Kiűzetés, csoportos öngyilkossággal

Publikálás dátuma
2013.10.25. 07:45
Élve vegetálásra vannak ítélve a klinika lakói (Bánki Gergely, Tóth Orsi) FOTÓ: ÁGH MÁRTON
Az öngyilkosság trilógiájának második részét rendezte meg a komoly nemzetközi sikereket elért Mundruczó Kornél a 15 éves Trafóban. A Lengyelországban színpadra állított első résszel, melyben főleg az eutanáziával foglalkozott, már több díjat nyert. A mostani produkció, Demencia címen, a kollektív öngyilkosság témakörét tárgyalja.

Mundruczó Kornél rendező a Demencia előadása előtt átveri a Trafó törzsnézőit, akik a minél jobb helyek érdekében a nagyterem bejárati ajtajára tapadnak, már jóval a kezdés előtt.

Miután tudvalevőleg nem számozottak a helyek, rendre ott tobzódik összezsúfolva a közönség jelentős része, hogy aztán, amikor már lehetőség nyílik rá, némi közelharc árán becsörtessen a helyiségbe, megcélozva a legelőnyösebb székeket.

Erre Mundruczó a hátsó traktus vége felé, egy nyomasztóan szűk, sötét folyosón kezdi el beengedni a publikumot, így aztán lesz utolsó pár, előre fuss. A keskeny, éppen hogy csak megvilágított, lehangoló járatot tekinthetjük akár a pokol bejáratának is, mert kórházi szobába érkezünk, ami tele van magukba zárkózott betegekkel.

Ha a már bejutott néző lehuppan arra a helyére, amiért kellően megharcolt, a színészeket, és az éppen még a színpadra érkező nézőtársait veheti górcső alá.

Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy aki most ideérkezik, az mind ápolt, be kell valahogy illeszkednünk, de azért ennyire nem komoly ez az egész, sőt néha kimondottan mókás, akár a színészek már-már magánemberként üdvözlik az ismerősöket.

Netán szóba is elegyednek velük, ilyenkor lehet látni, hogy azért átváltanak civilre, aztán megint az ideggyógyintézetbe bezárt, kényszercselekvéseket végző lepusztultakat adják, akik közé becsöppennek a publikum újabb és újabb tagjai.

Játszadozás ez a színpad és a nézőtér határainak elmosásával, de aztán olyan megrázó következménye nem lesz.Különösebben nem aktivizálják a publikumot. Az igaz, hogy egy szereplő közülünk érkezik majd a színpadra, jelképezve a kinti társadalom totális elfajzottságát.

A Nagy Ervin által alakított Bartonekről van szó, aki felvágósan élénk színekbe öltözött üzletember, betoppan a klinikára, egy ideig, mint kívülről jött idegen bámulja, mi történik ott, nézi azt a különös zeneterápiát, amit a Rába Roland által játszott Szatmáry főorvos folytat.

Nekifeszülnek a betegek, összeszedik maradék testi- és lelki erejüket, némelyikük hangszeren is játszik, de valamennyien próbálnak énekelni. Kapaszkodnak a hangokba, operettes, könnyed dallamokkal próbálkoznak, egyikük, másikuk már-már bele is feledkezik ebbe, de persze a könnyedség, az elegancia nem sikerül, bár minden szétesettségük dacára, tartás is van a betegekben.

De hát az operett, és legfőképpen Johann Strauss, no meg a leggyakrabban idézett Bécsi vér című műve, mégiscsak leginkább az élet napos oldaláról szól, és közben, akik ezúttal éneklik, a legsötétebb oldalán állapodtak meg.

Ez különös, ordító kontrasztot alkot, Mundruczó nem először alkalmazza, már öngyilkosság trilógiájának első részében, a lengyel TR. Warszavában bemutatott, több díjat nyert, a Trafóban is vendégszerepelt Denevérben ugyancsak ezt tette.

Az is Karácsony este, egy klinikán játszódik. Ahol halálos betegeket, vagy nem csak őket, orvosi segítséggel, de úgy, hogy a végzetes dózist saját maguk veszik be, segítenek át a túlvilágra.

