent, más része eljátssza a lojálist, aztán ahogy 2010-ben a szocik, most a Fidesz ellen fog szavazni, mármint ha lesz, kire. És van, aki nem akar hinni a szemének, hisz a kerál is erre biztatja, hogy ne a szemének higgyen, hisz mit is láthat ő parány létére, hanem neki higgyen, a világ eszének, minden magyarok küldetéses vétójának.

- Az egy kisiklás, hogy most éppen nem olyan lényeges nekünk a demokrácia, jöjjön valaki, gondoskodjon rólunk és oldja meg a problémáinkat helyettünk, vagy legalábbis ígérje meg, hogy ezt teszi?

- Ha ez kisiklás, akkor már jóval korábban elrepedt a sín. Már a nagyon gyenge baloldali kormányzás idején. Bár az utóbbi három év rémes volt, öncsalás lenne elfelejteni, ami előtte történt. Ezt a zsákmánycentrikus, az államot mindenestül maga alá gyűrő rezsimet ki kell nőnie egy nyugatias magyar demokráciának. Minél kevésbé képes konszolidálni magát Orbán, annál hamarabb. 2010-ben voltak még olyan illúzióim, hogy ha a Fidesz túlnyeri magát, akkor megengedő lesz, hagyja élni a társadalmat, és ezáltal rendezkedik be hosszú távra.

- Valóban nem lenne jó próféta.

- Hát nem, de benne volt ez is a pakliban. Ám most már semmi okom azt remélni, hogy a választások után bármiféle konszolidáció következne. Merthogy az új és új ellenség létszükséglet. Kell valaki, aki ellen harcolni lehet, s még jó, ha csak békeharcolni, hogy ezzel tartsák egyben a táborukat. De miután nem lehet örökké ilyen félháborús körülmények között élni, rájuk fog szakadni ez az egész historikus, zsiványtanyás álmennyezet.

- Csakhogy mi is ott állunk alatta. Ránk is szakad.

- Ránk is, de azért ez egy metafora, a szakadás. Sokféleképpen történhet. A tömegek számára is ki fog derülni, hogy a rezsicsökkentés egy ügyes átverés. És ha csak felerészben igaz, amit az ellenzéki közgazdászok prognosztizálnak, akkor lehetetlen, hogy ez a kormány még egy ciklust kihúzzon. Azért még mindig akad illúzióm. Hogy például nem érik el a kétharmadot.

- Na és?

- És akkor, ha nem akarnak a nácikkal egész nyíltan összebútorozni, kénytelenek lesznek a demokratikus erőkkel egyeztetni egyben-másban.

- Mert ezek olyan nagyon tárgyalósok.

- Eddig nem kényszerültek rá. Senkit meg sem hallgattak, aki másképpen gondolkodik világról, életről-halálról, egyházról, nőről-férfiről, szerelemről, kultúráról. Talán ez kissé megváltozik, ha nincs kétharmaduk. Illúzió?

- És a szélsőjobb?

- Remélem, nem tud tovább erősödni. De hogy lesz ebből karácsonyi interjú?

- Ez meg legyen az én problémám. Végülis maga provokálta ki, hogy a politikáról beszéljünk. Azzal, hogy minden héten ír egy politikai mesét az ÉS-be.

- Igaz. A választásokkor lesz három éve, hogy elkezdtem. A legjobb pillanat az abbahagyásra.

- Abbahagyja, vagy abbahagyatják majd?

- Az ÉS nem termőföld, hogy EU-pénz járna a birtoklása után. Magáncég. Macerás lenne megfojtani, államosítani. Én hagyom abba, mert elég volt. A könyvhétre mind a százötvenvalahány mese, magyabszurd megjelenik egy kötetben.

- Alapanyaghiányban pedig nem kell szenvednie.

- Hát nem. De immár bármit írok, úgy érzem, ismétlés, variáció. Ami ebben a rezsimben megmesésíthetően megtörtént, azt nagyjából megírtam. Eleinte a műfaj szabályai szerint túlhúztam, karikíroztam. Aztán, ahogy I. Fülkefor felcsutizálta Magyarországot, már karikírozni se kellett. Elég alátartani a képernyőt annak, ami van, s az már a túlzás maga. Nem a hírek mesésednek el, hanem a tündérmese lesz hírré.


