Előfizetés

Brüsszeli villamos

Nem tudom, önök mikor jártak utoljára külföldön, egész pontosan Nyugat-Európában. Nekem úgy hozta az életem, hogy hivatalos ügyben el kellett utaznom két napra Brüsszelbe. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy mi valahogy nem azon az úton megyünk, amelyiken Brüsszel, vagy ha igen, akkor talán kicsit lassabban, esetleg visszafelé. A nemzeti identitás és a keresztény Európa sulykolása közben esetleg nem vettük észre, hogy ez az Európa már nem az az Európa.

Tudjuk, hogy Belgium gazdagabb nálunk, noha egyébként látszatra nem is annyira gazdagabb. Brüsszel nem egy hivalkodó város. Európa nyugati partvidéke multikulturális: legalább annyira színes bőrű, mint fehér, és legalább annyira muszlim és buddhista, mint keresztény. A gazdag, menedzser réteg, a gyönyörűen kisminkelt, jól öltözött, láthatóan jól élő, francia (vallon) asszonyok, bankigazgatók, főszerkesztők lehetnek feketék, barnák, keleti, déli eredetűek. Ahogy én láttam: Brüsszelnek legalább 30-50 százaléka színesbőrű. Olyan fantasztikus (és egyébként nagyon szép) ember-keveredések testté vált példái járnak az utcán, akik korábban talán egyáltalán nem léteztek. Megismertem egy házaspárt, ahol a férj félig kínai, félig arab, a feleség félig néger és félig zsidó, a kislányuk pedig egy perzsa fiúval jár, akinek az egyik nagymamája magyar volt. Találkoztam velük és hosszan elbeszélgettünk.

Amiről itthon olyan régen (és újabban egyre csüggedtebben) beszélünk, hogy egyszer csak létrejön nálunk is egy olyan világ, ahol az ember értékét nem a származás határozza meg hanem a karakter, az Brüsszelben ma már kézellfogható valóságnak látszik. Persze azon, hogy a fejlett és szabad világ multikulturális, azóta, hogy Mr. Obama az Amerikai Egyesült Államok elnöke, talán nem kell annyira meglepődni, mégis, a mai Brüsszel utcaképe szinte délibábnak tűnik annak az embernek a számára, aki egy olyan országból jött, ahol gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a miniszterelnök és a hadügyminiszter roma legyen, a külügyminiszter pedig egy roma nő, ahol éjjel-nappal verjük a mellünket a magyar összetartozásért és nemzetileg sírunk a múlton (amiről jórészt mi tehetünk), és szintén ömlengve jótékonykodunk. Különös, de mi úgy vagyunk keresztények, hogy nekünk nem fáj az a rengeteg szegény és nyomorult ember, aki Romániában románként él, aki a Kárpátalján ruszin vagy ukrán, nem fáj, ha bármilyen emberi problémát látunk szerb, szlovák vagy más körökben, mert nálunk az önzetlenség megáll a magyar etnikum határán.

A konkrét valóság sokkja viszont mindenkit észre térít. Amikor a nagy árvizek idején az a lap, amelynek a szerkesztője voltam, gyűjtést rendezett és vittük át Kárpátaljára a magyar iskolák adományait, azt láttuk, hogy még a jobboldaliak és az ultra jobboldaliak is, mindenki aki adományt vitt, ott, a helyszínen ugyanúgy gondolkozott mint mi: nem azt néztük, amikor a cipőket osztottuk, hogy melyik gyerek magyar és melyik ruszin, hanem hogy melyik van mezítláb vagy melyik topog az ősi esőben egy szakadt szandálban.

Itthon nem látom ezt a mentalitást. Itthon, ha kárpát-medencei iskolakapcsolatokról beszélünk, természetszerűleg csak a magyar-magyar kapcsolatokról beszélünk. Pedig talán egyszer érdekes volna azt is megnézni, hogy miképp tanítják a biológiát, a matematikát vagy az ének-zenét Szlovákiában, Romániában, Szerbiában és másutt. Talán az is jó volna, ha egy ceglédi, bábolnai, zalaszentgróti iskola egy rimaszombati szlovák, egy kolozsvári román vagy egy bácskai, bánáti szerb iskolával, egy eszéki horvát iskolával létesítene kapcsolatot. (Az osztrák kapcsolatokról azért nem beszélek, mert azok a nyelvtanulási cél miatt szép számban léteznek.)

Számos iskola teremtett a Comenius-program segítségével együttműködést norvég, török, portugál iskolákkal. Arról, hogy szlovák vagy ukrán iskolával teremtettek volna ilyen együttműködést, nem hallottam. Nem csodálom. Abban a nemzeti dobpergésben, ami itt ma zajlik, és ami a nyugat-európai napi valóság fényében egyszerűen nevetséges, egy ilyen kapcsolat, egy ilyen együttműködés egyszerűen hazaárulásnak számítana. És vajon melyik iskolaigazgató merné vállalni, hogy megtámadják jobbról, mint nemzetietlent, árulót?

Nagyon fárasztó volt Brüsszelbe utazni. A fapados géphez reggel fél négykor kellett kelni. S amíg a korai órán a betonon ácsoorogva vártuk a beszállást, arra gondoltam, talán hasznos volna egyszer fapados járatra ültetni a magasrangú kormánytagokat, a parlamenti képviselőket is. De talán másképpen látnák a világot akkor is, ha idehaza nem a mercédeszeiken utaznának, hanem metrón és villamoson, ahogyan számos nyugati demokráciában a király sem idegenkedik biciklivel tekerni a belvárosban. Akkor talán elgondolkoznának a valóságon, talán meglátnák, milyen a világ valósága.

