Előfizetés

Egy lépésre a vb-címtől Nadal

Népszava-információ
Publikálás dátuma
2013.11.11. 06:57
Fotó: GettyImages/Julian Finney
Amiért a teniszt kedvelők annyira szorítottak, az bekövetkezett a londoni férfi tenisz-világbajnokságon: összejött a 32. Nadal-Federer rangadó. Ehhez persze előbb azt kellett, hogy a csoportjából veretlenül továbblépő spanyol világelső után a korábbi svájci világelső is túlélje a csoportkört.

Nos, Federer hatalmas csatában, régi önmagát idézve 4:6, 7:6, 7:5 arányban legyőzte az argentin Juan Martin del Potrót - a csoportjából a szerb Djokovics jutott elsőként tovább veretlenül -, és tegnap délután jöhetett a 17-szeres és a 13-szoros Grand Slam-bajnok szuperrangadója.

Mint ismert, Nadalnak egyedül a vb-cím hiányzik a trófeái közül, míg Federer már hatszoros világbajnoknak mondhatja magát, ráadásul teremben eddig mind a négy meccsüket a svájci nyerte, noha összesítésben a spanyol vezet 21-10-re.

Nos, a magas színvonal ezúttal is garantált volt - Nadal például 11 hibát vétett összesen, négy bréklabdából négyet csinált meg és 100 százalékosan röptézett -, a spanyol világelső 7:5, 6:3-ra legyőzte Federert, így elsőként jutott be a 2013-as, hatmillió dollár összdíjazású ATP-világbajnokság mai fináléjába.

Oda, ahol pályafutása alatt eddig mindössze egyszer járt, még 2010-ben. A spanyol teniszező ellenfele a Djokovics–Wawrinka mérkőzés győztese lesz a döntőben, melyet lapzártánk után rendeztek meg.

Gyilkosan is vonzó Fantom

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2013.11.11. 06:45
Lelkesen ünnepelte a publikum a hétszázadik előadás szereplőit és a rendezőjét, Szirtes Tamást is FOTÓ: K 2 PRESS
Az Operaház fantomja mágikus mű, mondta a musical hétszázadik előadásán szombat este a Madách Színházban Szirtes Tamás, rendező. És, igaz, ami igaz, ha a darab minőségét sokan vitatták is már a londoni bemutatója idején, 1986-ban, az tény, hogy mágneses erővel vonzza a közönséget. Az előadáson készült képeket itt tekintheti meg!

Az Operaház fantomja, bár szintén Webber mű, ősbemutatója után nem érkezett meg hozzánk olyan meglepő gyorsasággal, mint a Macskák.

Gondolni lehetett volna pedig, hogy a világszerte népszerű zeneszerző, aki abszolút hangot adott annak, hogy mennyire elégedett a magyarországi Macskák produkcióval, viszonylag gyorsan beadja a derekát, és engedélyezi nálunk is a Fantom előadását.

Nem így történt, hosszú huzavona kezdődött, három hazai színház, az Operaház, az Operett és a Madách egyaránt harcba szállt az előadás jogáért, és időnként, mint a rémhír, futótűzként elterjedt, hogy ekkor meg akkor végre nálunk is megtarthatják a premiert, de aztán jó ideig nem történt semmi.

Élelmes utazási irodák buszos kirándulásokat szerveztek a rendszerváltás környékén a bécsi verzió megtekintésére. Azóta sem emlékszem arra, hogy külföldi előadás ilyen élénk érdeklődést váltott volna ki itthon, és az emberek hajlandók voltak mélyen a zsebükbe is nyúlni érte.

Magam ugyancsak kizötykölődtem egy ilyen busszal, amin hihetetlen izgatottság uralkodott, hogy milyen lesz az, amit látunk, utaztak velünk olyanok, akik már repetáztak, ők élménybeszámolóval fokozták az amúgy is felcsigázott vátakozást.

A bécsi produkció, és nyilván a többi is, hiszen ezek Harold Prince rendezése alapján egy kaptafára készültek, amíg nálunk be nem mutatták a művet, az érzékek totális letámadása volt.