Abban a döbbenetesen fájdalmas produkcióban Mundruczó főleg a családi, egyéni okok szerepét vizsgálta, hogy miért is akar valaki meghalni. Ezúttal pedig inkább a gyalázatos társadalmi tényezők letaglózó ereje kerül górcső alá. Az eredmény pedig nem egyénileg, önként vállalt halál, hanem kényszerítő ráhatástól sem mentes, csoportos öngyilkosság lesz.

A történetben, ami miközben természetesen totálisan fiktív, felismerhető az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet sorsa, ahonnan kiűzték a betegeket, akik közül sokan kivert kutyaként, otthontalanná válhattak.

A Mundruczó és Wéber Kata által írt darabban ez a bizonyos Bartonek vásárolja meg a betegek feje fölül a kórházat, és miután egy ideig fölényes kedvteléssel nézte őket, meg a főorvosnak zsíros svájci állást ajánlott - aki olyan hosszasan azért nem tiltakozik -, minél gyorsabban ki akarja seprűzni valamennyiüket.

Tulajdonképpen a drabális, felháborító, ridegen embertelen, de látszólag a törvény betűinek megfelelő kiűzetés folyamata a produkció. Kiűzetés onnan, ahol eddig is kétes értékű volt a gyógyulás, az élve vegetálásba.

Az elesettség és a kiszolgáltatottság meghatványozása, a haszon, az üzleti érdekek, a betegekről, a soraiból kihullottakról, a valami miatt elgyengülőkről nem megfelelően gondoskodó társadalom farkastörvényei szerint. Amit persze lehet normának, célszerűségnek kikiáltani, ahogy ezt gyakran teszik.

A főorvos kezdetben élénken tiltakozik ez ellen, de van az az ajánlat, amivel meg lehet győzni. A történet, ahogy Munruczónál szokott, szürreálisba hajlik, ami nagyon is naturális elemekkel vegyül.

Elszabadulnak az indulatok, és az ösztönök, galádul, kegyetlen lelki ráhatással íratják alá a betegekkel, hogy gyógyultak, és távozhatnak, de aztán lesz minden irányú testi erőszak, kiszolgáltatott meztelenség, folyik a vér, elszabadul az agresszió, horrorba hajló, akár filmbe átcsapó, majd a színpadra visszatérő jelenetek sorjáznak.

Ez hol izgalmas, olykor vérfagyasztó, máskor meg csak furán kusza, önidézetnek hat Mundruczó más, erősebb rendezéseiből, A jégből, a Frankenstein-tervből, a Szégyenből, a Nehéz istennek lenni című produkcióból egyaránt.

Mintha nem sikerült volna elkészülni a szöveggel, az előadással. Markáns mozzanatok váltják benne egymást kevésbé érdekfeszítő önismétlésekkel.

A színészek a szó szoros értelmében kiteszik a testüket és a lelküket, minden tiszteletet megérdemel az említetteken kívül, Monori Lili, Wéber Kata, Temesvári Balázs, Tóth Orsi, Bánki Gergely, Katona László. Ezúttal is nagyformátumú, talentumos előadásról van szó, mégsem hat olyan fájdalmasan döbbenetes erővel, ahogy Mundruczó több produkciója.

Szerző
Frissítve: 2013.10.24. 21:52

Utazás Caravaggiotól Canalettóig

Publikálás dátuma
2013.10.25. 07:42
Komoly érdeklődésre számíthat a tárlat FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Tálcán kínált levágott fejek, földhöz szegezett koponyák, kurtizánok, s egy megtermett kos nyakát érzékien ölelő kiskorú várja a látogatókat a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című barokk kiállításán. A tárlat összesen 102 mester 140 remekművén keresztül tekinti át az olasz barokk festészet gazdagságát. A legtöbb művel, kilenccel, a korszak kiemelkedő géniusza, Caravaggio szerepel a kiállításon, mely csaknem félmilliárd forintba került. 

Bár több mint száz mester, köztük Carracci, Guido Reni, Tiepolo, Canaletto és Bellotto művei láthatók a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canalettóig című, február 16-ig látható tárlatán, az mégis Michelangelo Caravaggio apoteózisának tekinthető.

Caravaggioról (1571-1610) szól, aki új pályára állította a barokk művészetet, s évszázadok múlva is kimutatható a hatása.