- Nem akarom lebecsülni a fantáziáját, de olyat biztosan nem tudna kitalálni, hogy a folyosó végén ki kell rakni egy hálaadó levelet, arról, a ház lakói mennyit spóroltak.

- Lehet. Bármit találok ki, előbb-utóbb valóság lesz. A vezér-alapú rezsimek eléggé egyformán bornírtak, ha nem is egysíkúan, nevezzük őket akár maffiának, akár fasisztoidnak, akár autokráciának. Nem okoznak már meglepetést, egyik lépésük következik másikból. Ami egy még előzőből, végső soron abból, hogy eldöntötték, megszerzik maguknak és a saját pártcsaládjuknak a magyar államot. S e hatalomért egymásra uszították az ország két felét, divide et impera. S tették azon okból, hogy megtehették. Nemhiába mondta mostanában Kövér házelnök, hogyha veszítenek, akkor minden elvész.

- Mert ezt kell mondani a híveknek, hogy alaposan megijedjenek.

- Egyrészt. Másrészt ez annak beismerése, hogy olyasmiket tettek, amiket egy demokráciában vissza kéne csinálni. Ha valami csoda folytán mégis hatalomra kerülne a balközép, és azzal kezdené, hogy visszaállítana mindent a 2009-es állapot szerint, az mégis nagy baj volna. Egyszerűen muszáj befejezni az adok-kapokot valakinek. Ez még akkor is szükséges, ha jópáran akadnak, akik valóban nem érdemelnek túl sok méltányosságot.

- Medgyessy Péter már próbálkozott az "árokbetemetéssel". Semmire nem ment vele.

- És akkor ez azt jelenti, hogy még mélyebb árkot kell ásni? Nem azt, hogy sziszifuszi munkával, de meg kell próbálni konszenzusra jutni a társadalom minél nagyobb részével? El kéne férnünk végre egyszer egymás mellett. Nem pedig egymás alatt, illetve fölött. És lehet, hogy mi, a hajdani rendszerváltó nemzedékek már nem, de talán a gyerekeink, az unokáink megértik, mit ártottak ezek az évek, s egy másik készletből rakják össze Magyarországot.

- Az ember békét nem a barátaival, hanem az ellenségeivel kénytelen kötni.

- Így van. És kormányozni egy ország működőképességének az érdekében kell, nem ellenében. A túl nagy ellentétek lehetetlenné teszik a normális működést. Nem tartható sokáig, hogy eddig ti, mostantól mi vagyunk az erősebb kutya. Majd újra elölről az egész. Kölcsönösen tudomásul kéne venni akár a legvadabb fantazmagóriákat is, amíg azok mások szabadságát nem korlátozzák.

- Nem könnyű. De jó, legyen mindenütt Szent Korona. Ám, ha már az a kérdés, hogy bocsánat, el tetszett lopni két megyét, de sebaj, maradhat, mert békülés van, az már nehezebb lesz.

- Rémesen nehéz lesz. Tudomásul venni, hogy amíg az ellopott megyék, sukorók, földek, áfamilliárdok ügyében a bíróság nem mondja ki az ítéletet, addig a hunyók mindkét oldalon ártatlanok. Ehhez egy másfajta jogi és politikai kultúra kell.

- Ismerjük a történetet. Negyven évig kell vándorolni a rabságban születetteknek, amíg már csak olyanok juthatnak be az Ígéret földjére, akik szabadnak születtek. Ez meg még 24 sem volt.

- És talán itt, huszonöt körül van a mélypont. Ami most az Orbán-rezsimben kicsúcsosodik, az ennek a törékeny, de mégiscsak létezett parlamentáris demokráciának, az abban résztvevőknek a közös kudarca.

- Ebből persze nem következik az, hogy maga a szisztéma, a demokrácia rossz lenne.

- Nem. Ennél a rossznál jobbat még senki sem tudott mutatni, legföljebb vizionálni. Vagy jön a szürke és mélyszegény kaszárnyakáosz, vagy valahogyan neki kell állni rendbe rakni, ami elromlott. Nagy és nem látványos munka, talán évtizedekig is eltart, de megspórolni nem lehet.