Az erőteljes hangok, a gyakran mozgásban lévő díszletek, a parádés jelmezek kavalkádszerű orgiája, elkápráztatás azzal, mit tud a színpadtechnika, mit lehet elérni, ha bőven van pénz, és, ha mindez még hibátlan profizmussal is párosul, a temérdek fogaskerék tökéletesen egymásba illeszkedik, és minden úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Ezen nekünk kelet-közép európaiaknak volt mit csodálnunk. Bámulhattuk a filmszerű, szemvillanás alatt, totálisan hang nélkül végbemenő képváltozásokat, nem csikorgott semmi, nem lógott be a látványba a díszletmunkás, minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A színészi alakítások is ilyenek voltak, eszelősen profik, de kissé gépszerűen, hajszálpontosan annyit adtak, amennyi a nagy mechanizmushoz kell, bármelyik hang ki volt énekelve.

Valamennyi lépés pontosan el volt táncolva, de nem voltak emberi kilengések, szerethető ügyetlenségek, nem volt olyan színészi formátum, mintha mondjuk nálunk Haumann Péter lép fel egy musicalben, nincs megfelelő ének- és tánctudása, de olyan pompázatos alakítást nyújt, hogy mégiscsak jó, hogy ő van ott abban a szerepben. Szóval, kicsit falanszterszerű tökélye volt a bécsi produkciónak.

Az itthoni nem volt ilyen. Rögtön a 2003-as premier olyan megterhelést jelentett a Madách színpadtechnikájának, hogy le is fagyott előadás közben, és vagy húsz percre kényszerűen meg kellett szakítani a bemutatót.

Azzal a színpadtechnikával, amit Bécsben láttunk, ma sem rendelkezik egyetlen magyar teátrum sem. Ez is hozzájárulhatott, hogy úgynevezett non replica jogot engedélyeztek, tehát nem kellett másolni, mert több részletében ez lehetetlen lett volna, az ősbemutatót.

Kentaur a díszletekkel, és az azóta elhunyt, közszeretetnek örvendő Vágó Nelly a jelmezekkel, így is impozáns, meglepetésekkel szolgáló, lenyűgöző látványvilágot teremtett.

Igaz, hogy a deszkákra begurított öltöző kínosan zörgött, a Fantom ötös páholya pedig ingott, ahogy rendületlenül ingott a hétszázadik előadáson is, de azért érezhettük azt, hogy megérkezett hozzánk valami olyan, ami nem volt.

A Macskákkal egy kis nyugat tört be, a Fantommal megjött csaknem az egész nyugat. A Madách Színház emberfeletti módon teljesített ezzel a premierrel. A műszakot, a színészeket, a rendezőt, a teljes társulatot beleértve. Esténként százan dolgoznak azért, hogy ez a giga produkció létrejöjjön.

A kezdeti szereposztásból még többen állnak a vártán. Sasvári Sándor és Csengery Attila már a három szereposztással tartott hármas bemutatón is belebújtak a Fantom bőrébe, Posta Victor később került a produkcióba.

Mindegyikük fellépett ezen az estén, egymástól vették át a stafétabotot, de közösen is énekeltek, különösen szép volt, amikor hárman tettek szerelmi vallomást Christine-nek, így meseszerű látomássá váltak, férfias vonzerejük megsokszorozódott.

Az eredeti Christine-k közül már csak Mahó Andrea játssza azt a szerepet, amivel bekerült a köztudatba, hozzá Fonyó Barbara társult.

Az egykori Raulokból, akik megőrülnek Christine-ért, Homonnay Zsolt maradt meg, Bot Gáborral és Magyar Bálinttal osztja meg a dicsőséget, ők szintén sóvárogtak közösen a jubileumi estén Christine kegyeiért.

Szerelmi háromszögről van szó a Fantom, Christine és Raul között. A Fantom egyszerre természetfeletti erőkkel is rendelkező sértett, bosszúálló, gyilkos ördög, de ugyanakkor angyal is, és ez izgalmasabbá teszi más férfiaknál.

Taszító és vonzó, pokoli nehéz kikerülni a bűvköréből. Nem véletlen, hogy a musical három szinten játszódik, az opera alatti világ a Fantomé, a földi lét az embereké, és helyszín még az operaház teteje, ami már-már a mennyel érintkezik, ahová izgatott szerelmes állapotban kerül a három főszereplő.