Hogy látják? Esetleg tudják is? Akkor mégis miért ezt az egyre falsabbul szóló nemzeti dobot verik?
Ha ők nem adnak választ, akkor mi, választópolgárok gondolkozzunk el azon, vajon miért ilyen a mi világunk?

Veszélyes precedens

Az időmúlás sok bűncselekmény esetében enyhítő körülménynek számít, ám Újbuda volt vezetőinek perében éppenhogy súlyosabb ítéletet szabott ki a másodfokú bíróság, mint egy évvel ezelőtt az elsőfokú. Tavaly szeptemberben - több, mint egy éves bírósági eljárás adatai alapján - a Fővárosi Törvényszék még bűncselekmény hiányában mentette fel a hivatali visszaélés vádja alól a XI. kerület volt MSZP-s polgármeterét, Molnár Gyulát, valamint egykori helyettesét, a szabad demokrata Lakos Imrét.

Azóta nem változott semmi: a vád maradt a hivatali visszaélés, nem merültek fel új körülmények. Mégis, tegnap, egy évvel az elsőfokú ítélet kihirdetése után a másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla a korábbival ellentétes ítéletet hozott; Molnárra letöltendő szabadságvesztést szabott ki. A polgármesterségért újraindulását a felmentése után bejelentő Molnárt csak azért nem vitték bilincsben a HírTv kameráinak kereszttüzében rács mögé, mert a fellebbezések miatt ez az ítélet sem jogerős - az ügy a Kúrián folytatódik.

A mostani ítélet nem egyszerűen a független bírósági szinteknek az ügy bizonyítékait másként értelmező, ezért még az egzakt jogi szakmában is bizonyos keretek között megszokott mérlegelési különbségéből fakad. Ha ugyanis a táblabíróság úgy ítéli meg, hogy a korábbi, felmentő ítélet teljesen téves, visszadobja az ügyet első fokra. Ha viszont a vádlottak bűnössége egyértelmű lenne, már első fokon is elmarasztalták volna őket, most legfeljebb arról szólna a vita, hogy nyolc, hat vagy tíz hónap szabadságvesztést szabjanak-e ki.

Az ritka, hogy valaki először nem bűnös, aztán mégis. Ráadásul a vádlottak nem egyedül döntöttek az ingatlanügyben, hanem egy olyan képviselőtestület határozatát hajtották végre, amelyben fideszesek is voltak. Most mégis 180 fokos fordulatot vett az ítélet, amely politikai vezetők esetében így abszurd precedens teremthet. Még az is megtörténhet(ne), hogy ha jövőre úgy alakul a választás, Matolcsy Györgyöt is elítélhetik 3300 milliárdos hűtlen kezelés miatt, miután az Országgyűlés kormánypárti kétharmada a javaslatát elfogadva megszavazta a magányugdíj-pénztári vagyon államosítását. Ez persze nehezen elképzelhető. Molnár is azt hitte.

Otromba hírromboló

A stílus maga az ember. Talán elcsépelt a mondás, hiszen sokan, sokszor használják, nem is mindig megalapozott önigazulásukra, mégis nagyon igaz. Szó- és írásbeli megnyilatkozásaink szinte mindent elárulnak rólunk. A mai Magyarországon a politikai kultúra, ha úgy tetszik, kulturálatlanság teljesen jellemző a közállapotokra.

Mindig azt hihetjük, ennél már nincs lejjebb. Ám rendszeresen feltűnnek írásaikkal, kinyilatkoztatásaikkal olyan ékesszóló véleményvezérek, akiknek sikerül tovább tágítaniuk a bárdolatlanság határait. Az ember csak fogja a fejét egy a napokban nyilvánosságra került levél kapcsán is, amelyet hírhedt brüsszeli tudósítónk írt a Magyarországon ténykedő külföldi kollégáinak. Mondhatjuk, hogy intelmekről, egy újságíró erkölcsi felfogásának kifejezésmódjáról van szó, de olyan műremeknek azért nem nevezhetjük, mint mondjuk Kölcsey Ferenc unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak írt Parainesisét.

A szerző azt kifogásolta sajátos stílusában (jó érzésből inkább nem ültetnénk át magyarra, milyen jelzőkkel is illette kollégáit), hogy a Magyarországra akkreditált külföldi tudósítók elmulasztottak beszámolni „a szocialisták botrányairól”. Nyilván a szerzőnek szíve joga a politikai eseményeket úgy értelmezni, ahogyan ő akarja. Az azonban elég sajátos, mondhatni külföldön is példa nélküli, hogy saját kollégáit teremti le az ő – fogalmazzunk így – meglehetősen eredeti hangnemében.

Azt már megszokhattuk, hogy ha egy külföldi televízióban, vagy lapban a magyar kormányt bíráló beszámoló jelenik meg, nagykövetünk felháborodottan telefonál be a szerkesztőségbe, s tiltakozik „az ország” bírálata ellen. Ám hogy újságíró támad újságíróra, mindenképp új minőséget képvisel. Otrombán a hírünket rombolja.

A normális demokráciákban az a természetes, ha a tudósítók munkájába nem szólnak bele. Nem kezdőket küldenek ide, akik most ismerkednek Magyarország történetével, hanem olyan szakértőket, akik képesek súlyozni a hírek között, s csak akkor számolnak be egy eseményről, ha annak a háttere is kiderül. Ha nem - akkor hallgatnak. A kurucos hangnem itthon egy rétegnek biztosan elnyeri a tetszését, de a külvilág nem kér ebből.