Szerző

A liberális demokrácia válsága

Publikálás dátuma
2013.12.21. 09:06
A karácsonyi Szép Szó fotóinak többsége Abaújkéren készült. Portrék, emberekről. Olyan emberekről, amilyenek egyre több helyen é
Ebben az írásban azt szeretném bemutatni, hogy az, amit a Fidesz/Orbán Viktor ideológiájának tekintünk, valamilyen részben a liberálisnak nevezett demokrácia válságjelenségeire adott kritikai válasz. Ez a kritika, mint látni fogjuk, sok esetben helytálló, de az Orbán kormány értékrendjével, hatalomgyakorlásával és kommunikációjával párosulva súlyosan hibás következtetésekre vezet és így hosszú időre vakvágányra tereli az országot, vagy akár még rosszabb kimenetet is eredményezhet. 

Ám éppen, mert a liberális demokrácia válságjelenségeinek bírálata esetenként indokolt, a demokratikus ellenzék számára nem elegendő, ha egyszerűen tagadja mindazt, amit a Fidesz/Orbán Viktor képvisel, és követeli a visszatérést a jogállamisághoz, a liberális demokráciához, a piacgazdasághoz és az európai orientációhoz. Erre valóban szükség van, de az nem elég, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. A demokratikus ellenzéknek el kell végeznie azt az intellektuális házi feladatot, amikor meg lehet állapodni abban, hogy mi működött, és mi nem a kapitalizmus 20 éve alatt Magyarországon. És legfőképpen, mit kell tenni annak érdekében, hogy a mostani zsákutcából - a sokadikból a történelem folyamán - kikeveredjünk.

I.
Nagyjából két évszázados történelme során a kapitalizmus kisebb-nagyobb megrázkódtatások sokaságát élte túl, ám most másodszor került olyan válságba, amely a létét fenyegeti. Az 1929-33-as Nagy Gazdasági Világválsághoz hasonlóan ez a mostani is elsősorban és legfőképpen a gazdaságban jelentkezett - gazdasági visszaesést, munkanélküliséget, az egyenlőtlenségek növekedését produkálva -, ám hamar egyértelművé vált, hogy megkérdőjelezhetetlennek hitt értékek kérdőjeleződtek meg. Biztosnak gondolt társadalmi intézményekről, technikákról és eljárásokról derült ki, hogy nem úgy, nem olyan jól működnek, ahogyan a véleményformálók és a politikacsinálók évtizedeken keresztül feltételezték.
A 2008-at megelőző időszakban a fejlett világban nagyjából-egészében konszenzus uralkodott a liberális demokrácia működőképességét, sőt, felsőbbrendűségét illetően más társadalmi formációkkal szemben (szocializmus, fasizmus, államkapitalizmus). E közmegegyezés szerint a liberális demokrácia összetevői - a hatalommegosztáson alapuló politikai demokrácia, a magántulajdonon alapuló gazdaság, amelyet az állam kisebb, vagy nagyobb mértékben szabályoz, a társadalmi egyenlőtlenségek tudomásul vétele, cserébe valamilyen állami védőháló működtetése a leszakadók számára - elfogadható, sőt javuló életet biztosítanak a nyugati társadalmakban a túlnyomó többségnek. A 2008-ban elindult válság azonban lényegében minden ponton valamennyire érvénytelenítette, de legalábbis meggyengítette ezeket a bizonyosságokat.

A hanyatlás nagyjából 30 évvel korábban, a neoliberális társadalmi-gazdasági nézetek uralkodóvá válásával indult el. E nézetek szerint a piac - az egyéni érdekek sokasága - lényegében egyedül is képes önmaga hatékony megszervezésére és működtetésre. Az egyéni érdekek összessége pedig jóformán automatikusan létrehozza a közjót. "A dagály minden csónakot megemel" - szólt hosszú időn át a konvencionális bölcsesség. Ezért az államnak nem, vagy csak egészen minimális mértékben lehet, vagy érdemes ebbe a folyamatba beavatkoznia. Az eredmény kiábrándító: a pazarló és presztízs fogyasztás növekedése és az ezt kísérő eladósodás, valamint a növekvő jövedelmi különbségek a "felső egy százalék" és a társadalom többi csoportjai között. A válságban világossá vált az is, hogy a nagyvállalati - elsősorban a pénzügyi - szektor képes az átlagon felüli nyereségek privatizálására úgy, hogy a kockázatokat a társadalommal fizetteti meg; szó sincs tehát a közjó automatikus létrejöttéről.