Köztük és a különböző szintek között, a mindegyik világgal érintkező marcona, de alapvetően mégis segítőkész balettmesternő teremt kapcsolatot, Bajza Viktória alakításában.

Webber dallamos, elég egyszerű slágerei változatlanul nem képezik a zeneirodalom csúcsát, de hatásosan fülbemászóak, Kocsák Tibor pedig a tőle megszokott vehemenciával, feszes ritmusban vezényli a zenekart, csekély teret adva csak a sziruposságnak.

Szirtes Tamás nem fáradt el, van svungja, olykor még a varázsa is a régi. A pótszékes, zsúfolt ház, állva, hosszú vastapssal, és lelkes kiáltásokkal ünnepelte a hétszázadik előadást.

Gyilkosan is vonzó Fantom

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2013.11.11. 06:45
Lelkesen ünnepelte a publikum a hétszázadik előadás szereplőit és a rendezőjét, Szirtes Tamást is FOTÓ: K 2 PRESS
Az Operaház fantomja mágikus mű, mondta a musical hétszázadik előadásán szombat este a Madách Színházban Szirtes Tamás, rendező. És, igaz, ami igaz, ha a darab minőségét sokan vitatták is már a londoni bemutatója idején, 1986-ban, az tény, hogy mágneses erővel vonzza a közönséget. Az előadáson készült képeket itt tekintheti meg!

Az Operaház fantomja, bár szintén Webber mű, ősbemutatója után nem érkezett meg hozzánk olyan meglepő gyorsasággal, mint a Macskák.

Gondolni lehetett volna pedig, hogy a világszerte népszerű zeneszerző, aki abszolút hangot adott annak, hogy mennyire elégedett a magyarországi Macskák produkcióval, viszonylag gyorsan beadja a derekát, és engedélyezi nálunk is a Fantom előadását.

Nem így történt, hosszú huzavona kezdődött, három hazai színház, az Operaház, az Operett és a Madách egyaránt harcba szállt az előadás jogáért, és időnként, mint a rémhír, futótűzként elterjedt, hogy ekkor meg akkor végre nálunk is megtarthatják a premiert, de aztán jó ideig nem történt semmi.

Élelmes utazási irodák buszos kirándulásokat szerveztek a rendszerváltás környékén a bécsi verzió megtekintésére. Azóta sem emlékszem arra, hogy külföldi előadás ilyen élénk érdeklődést váltott volna ki itthon, és az emberek hajlandók voltak mélyen a zsebükbe is nyúlni érte.

Magam ugyancsak kizötykölődtem egy ilyen busszal, amin hihetetlen izgatottság uralkodott, hogy milyen lesz az, amit látunk, utaztak velünk olyanok, akik már repetáztak, ők élménybeszámolóval fokozták az amúgy is felcsigázott vátakozást.

A bécsi produkció, és nyilván a többi is, hiszen ezek Harold Prince rendezése alapján egy kaptafára készültek, amíg nálunk be nem mutatták a művet, az érzékek totális letámadása volt.

Az erőteljes hangok, a gyakran mozgásban lévő díszletek, a parádés jelmezek kavalkádszerű orgiája, elkápráztatás azzal, mit tud a színpadtechnika, mit lehet elérni, ha bőven van pénz, és, ha mindez még hibátlan profizmussal is párosul, a temérdek fogaskerék tökéletesen egymásba illeszkedik, és minden úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Ezen nekünk kelet-közép európaiaknak volt mit csodálnunk. Bámulhattuk a filmszerű, szemvillanás alatt, totálisan hang nélkül végbemenő képváltozásokat, nem csikorgott semmi, nem lógott be a látványba a díszletmunkás, minden úgy ment, mint a karikacsapás.

A színészi alakítások is ilyenek voltak, eszelősen profik, de kissé gépszerűen, hajszálpontosan annyit adtak, amennyi a nagy mechanizmushoz kell, bármelyik hang ki volt énekelve.