Annyira erőteljesek a művei, hogy Balog Zoltán miniszter a sajtóbejáráson a mester egyik meglehetősen homoerotikus képe - a Fiú gyümölcsöskosárral című - előtt zavartan elárulta, hogy majdnem elpirul, valahányszor ránéz, s óvatos fejtegetésbe kezdett arról, hogy pontosan milyen érzelmek is fűzték Caravaggiot a modelljéhez.

Hasonlóan zavarba ejtő Caravaggio egyik leghíresebb képe, a Keresztelő Szent János című is, melynek témáján, szimbólumain máig vitatkoznak a művészettörténészek, kérdés például, hogy a bájos fiú, aki a mester több képén is feltűnik, bárány helyett miért kost ölel magához?

Dobos Zsuzsanna a tárlat kurátora szerint Caravaggio művészetében épp az az izgalmas, hogy minden témája mögött ott van a személyes élettörténete is.

Mely igazán bővelkedik drámai fordulatokban. Koldus szegényen érkezik Rómába, Lorenzo Siciliano festő műhelyében fejeket festett darabbérben, máshol gyümölcsöket pingált. 23 éves, amikor beleszeret a 17 éves szicíliai művészbe, Mario Minittibe, együtt költöznek be Francesco Maria Del Monte bíboros palotájába, az ő számára készítenek intim hangulatú képeket, főként kisfiúkról.

Akkor válik híres festővé, amikor a püspök közbenjárására a San Luigi dei Francesi-templom Szent Máté életének jeleneteit rendelte meg tőle. Igaz hatalmas kultúrbotrány keveredett abból, hogy a vélhetően valóban analfabéta evangélistát túlságosan realisztikusan, sáros lábbal ábrázolta, aki görcsösen és ügyetlenül szorítja kezében a tollat.

Egy csapásra a Város ünnepelt festője lett Caravaggio, nemcsak képeinek hatásától, hanem botrányaitól is hangos volt Róma, csak magas pártfogóinak köszönhette, hogy mindennapos kocsmai verekedései miatt nem kell börtönbe vonulnia, ellenkezőleg, egyre magasabbra hágott a társadalmi ranglétrán.

Monsigniore Ala - aki számára a kiállításon is látható Imádkozó Szent Ferenc című képét festette - engedélyezte számára a kardviselést 1605-ben. Vesztére, a következő évben kardélre hányt egy bizonyos Ranuccio Tomassonit. Maga a pápa sem menthette meg, menekülni kényszerült.

Először Nápolyba ment. Ekkor készült a Salome Keresztelő Szent János fejével című, két változatban megfestett képe, mely tükrözi a festő szokottnál is zaklatottabb lelkiállapotát.

A két kép igen ritkán látható együtt, a Londonban őrzött változaton a gyilkos pribék áll a középpontban, aki a szent fejét felmutatja, és Salome nem diadalittasan tekint ránk, inkább bűnbánóan félre néz.

A Madridban őrzött egy évvel későbbi változaton a római kurtizánként megfestett Salome szenvtelen tekintettel néz a levágott fejre. A hóhér pedig szépséges, izmos fiatalemberré változik, a szent feje fölé tartott kereszt alakú kardmarkolat a mártírnak szóló tiszteletadó gesztus - olvasható a csaknem ötszáz oldalas, kiváló tanulmányokat tartalmazó katalógusban.

A két kép uralta terem szinte tocsog a vérben, Allori festményén Judit Holofernész fejével pózol, nemcsak a drámai szerkezet utal Caravaggiora, hanem az is, hogy Allori, hasonlóan a mester egyik alkotásához, a saját önarcképét festi meg a levágott fejben.

Liss képe ugyanezt a történetet dolgozza fel, de itt a levágott nyakból a vér is spriccel, Caravaggio egyik legjelentősebb tanítványának, Gentileschi képén pedig Jáhel épp Sisera fejét szögeli a padlóhoz.

Sok bírálat érte Caravaggiot, hogy túlságosan brutális jelenteket ábrázol, perbe is fogta egyik ellenfele, Giovanni Baglione, mert Caravaggio hitelrontó gúnyverseket terjesztett róla.

Az isteni szeretet diadala című kép - mely Roberto Contini, a katalógus egyik szerzője szerint Baglione kétségkívül legjelentősebb munkája - jól mutatja, hogy még Caravaggio megátalkodott haragosa sem tudott kibújni a hatása alól.