A már említett globalizációs folyamatok - a kiszervezések, a szolgáltató szektor előretörése a feldolgozó ipar rovására - következménye a reálbérek hosszú távú stagnálása és a strukturális munkanélküliség növekedése az alacsonyabban képzett társadalmi csoportok körében. Számukra - az állam visszavonulása miatt - a szociális védőháló is kisebb és gyengébb lett, mint a korábbi évtizedekben volt. E folyamatok jelentős mértékben korlátozzák, formálissá teszik a nemzeti keretek között kiépült politikai demokráciák működését is. Az egyén autonómiáját piedesztálra emelő, az erkölcsi kérdéseket a magánszférába utaló és ezért az állam semlegességét hangsúlyozó politikai liberalizmus pedig az individualizmus felerősödéséhez, a társadalmi kohézió gyengüléséhez, a közügyektől való elforduláshoz vezetett. Mindezek következtében a liberális demokrácia hitele jelentősen megcsappant a nyugati társadalmak tagjainak körében, és így megnyílt a tér az agresszívan populista-demagóg, nem ritkán fundamentalista nézetek előtt.

Ezek a folyamatok és jelenségek természetesen nem egyformán vannak jelen a fejlett Nyugat minden országában (az angolszász államokban inkább, a skandináv országokban kevésbé), de épp eléggé jelen vannak ahhoz, hogy a közbeszéd a jelenkor kapitalizmusának jellemzőiként emlegesse őket, és széles körben megkérdőjelezze azokat az erkölcsi alapokat, amelyeken ez a társadalmi formáció nyugszik. (A Google-ba beütve több mint 62 millió találat jön fel a liberális demokrácia válsága kifejezés angol megfelelőjére.)

Témánk szempontjából különösen fontos az Európai Unió válsága. A politikai unió víziója, és annak részeként az euró létrehozása, utólag visszatekintve hibának - de legalább is idő előttinek - bizonyult. A válságkezelést és a továbblépést nehezíti, hogy a tagországok között mély ellentétek húzódnak meg az Unió jövőjét illetően, s ezek éppen a nemzeti önállóság és a közösségi döntéshozatal körül csúcsosodnak ki. E válságjelenségekre válaszul soha nem látott mélységbe zuhant az EU támogatottsága a tagországok lakossága körében és szinte mindenütt előre törtek a euroszkeptikus, gyakran szélsőjobboldali erők.

Ezzel párhuzamosan a világ más országai - elsősorban Kína -, továbbra is gyorsan fejlődnek, és úgy tűnik, képesek magukat függetleníteni a globális válságtól. Ezekben az országokban a kapitalizmusnak korántsem a Nyugaton megismert liberális verziója működik; a politikai demokrácia korlátozott (vagy nem is működik), az állam erőteljesen beavatkozik a gazdaság működésébe. A nemzet, a közösség érdekeit hangsúlyozzák az egyén érdekeivel szemben, a fogyasztásnál fontosabb a megtakarítás, mert/és a szociális védőháló sem működik olyan mértékben, mint Nyugaton.

Ma még nem dőlt el, hogy a világ milyen irányba halad tovább. Van-e jövője a kapitalizmusnak, és ha igen, melyiknek? Képes-e a liberális kapitalizmus a megújulásra (ahogy sokan szeretnénk), vagy az állam által vezérelt ázsiai verzió veszi át a vezető szerepet (bár érdekes módon Dél-Korea például az elmúlt években a liberális kapitalizmus irányába mozdult el)? Netán a kapitalizmus betöltötte történelmi hivatását és helyét - ahogy a rendszerkritikusok jövendölik - valamilyen más formáció veszi át?