Valamennyi lépés pontosan el volt táncolva, de nem voltak emberi kilengések, szerethető ügyetlenségek, nem volt olyan színészi formátum, mintha mondjuk nálunk Haumann Péter lép fel egy musicalben, nincs megfelelő ének- és tánctudása, de olyan pompázatos alakítást nyújt, hogy mégiscsak jó, hogy ő van ott abban a szerepben. Szóval, kicsit falanszterszerű tökélye volt a bécsi produkciónak.

Az itthoni nem volt ilyen. Rögtön a 2003-as premier olyan megterhelést jelentett a Madách színpadtechnikájának, hogy le is fagyott előadás közben, és vagy húsz percre kényszerűen meg kellett szakítani a bemutatót.

Azzal a színpadtechnikával, amit Bécsben láttunk, ma sem rendelkezik egyetlen magyar teátrum sem. Ez is hozzájárulhatott, hogy úgynevezett non replica jogot engedélyeztek, tehát nem kellett másolni, mert több részletében ez lehetetlen lett volna, az ősbemutatót.

Kentaur a díszletekkel, és az azóta elhunyt, közszeretetnek örvendő Vágó Nelly a jelmezekkel, így is impozáns, meglepetésekkel szolgáló, lenyűgöző látványvilágot teremtett.

Igaz, hogy a deszkákra begurított öltöző kínosan zörgött, a Fantom ötös páholya pedig ingott, ahogy rendületlenül ingott a hétszázadik előadáson is, de azért érezhettük azt, hogy megérkezett hozzánk valami olyan, ami nem volt.

A Macskákkal egy kis nyugat tört be, a Fantommal megjött csaknem az egész nyugat. A Madách Színház emberfeletti módon teljesített ezzel a premierrel. A műszakot, a színészeket, a rendezőt, a teljes társulatot beleértve. Esténként százan dolgoznak azért, hogy ez a giga produkció létrejöjjön.

A kezdeti szereposztásból még többen állnak a vártán. Sasvári Sándor és Csengery Attila már a három szereposztással tartott hármas bemutatón is belebújtak a Fantom bőrébe, Posta Victor később került a produkcióba.

Mindegyikük fellépett ezen az estén, egymástól vették át a stafétabotot, de közösen is énekeltek, különösen szép volt, amikor hárman tettek szerelmi vallomást Christine-nek, így meseszerű látomássá váltak, férfias vonzerejük megsokszorozódott.

Az eredeti Christine-k közül már csak Mahó Andrea játssza azt a szerepet, amivel bekerült a köztudatba, hozzá Fonyó Barbara társult.

Az egykori Raulokból, akik megőrülnek Christine-ért, Homonnay Zsolt maradt meg, Bot Gáborral és Magyar Bálinttal osztja meg a dicsőséget, ők szintén sóvárogtak közösen a jubileumi estén Christine kegyeiért.

Szerelmi háromszögről van szó a Fantom, Christine és Raul között. A Fantom egyszerre természetfeletti erőkkel is rendelkező sértett, bosszúálló, gyilkos ördög, de ugyanakkor angyal is, és ez izgalmasabbá teszi más férfiaknál.

Taszító és vonzó, pokoli nehéz kikerülni a bűvköréből. Nem véletlen, hogy a musical három szinten játszódik, az opera alatti világ a Fantomé, a földi lét az embereké, és helyszín még az operaház teteje, ami már-már a mennyel érintkezik, ahová izgatott szerelmes állapotban kerül a három főszereplő.

Köztük és a különböző szintek között, a mindegyik világgal érintkező marcona, de alapvetően mégis segítőkész balettmesternő teremt kapcsolatot, Bajza Viktória alakításában.

Webber dallamos, elég egyszerű slágerei változatlanul nem képezik a zeneirodalom csúcsát, de hatásosan fülbemászóak, Kocsák Tibor pedig a tőle megszokott vehemenciával, feszes ritmusban vezényli a zenekart, csekély teret adva csak a sziruposságnak.

Szirtes Tamás nem fáradt el, van svungja, olykor még a varázsa is a régi. A pótszékes, zsúfolt ház, állva, hosszú vastapssal, és lelkes kiáltásokkal ünnepelte a hétszázadik előadást.