Megfigyelhetőek a mester legfontosabb újításai, a fény és árnyék kontrasztja, a mély árnyékból előlépő alak drámai megvilágítása. Caravaggio a bibliai témák eszményített ábrázolása helyett modelljeit az utcáról szerezte és a vallásos jeleneteket is életszerűen festette meg.

Erre hoz példát a kiállítás a Töviskoronázás és az Ecce Homo című képekkel, melyek a mester tanítványainak, hasonló drámaiságú, Krisztus életéből vett művei között tekinthetők meg.

Nápoly után, ahonnan Máltára vette útját, ahol megfestette, a tárlaton látható Fra Antonio Martelli lovag portréját, mely Caravaggio kevés fennmaradt és azonosított portréi közül való.

Pedig a mester kiváló portréfestő volt, ellenfelei gúnyolódtak is rajta, hogy csak azt tudja lefesteni, amit maga előtt lát - írja JohT. Spike.

Nem sokáig maradt Máltán sem, bár felvették a lovagrend tagjai közé, újra csak verekedésbe keveredett, és egy lovag súlyosan megsebesült. Bebörtönözték, megszökött és Szicíliába menekült, majd visszatért Nápolyba. Egy fogadóban rajtaütöttek üldözői és súlyosan megsebesítették.

Felgyógyulása után, 1610-ben a pápai kegyelemben reménykedve útnak indult Rómába. Hajója kikötött Porto Ercoléban, ahol letartóztatták. Mire kiengedték, a hajója már elindult, és ő megpróbálta a tengerparton utolérni. Ám őt érte utol a halál az elhagyott tengerparton. Malária végzett vele, a pápai kegyelem megérkezése előtt két nappal.

Szerző

Tisztességtelen piaci magatartás?

Publikálás dátuma
2013.10.25. 07:40
Bóta Gábor
Évszázados gyakorlat, hogy a könyvekre rá van írva az áruk, amit a kiadó határozott meg, és amíg leértékelésre nem kerül a sor, minden kereskedő ennyiért adja a köteteket. Megszoktuk ezt, ahogy azt is, hogy mondjuk ugyanazt a kefirt, cipőt, nadrágot, más kereskedőnél, áruházláncnál, sarki kisboltban, gyakran eltérő, akár jelentős árkülönbséggel vásárolhatjuk meg.

A Gazdasági Versenyhivatal viszont górcső alá vett több kiadót és kereskedőt, és arra a meggyőződésre jutott, hogy nem feltétlen helyes az eddigi könyves gyakorlat, sőt ez tisztességtelen piaci magatartás. Több milliós büntetést is kiszabott érte.

Az ember nem egészen érti, hogy ami annyi, annyi évig törvényes volt, az éppen most miért törvénytelen? Azt se nagyon, hogy ez alól netán bizonyos kiadók, kereskedők miért kivételek?

De hát annyi mindent nem lehet megérteni mostanában, miért éppen azt lehetne, hogy ami az EU 19 tagországában teljesen törvényes, az nálunk már miért nem smakkol?

Most azt szeretnék, ha a kiadó csak azt mondhatná meg, hogy kötetenként mekkora összeget vár a kereskedőktől, és hogy ők aztán mennyiért adják a portékát, az már a saját dolguk. Ez több mindennek ellentmond.

Például az igencsak gyakori, bizományos könyvértékesítésnek, ebben az esetben a tulajdonos az eladás pillanatáig a kiadó marad, akinek így jogában áll a fogyasztói árat meghatározni.

Ezt korábban helyénvalónak tartotta a hivatal, de most már úgy gondolja, az, hogy a kiadó meghatározza a könyv árát, erősen korlátozza a kereskedő szabadságát. De közben ezért netán éppen a kereskedők lennének megbüntethetők, ami így logikai szempontból elég nehezen felfogható.

Az EU-nak van egy állásfoglalása az úgynevezett vertikális kartellról, erre történik is hivatkozás, csak ugyanez az állásfoglalás azt is kimondja, hogy nem vonatkozik a szerzői jogvédelem alatt álló termékekre. Márpedig minden könyv az alatt áll. Csak minket nem véd senki az új rendelkezések, törvények áradatától.

Szerző