II.
Nem vitatható, hogy a Fidesz az 1990-es évek közepétől kezdődően - liberális gyökereit feledve - egyre növekvő fenntartásokkal viseltetett a globális folyamatokkal, a külföldi tőkével és magával az Európai Unióval szemben (l.: "Európán kívül is van élet", "több érv szól az uniós tagság mellett, mint ellene", stb.) Hasonló megvetéssel viszonyul a liberális demokráciához is ("a liberalizmus kiüresedett, elvesztette történelmi szerepét"). Mindez erőteljes nacionalizmussal, bigottan korszerűtlen vallásossággal és egyfajta buzgó társadalom átalakító hevülettel párosul, amelyben az állam, a centralizált döntéshozatal meghatározó szerephez jut.

A fenti nézetek mindegyikét megtalálhatjuk, ha szétnézünk a világban: az amerikai neokon/Tea party mozgalom antiliberalizmusa és keresztény fundamentalizmusa, az Európa számos országában - Angliától Csehországig - fellelhető euroszkepszis, és egyáltalán nem utolsó sorban a délkelet-ázsiai országok - Kína, Korea, Tajvan és korábban Japán - gazdaságának és társadalmának nacionalista ihletésű átalakítása az állam irányítása mellett. Igaz, így együtt, sehol. Ez a Fidesz találmánya. Ám ez önmagában talán még nem is lenne baj.

Ha a Fidesz e nézeteket a normális politikai verseny keretében hirdeti meg és a társadalom többségének támogatását élvezve megvalósítja, nekünk - a kisebbségben maradottaknak - aligha lenne okunk szemrehányásra. Ám ahogy ez leggyakrabban lenni szokott, a buzgó társadalomátalakítók - a bolsevikoktól az iszlám fundamentalistákig - nem hisznek a tisztességes politikai versenyben (hiszen a demokráciában sem hisznek). És a Fidesz sem hisz benne, így aztán kétharmados többségére támaszkodva lényegében alkotmányos puccsot hajtott végre, aminek a részletei már unalomig ismertek: a párt/Orbán Viktor számára fontos törvények alkotmányba emelése, a választási rendszer átalakítása, az Alkotmánybíróság meggyengítése, a független szervezetek feltöltése saját káderekkel, saját klientura építése, a civil érdekvédelem eljelentéktelenítése - röviden, az autokratikus hatalomgyakorlás minden lényeges előfeltételének megteremtése.

A gazdaság- és társadalompolitikában megerősödött, valójában mindenhatóvá vált az állam szerepe, amelyhez a gazdasági szereplők, illetve a társadalom tagjai vagy igazodnak, vagy nem sok jóra számíthatnak. A jog, a norma másodlagossá vált, a hatalom logikája (l. "politikai kormányzás") mindent felülír.

Ha ez az autokrácia, mondjuk szingapúri mintára, korszerű nézetek (magas színvonalú oktatás, gazdaságfejlesztés, korrupciómentesség, társadalmi béke,) meghonosítását (is) jelentené, vigasztalhatnánk magunkat, hogy a liberális demokrácia elvesztéséért cserébe az ország legalább lehetőséget kap a gazdasági felemelkedésre, a gyarapodásra. Ám balszerencsénkre nekünk nem egy korszerű, szakszerű, ráadásul puritán "strong man" jutott. A mi "erős emberünk" és csapata dilettáns társadalmi-gazdasági, avítt erkölcsi nézeteket vall és korántsem puritán. A mai politikai vezető életét ingatlanok, vállalkozások, terepjárók, Louis Vuitton és más luxus fogyasztási cikkek, testőrök és a saját hobbik állami pénzből történő kiélése teszik széppé és kellemessé. Igaz, a saját játékát - amelyben fő díj a nacionalizmus és a hatalom megtartása - a saját maga által kialakított játékszabályokkal a tökéletességig fejlesztette.

E játék kulcseleme a kommunikáció, amelyben hibátlanul ötvöződik a hitelességében megrendült nyugati civilizáció bírálata, a rájátszás a magyar társadalom kisebbrendűségi és xenofób érzéseire, valamint a politikai ellenfél démonizálása. És ne feledkezzünk meg a múlt "elfoglalásáról" sem. A Fidesz elérte - és ez a baloldali és liberális ellenzék súlyos intellektuális kudarca -, hogy a magyar történelem minden fontos eseményét illetően (Trianon, Horthy korszak, holokauszt, fasizmus-kommunizmus, Kádár rendszer, 2006-os tüntetések) a lakosság széles körei az ő - leggyakrabban lélekmérgezően hamis - narratíváját tekintik igaznak. A demokratikus oldal tagjai pedig - opportunizmusból vagy ostobaságból - ehhez időről időre asszisztáltak, illetve asszisztálnak.

III.
Mit tehet ilyen körülmények között a demokratikus ellenzék?
Kiindulásként érdemes számot vetni azzal, hogy a rendszerváltás után eltelt két évtized nagyobb részében a mostani ellenzék baloldali és liberális erői politikai liberalizmusból, neoliberális gazdaságpolitikából és paternalista társadalompolitikából álló furcsa "policy mix"-et valósítottak meg, igen csekély sikerrel. Ezt a Fidesz mind kormányon, mind ellenzékben élesen - és gyakran jogosan - bírálta. Így aztán a liberális demokrácia szimpla "visszasírása" a Fidesz autokráciájával szemben nem lehet elégséges, hiszen egyfelől általában nem ad választ a liberális demokrácia kudarcaira, amelyeket a nemzetközi válság hozott felszínre. Másfelől a magyar lakosság számára a liberális demokrácia egyébként sem jelentette azt az élményt, amit a nyugati társadalmak lakossága hosszú évtizedek, sőt évszázadok alatt megtapasztalt és megtanult.

Ezért a demokratikus ellenzék akkor jár el helyesen, ha az Fidesz-rendszer elutasítását összeköti a liberális demokrácia bírálatával is. Ez a bírálat nem a liberális demokrácia elvetését jelenti, hanem olyan alapelvek és értékek megfogalmazását, amelyek a hiteles liberális demokrácia alapjául szolgálhatnak Magyarországon. Olyan kérdésekre gondolok, például, hogy mit tekintünk társadalmi igazságosságnak, mennyi egyenlőtlenséget tartunk elfogadhatónak a gazdasági növekedés érdekében? Mit gondolunk a szolidaritásról, milyen viszonyt tartunk megfelelőnek nemzeti identitásunk és európai létünk között és általában mit gondolunk a jó életről? Milyen szerepet szánunk ebben az államnak? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nem egyszerűen fontosak, hanem viszonylag könnyen emészthetők/értelmezhetők a lakosság számára is (mindenesetre jobban, mint az alkotmányos rend, vagy a köztársaság helyreállítása). E házi feladat része az is, hogy az ellenzék "visszafoglalja a múltat"; a populista jobboldali verziókkal szembeállítsa a maga elvi alapú, hiteles és hihető narratíváját.

A liberális demokrácia ugyanis nem lehet csupán pár száz vagy ezer "belvárosi" értelmiségi vesszőparipája, vagy komfortérzetének szükséges kelléke. A demokratikus ellenzéknek meg kell győznie a lakosságot az igazáról. Tegyük hozzá sietve, hogy ez nem csupán intellektuális-politikai, vagy éppen kommunikációs, hanem messzemenően erkölcsi feladat is. A mai magyar valóság központi kérdése a korrupció, aminek a visszaszorítása önmagában érdemben javítaná a társadalom és a gazdaság szereplőinek közérzetét és ennek révén a teljesítményét is. Ezért a demokratikus ellenzéknek szóban és tettben egyaránt el kell utasítania a korrupció és a nepotizmus minden formáját (emlékezzünk a "ne mi nyerjük a legtöbbet", vagy "mindenki annyit ér, amennyije van" típusú fideszes elszólásokra). Ám ennél kevesebbet sem engedhet meg magának. Nem fogadható el a politikusok gyors vagyonnövekedése, ahogy a kihívó luxusfogyasztás, az elsötétített A8-ok, a terepjárók és a testőrök sem szabad, hogy összeegyeztethetők legyenek az demokratikus erők értékrendjével, akár ellenzékben vannak, akár kormányon.

Ma még nem lehet megmondani, hogy a demokratikus ellenzék 2014 tavaszán kap-e lehetőséget arra, hogy ezeket az elgondolásokat a gyakorlatban is érvényesítse. Nyilván örülnénk, ha kapna. De akár kap, akár nem, ezt a házi feladatot el kell végeznie, ha képessé akar válni arra, hogy megakadályozza egy autoriter rezsim foglyává vált ország tehetetlen és reménytelen tovább sodródását. Kifelé Európából.

Szerző